Rachel, „La Marseillaise”

A XIX. század már ismert sztárokat: David Garrick és Sarah Siddons a londoni szín­padok ünnepelt színészei voltak, Párizsban viszont Rachel Félix, a Comédie Francaise primadonnája volt a sztár: A nagy Rachel, akinek talán nem is ismerték a vezeték­nevét.

Apja zsidó vándor-zsibárus volt. Rachel 1838-ban, 17 évesen felment Párizsba, felverekedte magát a Comédie Francaise színpadára, s már debütálása kirobbanó sikert hozott. Pedig az akkor sikeres színésznő tökéletes ellentéte volt: sovány, csontos alkat, nagy orr, fekete haj, sötét szemek – minden, csak nem az akkori nőideál. Modora kemény: az első siker után magas gázsit követelt. (Meg is kapta.) Stílusa modem, kemény, realista, még Racine-t is képes volt emberi hangon előadni.

Soha nem ment férjhez, de élete távol volt az önmegtartóztatástól. Napóleon házasságon kívül született fia, Walewski gróf is szerepelt a listáján. „Én a bérlőket kedvelem, nem a háztulajdonosokat” – mondta gőgösen.

S ha már egy zsidó lányból sztár lett, más zsidó lányok is megpróbálták sikerrel. Például Sarah Bernhardt, de Rachel azért utolérhetetlen volt. Sok zsidó nőalakot személyesített meg a Comédie színpadán: Juditot, Esztert. Sokan igyekeztek őt át­téríteni: kategorikusan nemet mondott, sőt,

ragaszkodott ahhoz, hogy zsidó temetést rendezzenek neki.

Élete elképesztően zsúfolt volt: ő volt a „végzet asszonya”, egyik főszerepet a másik után játszotta, s közben levelezett a kor irodalmi nagyjaival, George Sand-nal, Charlotte Bronte-val, Henrich Heinével.

És aztán végleg bevonult a legendák birodalmába azzal, hogy ő személyesíti meg a Marseillaise-t, a világ legszebb for­radalmi himnusza kottájának borítóján, amely azóta plakát és jelkép lett.

Ráchel itt valóban megtestesíti a szép, szigorú és okos szabadságot.