Rákosi náci segítséggel védte a kommunizmust

Avagy, hogyan nem védtük volna meg a Szovjetuniót a harmadik világháborúban? – II. epizód

Forrás: Index

2008. április 6. / Haász János, Nagy Attila Igen ritka, de leginkább meglepő és különleges leletre bukkantak a mattyi határban a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatói, akik az ötvenes években épült déli határvédelmi vonal feltárásán dolgoznak. A most kiemelt egytonnás Panzer IV-es lövegtorony a bizonyítéka, hogy Rákosiék német haditechnikát is felhasználtak a Sztálinhoz hű tábor védelmében, és a titói Jugoszlávia ellenében.

“Itt van a horvát határ, hét-nyolcszáz méterre. Az a fasor ott a Dráva partján húzódik, annak a túlpartja már Horvátország” – mutatja egy hetven év körüli, Csukás István bajszát idéző arcszőrzettel borított atyafi. Egy kis baranyai falu, Matty határában vagyunk, nyolc-tíz kilométerre Siklóstól, és egy kőhajításra a horvát határtól. És hadtörténeti jelentőségű pillanatokat élünk át éppen: honvédségi kutatók épségben megtaláltak, és március 27-én ki is ástak egy második világháborús PzIV-es (Panzer IV [1]-es) harckocsitornyot; ez az első ilyen harckocsimaradvány, ami Magyarországon előkerült.

Méghozzá úgy, hogy nem is akármilyen körülmények között maradt fenn. Miközben köröttünk katonák tüsténkednek egy hatalmas honvédségi teherautó körül, és a néhány kilométerre lévő Alsószentmárton felől időnként emberi hangfoszlányokat sodor felénk a szél, mi gyors időutazásra indulunk: a vendégmarasztaló sárban cuppogó cipővel ötvenéves, soha nem használt katonai objektumokat keresgélünk a pusztán.

Paranoia és magyar Maginot

A második világháború utáni paranoiával átitatott időszakot kell felidézni, amikor bő ötven évvel ezelőtt még nem voltunk jóban a déli szomszéddal, ahogyan a kezdődő hidegháború őrületében szinte egyetlen más szocialista ország sem. A béketábor és a nyugat láncos kutyájának bélyegzett Tito Jugoszláviájának viszonya annyira megromlott, hogy mindkét fél háborúra készült. Igaz, mindketten védekezésre rendezkedtek be, a másikról feltételezték, hogy támadni fog.

A fortélyos félelem ép ésszel szinte felfoghatatlan lépésekre sarkallta a béketábor katonai és politikai vezetőit: Magyarországot szánták a szocializmus védőbástyájának, és a negyvenes évek végén elkezdték a 630 kilométeres déli határ hosszában egy védvonal kiépítését. A hadtörténészek által manapság már csak “magyar Maginot” néven emlegetett “déli határvédelmi rendszer” kiépítését egy műszaki határzárral kezdték: 1949 nyarán már több mint négyszáz kilométer hosszúságban egy- vagy kétsoros, később aknazárral kiegészített drótkerítés húzódott a határokon, majd létrehozták a több kilométeres mélységű határsávot és elkezdték benne a bunkerrendszer kialakítását.

A védelmi rendszer megépítésére 1951 és 1955 között 7 milliárd forintot költöttek – ennek az összegnek a nagyságrendjét jól érzékelteti, hogy ez alatt az öt év alatt az állam összes kiadása 217 milliárd forint volt, vagyis a költségvetések nagyjából 3 százalékát felemésztette ez az alapvetően felesleges építkezés. Felesleges volt, hiszen katonák sosem jártak az objektumokban, mert mire a munkákat – amelyek során az eredetileg tervezett létesítményeknek csak mintegy negyven százalékát készítették el – befejezték, Sztálin halála és az enyhülő magyar-jugoszláv viszony miatt már meg is kezdték az erődrendszer elbontását.

Gyilkos gyerekjáték

Pontosabban sok helyen már nem is a hadsereg bontotta el a védműveket, hanem a környéken élők, akik a vaselemeket, a vezetékeket, az ajtókat saját építkezéseikhez használták. Voltak azonban olyan állások, amelyek megúszták ezt a fajta népgazdasági hasznosítást, nem mintha nem tudtak volna róluk is a helyiek.

“Én itt nőttem fel Eperjespusztán, éppen a határ mellett. Gyerekkorunkban a srácokkal sokat jártunk ide, tudtuk, hogy itt vannak a bunkerek, sokat játszottunk bennük” – meséli a Csukás István-bajszos úriember. A legtöbb bunkerből – volt ezek között géppuskafészek, szakaszparancsnoki megfigyelőállás, óvóhely, tüzérségi állások – elvitték a mozdítható dolgokat, néhány objektum azonban szinte érintetlen maradt.

