Rabbiképző Intézet – új főigazgató?

Rögös az út

A magyarországi zsi­dóság intézményi életében jelentős változás várható: dr. Schweitzer József pro­fesszor, az Országos Rabbi­képző Intézet főigazgatója nyugdíjba vonul, és a tervek szerint a következő tanévben e funkciót már dr. Schőner Alfréd gyakorolja, akinek a Mazsihisz elöljárósága öt évre bizalmat szavazott e tisztség betöltésére. Schőner Alfréd, aki 1989 előtt a Dohány utcai zsinagóga főrabbija volt, s a rendszerváltás előtti utolsó parlamenti ciklusban országgyűlési képviselő, 1989-ben alijázott és a tel-avivi egyete­men tanított művészettörténe­tet – e tárgyban szerezte ko­rábban tudományos fokozatát is. Egy esztendővel ezelőtt tért vissza Magyarországra, hogy a – hivatalosan a rabbiképző kebelében működő, a konzervatív Midreset Jerusalajim szervezet által támogatott – Pedagógium igazgatói tisztét betöltse. Hazai zsidó körökben már akkor azt várták tő­le, hogy a Rabbiképző Intézet vezetését is átvegye (amire a Mazsihisztől fölkérést is kapott), eme azonban nem került sor – a hivatalos magyarázat szerint azért, mert nagy óraszámban kellett volna taní­tania az intézetben, amit az izraeli mun­káltató nem hagyott jóvá. A változás el­maradását a Mazsihisz vezetősége akkor az Új Életben közzétett levelében üdvö­zölte, kérvén Schweitzer professzort, hogy ne csak egy évig, de még sokáig lás­sa el a főigazgatói munkakört.

A feltételek most mégis megváltoztak – az eddigi főigazgató véglegesen elhatá­rozta, hogy nyugdíjba vonul. A Mazsihisz ezért a főigazgatói tiszt betöltésére pá­lyázatot tett közzé a New York-i Figyelő című lapban. A pályázatot Schweitzer József, Feldmájer Péter, a Mazsihisz el­nöke és Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezető igazgatója „jegyezték”. A ve­zetőség nem sokkal ezután azonban meggondolta magát, mert a Szombat­ban is közzétenni szándéko­zott azonos szövegű pályáza­tot az utolsó pillanatban visszavonta. Miután a tisztség betöltésére más jelölt közel- távol nem mutatkozott, a pá­lyáztatásnak feltehetőleg presztízs-okai is voltak: ha az egyetlen szóba jöhető jelölt­nek folyamodnia kell arra a posztra, melynek betöltésére egyszer már fölkérték, ez arra utal, hogy egy kicsit „megfut­tatják”: ne érezze, hogy feje­delmi menetben vonulhat be az intézetbe. Félő volt azon­ban, hogy ez a reménybeli fő­igazgató érzékenységét sérti, ami komoly bonyodalmakat okozhatott volna. Ezért Olti Ferenc elöljárósági tag azt ja­vasolta, hogy először tárgyal­janak Schőner Alfréddal, és pályázatot csak akkor írjanak ki, ha a megbeszélések nem vezetnek eredményre. Az elöljárósági meghallgatás során Schőner Alfréd vá­zolta terveit a rabbiképző jövőjéről, me­lyet a testület megfelelőnek talált, így a pályázat kiírásától eltekintett.

Ahogy a reménybeli főigazgató érzé­kenységét ily módon sikerült tisztelet­ben tartani, úgy törekszik a hitközség a leköszönő rektor visszavonulását is „kipárnázni”. Ezért feltehetőleg elfogadják azon igényét, hogy megtarthassa az in­tézetben lévő igazgatói szobáját, vala­mint hogy továbbra is ő lehessen az in­tézet zsinagógájának rabbija – oly­annyira, hogy hírek szerint még a Rab­biképző Intézet növendékei is más templomban tartják ezentúl tananyag­ban előírt szentbeszédüket.

Schweitzer professzor érvelése sze­rint ezek a kedvezmények őt – mint az országos főrabbi tisztségének birtoko­sát – megilletik. Miután e titulus Ma­gyarországon évtizedeken át nem léte­zett, további nagy érzékenységet igény­lő feladat lesz majd a két tisztséggel együtt járó feladatkörök és a „koved” el­határolása – eddig ugyanis a Rabbikép­ző Intézet főigazgatója volt a magyarországi zsidóság elsőszámú szellemi rep­rezentánsa. Az országos főrabbi tisztsé­gét az ő „személyére szabták”. A rang­sorrend, a hivatalos képviselet kérdé­se, az intézet termeihez, felszerelései­hez való hozzáférés mind igen tapinta­tos megközelítést igényel majd – első­sorban az új főigazgató részéről.

A New York-i lapban megjelent pályá­zati hirdetés még „a rektor speciális fel­adatai” között említette „az intézet temp­lomában a rabbifunkciók ellátását”. A hitközségről szerzett, nem hivatalos in­formációink szerint azonban a vezetőség a Schőner Alfréd által megjelölt kicsiny – használaton kívüli! – imaházban sem kí­vánja engedélyezni számára rabbifunkci­ók gyakorlását. Talán attól tartanak, hogy ez már akadályozná őt sokirányú peda­gógiai feladatainak ellátásában; talán ez az elutasítás is a kényes egyensúly fenn­tartásának része: nem akarják, hogy a hazatérő egyszerre „rohammal foglalja el” az összes fontos pozíciót.

Amennyiben Schőner Alfréd – akár átmenetileg is – templom nélkül ma­rad, az mindenképp sajnálatos lesz: az ő neve feltehetőleg még mindig össze­hozna egy kilét. Fájdalmas lenne, ha ez valakinek fájna.