Radikális eklektika

Korda Györgytől Pinchas Zuckermanig – 10. Zsidó Nyári Fesztivál

Szirtes Bori / 2007. október Tizedszer rendezték meg Budapesten az egykor intim hangulatú kulturális csemegézésből sokhelyszínes, eklektikus, kéthetes programsorozattá terebélyesedett Zsidó Nyári Fesztivált, a „kóser” szórakoztatás seregszemléjét. A fesztiválon, bár gyakorlatilag valamennyi művészeti ág képviselteti magát, kiemelt szerephez – hűen a kezdetekhez – ma is leginkább a zene és a színház jutott.

	Müller Péter Sziámi (Foró: Weiszhaar Ákos)

Folytatva és felgyorsítva az eltelt évtized tendenciáit, a jubileum alkalmából a szervezők némileg változtattak a rendezvénysorozat arculatán. Egyre könnyedebb elemekkel csábítgatták az öltöny-nyakkendő-kosztüm-gyöngysormentes nézőket is. A próbálkozás, fogalmazzunk így, leginkább egy tetszetős kapufára emlékeztet, hisz – noha az ilyesfajtának szánt programokban valóban dúskálhattunk – kérdéses, hogy az Izraelben már igencsak veteránnak számító storyteller-énekes-gitáros ikon, Shlomo Artzi, vagy az évtizedek óta „kortalan” Korda György-Balázs Klári duó pontosan kiket is csábít. Az Artzi koncerten mindenesetre a közönség vélhető többségét képező izraeli kolónia sok száz fővel képviseltette magát, és mediterrán temperamentumból sem volt hiány. A csápolók soraiba vegyülő énekest ölelgették, fotóztatták magukat vele, s ő megénekeltette a nagyérdeműt.

	Shlomo Artzi és közönsége (Fotó: Vajda Tamás)

Megkérdőjelezhetetlen volt azonban a Halk Sziámi-koncert létjogosultsága: az Urániában a mai kortárs magyar alternatív-értelmiségi zene legjavát élvezhettük. A tálalás ezúttal is több érzéket megmozgató, igazi audiovizuális performansz volt, megfejelve Müller Péter Sziámi egészen egyedi táncbetéteivel a belső tér dundi aranyangyalkái alatt. Kellemes, ám kissé érthetetlen intermezzót képezett a második félidő elejébe beékelve Rúzsa Magdi, önmaga rapid, megasztáros változatát hozva három szám erejéig. Gyors távozását követően Sziámiék maradéktalanul pazar élményben részesítettek minden, elvontságra kicsit is hajló nézőt. A háttérklipek szórakoztatóak és találóak, az új album dalai eredetiek és intelligensek, Babos Gyula vendégjátéka pedig még a vérbeli fanyalgók arcvonásait is végképp elsimította.

A műfaji eklektika jegyében ugyanekkor (valamint kedden és szerdán) játszották a Cotton Club Orfeum-termében a Nevet a Róth című kabaré-összeállítást, méghozzá egy dupla jubileum kapcsán: ugyanis nemcsak a Zsidó Nyári Fesztivál jegyez kerek évfordulót idén, hanem a magyar kabaré is. 1907 volt ugyanis az év, amikor a magyar szórakoztatóipar eme ága – hivatalosan – megtette első lépéseit egy akkor még jóformán ismeretlen, ám ötletes és ambiciózus vidéki színész, Kondor Ernő óvó szárnyai alatt a Teréz körúti Bonbonniére füstös kis falai között. Bár az eredeti hangulatot azok a bizonyos színészek és a korabeli értő közönség nélkül megidézni természetesen képtelenség, azért próbálkozásnak az Orfeum-beli est egyáltalán nem volt rossz. A bohózatok, kuplék klasszikusok, a mulattatás olyan atyamestereinek a tollából, mint Karinthy Frigyes, Zerkovitz Béla, Kellér Dezső, Nóti Károly, Vadnai László, Tabi László vagy G. Dénes György, a színészek a mai választék legjobbjai és/vagy legrutinosabbjai, Erős Csaba zongorakísérete észrevétlenül simult össze a dramaturgiával, a helyszín pedig intim fényeivel, bársonyterítős asztalkáival hellyel-közzel valóban a két háború közötti időket idézte – igaz, valószínűleg a kevésbé életszagú oldalát, mint az eredeti kabarészínházak.

	Pinchas Zukerman (Fotó:Vajda Tamás)

Mintegy kontrapunktként, a Dohány utcai zsinagógában csendültek fel a fesztivál kezdetektől fogva megrendezett, és az egyik csúcspontnak számító kántorkoncert öblös hangjai. A műfaj unikum, hisz nemcsak a vallás és a komolyzene különleges metszéspontjában helyezkedik el (ahogy a többi egyházi zene is), de ezzel párhuzamosan megjeleníti a zsidóság spirituális mélységeit, tradícióit, tájanként jellemző népzenei motívumait is. Augusztus 29-én szerda este ezúttal – az immár visszatérő vendégnek számító izraeli Jacob Motzen és a hazai pályán futó Fekete László mellett – egy, a hazzanok között valódi sztárnak számító kántor is fellépett, az amerikai Itzhak Meir Helfgot személyében. A palettán a hagyományos előimádkozói repertoárba sorolható zsoltárok és imarészletek mellett érthetően szerepelt egy igazi „judeo-hungaricum” is, a Szól a kakas már, amelyet tradicionálisan magyar nyelven (bár változatos akcentussal) énekelnek mindenütt, ahol zsidók élnek szerte e földgolyón.

Szintén a Dohány utcában került sor a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band és Budapest Klezmer Band közösen, pontosabban egymást követően megtartott közép-kelet-európai–balkáni szeánszára, amelyet követően mindenkinek egészen világos fogalmai lettek arról, hogy pontosan mi is a zenei virtuozitás. Mindkét együttes fölényes szakmai tudásból eredő lefegyverző könnyedséggel szuggerálta a közönséget, lezserül váltogatva a magyar, kárpátaljai, makedón, török, szerb, valamint (természetesen) a cigány és zsidó dallamokat, némi humorral ötvözve. Ez utóbbi főleg Jávori Ferenc érdeme, s érdemes megemlíteni a sokirányú előadóművészi vénával megáldott hegedűst, Gazda Bencét, akinek produkciójáért cserébe jótékonyan elnézhetjük az együttes olyan populár-botlásait, mint a Hegedűs a háztetőn-válogatás…

Az igen gazdag színházi-zenei kínálat mellett szomorú tény, hogy a korábban nagyobb nyomatékkal szerepelt irodalom némileg háttérbe szorult: idén mindössze három könyv bemutatására került sor, és ebbe már beszámítottuk Müller Péter (Sziámi atyja) író-olvasó találkozóját a toplistás Szeretetkönyv kapcsán. Öröm az ürömben, hogy a maradék kettő közül az egyik egy tehetséges fiatal író, Gantner Ádám Ősz Jeruzsálemben című novelláskötete.

Szintúgy nem szenvedtünk a bőség zavarával, amikor a Zsidó Nyári Fesztivál filmkínálatából igyekeztünk válogatni – bár el kell ismerni, hogy a kollekcióba egész jó opuszok is bekerültek. Stefan Ruzowitzky hangulatát, képi világát illetően klasszikusnak mondható holokauszt-filmjének, a Pénzhamisítóknak például igencsak eredeti az alaptörténete: zsidókkal hamisíttatnak angol fontot és amerikai dollárt a nácik a Sachsenhausen-i lágerben.