Rabbiválasztás a Dohány utcai zsinagógában

A XIX. század elején a nyugati, morvaországi, és németországi zsidó bevándorlás Magyarországra nagymértékben lecsökken, sőt a század első évtizedeiben meg is áll. A zsidóság számának gyarapodását a következő évtizedekben a kelet-európai, galíciai bevándorlás eredményezi, mely a század közepén éri el csúcspontját. E demográfiai jellemzők nagymértékben befolyásolják a zsidó közösség szellemi arculatának kialakulását, sőt egészen a XIX. század második harmadáig, a magyarosítási mozgalom végleges térnyeréséig döntően meghatározzák.

A nyugatról, illetve keletről bevándoroltak kezdetben a határ menti megyékben telepednek meg (bevándorlási országuk szerint), és csak egy vagy két nemzedék múltán mennek tovább az ország belseje felé. Ez a belső vándorlás. 1825-ben a zsidóság 59,8%-a a határ menti megyékben él, 5,5%-a Ausztria határán (lényegében a „Hét Közösségben”

Burgenlandban), 22,3% Morvaország határán (Nyitra és Pozsony), 33%-a a galíciai határon telepedik meg.

1869-ben a zsidóságnak már csak 49,7%-a lakik a határok mentén. Különösen a morvaországi határnál figyelemre méltó a zsidó lélekszám csökkenése. (1825: 22,3%, 1869: 11%, 1910:6%.)

A nyugati határ felől gyorsított iramban költöznek az ország belseje felé, ami a gazdasági fejlődéssel magyarázható.

Észak-keleten vagyis a galíciai határon ebben az időszakban a zsidó népesség aránya 33%-ról 29,4%-ra csökken. Ez a galíciai bevándorlás miatt lassabb, mint a nyugati határon. Az 1869-es 169 000-ről 1910-re 243 000-re nő a népesség lélekszáma, ami azonban már nem a bevándorlás, hanem a természetes szaporodás eredménye.

Meggyorsul a faluról a városba telepedés. 1869-ben a zsidóságnak mintegy a fele a falvakban él, ami az első világháború idejére a negyedére csökken. 1840-től 1870-ig számuk négyszeresére nő a városokban, ami egyenes következménye az 1840-es szabad letelepedési törvénynek. A városok zsidó közössége a csekélyebb lélekszámú, különösen a Dunától nyugatra fekvő kisebb közösségek rovására növekszik.

A XIX. századtól kiemelkedő három város, Buda, Óbuda és Pest zsidó közössége. 1815-ben 1734 zsidó él e településeken, a lakosság 3,6%-a, 1825-ben 8264, 8,8%. 1840-ben már itt található Magyarország legnagyobb zsidó közössége. 1880-tól 1910-ig Budapesten 70 227-ről 203 687-re emelkedik a lélekszámuk, s a lakosságon belüli számarányuk 19,7%-ról 23,1%-ra. Magyarország zsidóságának a negyedrésze a fővárosban él. Többségükben (vagy még apáik) vidékről jöttek a városba.

*

 

E folyamatok figyelemre méltóak, már csak azért is, mert a nyugati bevándorlók, különösen a morvaországiak és a németországiak körében könnyebben gyökeret eresztett a „haszkala”, a zsidó felvilágosodási mozgalom. A hitközségek mindenkori viszonya a valláshoz a rabbiválasztásokban nyilvánult meg. A rabbik megválasztásával kapcsolatban a zsidó jog csak néhány megszorítást tartalmaz. Így, többek között, hogy nem lehet rokona a hitközségben, valamint az előző rabbi fia vagy unokája előnyben részesüljön a választásnál. Az ortodox közösségek a meghívásnál és a kinevezésnél általában a kor valamelyik talmudtudós szaktekintélyének ajánlását fogadják el. (A XIX. században Hatam Szofér pozsonyi jesivája meghatározta a hagyományhű zsidó közösségek rabbi utánpótlását. Többek között ő vezette be, hogy hivatalt csak hozzájárulásával fogadhassanak el növendékei.) A vallási felvilágosodás magyarországi térhódításával, a teljes szakadás előtt, a közösségekben különféle érdekcsoportok és irányzatok határozták meg a jelöltek kiválasztását.