Így egyebek mellett az a géppuskás állás is, amely a Matty és Alsószentmárton közötti úttól északra fekszik, vagyis már csak feküdt; ha az útról elnézünk az irányába, a háttérben a finom borok ízét idéző Szársomlyó és a Fekete-hegy látszik. Muhi, Mohács, Matty – ízlelgetjük a magyar hadtörténelem jelentős és kevésbé jelentős állomásait – az utóbbi, a most feltárt Panzer lövegtorony ellenére szerencsére nem tartozik a drámai veszteségeket felidéző nevek közé.

Háromból egy

Amíg mi a mezőgazdasági tájban el-elszórt mattyi bunkerek jelentőségén (azaz, hogy megállíthatták-e volna a támadó jugoszláv seregeket) töprengünk, a katonák serényen dolgoznak. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatói egyébként tavaly nyáron kezdték el a Csongrád, Bács-Kiskun, Baranya, Somogy, Zala és Vas megyére kiterjedő erődvonal feltárását – amely egy szakaszát a Zala megyei Pákán már feltárták és be is mutatták [2], és mostanra végeztek a baranyai szakasz feltérképezésével.

A kutatóknak ősszel tűnt fel a levéltári anyagokból, hogy a teljes határszakaszon három olyan géppuskás erőd is készült, amelyekbe harckocsitornyot építettek. Mivel csak Baranyában 250 darab katonai építmény készült abban az időben, ez a típusú erődítmény nagyon ritkának és különlegesnek tekinthető és kettőről egyelőre nem is tudják egészen pontosan, hol vannak, vagy megvannak-e még egyáltalán.

A mattyi páncélkupolás erődöt ugyanakkor nemcsak meg-, de épségben is találták. Ez persze nem is csoda: nemcsak azért maradhatott érintetlen a létesítmény, mert abba bevette magát egy rókacsalád, hanem sokkal inkább azért, mert a kupolát vulkáni kőzettel kevert vasbetonhoz rögzítették nagyon masszívan, tíz darab szemre hét milliméteres vastagságúnak tűnő vasrúddal. “A hadtörténeti kutatóknak két napjukba telt, mire kiásták a kupolát és szétfúrták a vasbeton rögzítést” – idézte fel Négyesi Lajos alezredes, az intézet hadszíntérkutató osztályának vezetője.

Kiállítási tárgy lesz

A kupola rozsdásan, de aránylag jó állapotban maradt meg, tekintélyesen trónol a hatalmas katonai tréleren, amire ráemelték. “Úgy döntöttünk, hogy a lelet ritkasága és egyedisége miatt a harckocsitornyot a hadtörténeti múzeumba szállítjuk” – mondja Holló József altábornagy, a múzeum főigazgatója. A kupolát a Múzeumok éjszakáján tekintheti meg először a nagyközönség, méghozzá nem is akármilyen körülmények között: beépítik egy ugyanolyan vasbeton géppuskás erődbe, amilyet a Matty menti pusztán találtak, és ezt részben eredeti korhú objektumot állítják ki a múzeum udvarán.

A Panzer IV-es egyébként egy nagyjából húsztonnás harckocsi volt – maga a kupola több mint egy tonnát nyom -, Németországban gyártották, összesen 8500 darab készült belőlük, és a német mellett a magyar hadsereg is használta a második világháborúban. “A doni ütközetben is részt vettek ezek a harckocsik; ahogy mondták a Tigrisek voltak a harckocsik művészei, ezek a kis fürgébb Panzer4-esek pedig a zongoracipelők” – idézi fel Holló József.

Náci vasból szocializmust építeni

A kutatók szerint a lelet több szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt, az elmúlt évtizedek hatékony vasgyűjtésének köszönhetően igen ritka, hogy megmaradjon egy második világháborús német harckocsi darabja. Másrészt a jelenség abszurditása is érdekes, hiszen Rákosi Mátyás gyakran mondogatta, hogy neki kilencmillió fasisztával kell a szocializmust felépíteni. A mattyi erőd példája groteszkül rímel erre a mondásra, hiszen a béketábor erős bástyájának védvonalába is kénytelenek voltak egy náci harckocsi tornyát beépíteni.

Kicsit el is merengünk azon, milyen kor is volt az, amikor Rákosiék, Sztálin hűséges tanítványai a komor ötvenes években a fasiszta hadsereg eszközeivel védték a szocializmust az imperialistáktól és a láncos kutyáktól (miközben a hadsereg ludovikás tisztikarát nemcsak képletesen lefejezték ezekben az években, de még az egyenruhát is szovjet katonai ruházatra cserélték). Aztán, ahogy jobban megnézzük a környék bokrok álcázta vasbeton bunkereit, arra a következtetésre jutunk, mint amilyenre már Páka környékén [3] is: kész mázli, hogy Titóék nem gondolkodtak komolyan az ország megszállásában, mert ezek az erődítmények aligha mentettek volna meg minket. Bár biztosak vagyunk abba, hogy egy sík terepen arcba kapott géppuskatűz igencsak elrontotta volna a támadó katonák napját, azt azonban nem tudjuk elhinni, hogy ha az usztasák és csetnikek átjöttek volna a Dráván, akkor ezek a kissé alábetonozott, néhány géppuskát és ágyút – no meg lelkes magyar sorkatonákat – rejtő bozótosok megállították volna őket.