Különösen tanulságos a pesti Cultustempel, majd a Dohány utcai nagyzsinagóga (épült 1854-től 1859-ig) rabbiválasztása. A Cultustempel datálásában eltérnek a vélemények. Valójában a megnevezés nem csak egy épületet jelöl. 1828-ban a Király utcában rendeztek be a bécsi reformzsinagóga mintájára reformtemplomot. Ezt költöztették át az Orczy-házba, a Király utca egy másik épületébe 1830ban, ahol már 1796 óta működött imaház az egyik emeleten elkülönítve. A költöztetésre az Orczy-ház kibővítése után került sor, és az itt berendezett templomot az előző megszüntetett helyett ugyancsak Cultustempelnek nevezték.

1857-ben rabbi Schwab halálával megüresedett a pesti főrabbi széke. Még azon év júniusában megbízták a hitközségi elöljáróságot, hogy üljenek össze és tanácskozzanak a rabbi hivatal betöltéséről. Eldöntötték, hogy rabbit vagy hitszónokot válasszanak. Körvonalazták határozott kívánalmaikat, milyen rabbit kívánnak: Legyen jártas a Talmudban, tudjon régies drósét tartani (jiddis nyelven), viszont legyen korszerű hitszónok. Elhatározták, hogy ״pályázatot nem írnak ki, mert ezen eljárás összeférhetetlen a rabbi állással, és tekintélyes, rátartás ember, minőt kívánnak, nem léphet pályázat útjára, hanem ehelyett felszólítják Európa jeles rabbijait s tudósait, hogy ajánljanak alkalmas embereket”. Ennek nyomán kijelölték az ajánlókat. 1858. március 4-én hetven hitközségi tag (nem azért, mert a Szanhedrin tagjainak száma ennyi volt, hanem mert a hatóságok többet nem engedélyeztek) gyűlést tartott, melyen ismertették, hogy a megkérdezettek és a pesti érdekeltek tizenhét rabbit ajánlottak. A gyűlésen úgy döntöttek, hogy a tizenhét jelölt közül hármat tartanak meghívásra méltónak. Megbízták a hitközségi elnököt és két elöljárót, hogy utazzanak el Berlinbe Sachs rabbihoz, majd Drezdába Landau rabbihoz, azután Hannoverbe Mayer rabbihoz és ismerkedjenek velük össze. Ámbár Németországból eredménytelenül tértek vissza.

1859. február 23-án Meisel Wolf Alajos stettini rabbit, aki munkásságával felhívta magára a figyelmet, kérték meg pályázatának benyújtására, de megsértették, mert csak sikeres próbaprédikáció megtartása után voltak hajlandók megválasztani. A rabbi válaszában közölte, próbaszónoklatot csak akkor hajlandó tartani, ha tudatják vele, ki az ellenfele, és vajon van-e esélye a győzelemre (korábban már három alkalommal, többek között a bécsi főrabbi állására, másik jelöltet választottak meg). A hitközség válaszlevelében udvariasan megnyugtatta. Rabbi Meisel azonban nem akart kellemetlen helyzetbe kerülni, így március 11-én levelet írt, melyben azt javasolta, előbb hívják meg kiszemelt versenytársait, s ha egyikük tetszést arat, válasszák meg, rá csak akkor szorítkozzanak, ha az előbbiek nem nyernék el az állást.

Végül április 30-án megtartja próbabeszédét. A hitközség javarésze rabbi Meiselt támogatja, mások viszont Schmiedl prossnitzi rabbit részesítették előnyben. 1859. május 11-én tizenhét szavazattal öt ellenében Meisel Wolf Alajost választották meg rabbinak. 1859-ben mondta el beiktatási beszédét, melyet emlékezetessé tett rabbi Leopold Löw (1850-től szegedi rabbi) rabbi Schwáb vejének értékelése Ben Chananja című lapjában.