Québec: Kanada-hű zsidóság

Amióta 1976-ban Québecben első ízben került hatalomra a Parti Québecois (PQ), a francia többségű kanadai tartomány elszakadásáért küzdő nacionalista párt, Montréal több mint százezres zsidó közösségének minden hetedik tagja áttelepült Kanada politikai szenvedélyektől kevésbé fűtött, angol nyelvű vidékeire.

Főként a fiatalabb, jól képzett, tehát mobilabb zsidók vándorolnak el a dimbes-dombos, katolikus templomokkal tarkított, európai architektúrájú Montréalból, hogy Vancouver, Ottawa és mindenekelőtt Toronto amerikai stílu­sú, felhőkarcolós metropoliszainak zsi­dó közösségeit gyarapítsák. Az elván­dorló angol ajkú zsidók nyomán (az egész közösség ilyen) a frankofon ha­gyományokhoz közelebb álló marokkói zsidók (mintegy húszezren) pótolták a kiesést.

Észak-Amerika egyik legrégibb és leg- összetartóbb zsidó közösségében az el­szakadásról szóló legutóbbi, 1995-ös referendum előtti napokban tetőzött a nyugtalanság. A több mint kétszáz éves múltra visszatekintő montréali zsidó­ság nemcsak hogy egyöntetűen a sze­paratizmus ellen szavazott, hanem fen­nen hangoztatta Kanada-pártiságát, szá­mos tagja pedig egyenesen vezető sze­repet játszott az elszakadás elleni kam­pányban. Hasonlóképpen szavaztak a város egyéb etnikai kisebbségei is, aki­ket nem fűt a francia nacionalizmus, az elszakadással járó politikai zűrzavartól pedig nem sok jót remélnek. „Miért tá­mogatnám az elszakadást, amikor a mostaninál jobb helyzetet biztosan nem eredményez, de rosszabbat eset­leg igen?” – kérdi egy nyugdíjas a város zsidó negyedében.

A 3 milliós város félmilliónyi angol aj­kú kisebbsége (beleértve a zsidókat is) hosszú időn át kezében tartotta a gaz­dasági kulcspozíciókat, a francia nyelv elsajátítását nem tekintette különöseb­ben fontosnak, és nemigen törődött a többségi francia lakosság neheztelé­sével. Utóbbiak dühe és frusztrációja 1945 előtt egyebek közt a szélsőjobboldali eszmék iránti fogékonyságban nyilvánult meg. 1945 után a québeci nacionalisták francia fasiszta kollaboránsok tucatjainak nyújtottak menedé­ket, Montréal zsidó negyedében pedig huligánok randalíroztak. Egyebek közt ez is magyarázza a város zsidóságának mérsékelt lelkesedését a francia szepa­ratizmus iránt. A 4,7 millió szavazásra jogosult québeci polgár körében végül alig ötvenezres többséggel kerekedtek felül a Kanada-pártiak, mire Jacques Parizeau, a PQ vezére „az etnikai sza­vazat és a pénz” számlájára írta a füg­getlenségi törekvések vereségét. A megjegyzés első része valóban minden kisebbségnek, utóbbi azonban már el­sősorban a zsidóknak szólt.

Miután Parizeau-ék pár éven belül alighanem új referendumot csikarnak ki, sokan a politikai instabilitás állandó­sulásától tartanak. Eladó vagy kiadó la­kásokból már túlkínálat van, a beruhá­zók pedig igen visszafogottak, aminek következtében a hajdan virágzó gazda­ságú városban ma 11 százalékos a munkanélküliség. Ez persze újabb lö­kést ad az elvándorlásnak, amiben a zsidóság nem meglepő módon élen jár – egyrészt a diszkrimináció és bűnbak- keresés iránti érzékenyebb „anten­náik”, másrészt a mobilitást meg­könnyítő jó infrastruktúrájuk miatt.

Pedig a montréali zsidók egyébként mintaszerű közösséget alkotnak a di­aszpórában. Egy 1991-es felmérés sze­rint a vegyes házasság aránya itt mind­össze 6 százalék (!) és a nem zsidó partner az ilyen frigyek többségében is fölveszi hitvese vallását. A kohézió ilyen erős mutatóival egyetlen más vá­ros sem büszkélkedhet Észak-Amerikában. A családok kétharmada kötődik valamelyik zsinagógához (ezek többsé­ge modem ortodox vagy konzervatív), 60 százalékuk adakozik a közösség éves pénzgyűjtő akciói során és a gye­rekek 54 százaléka zsidó iskolába jár (!), de a más iskolában tanuló gyerekek döntő többsége is részesedik valami­lyen zsidó oktatásban. Ha egy szülő biz­tos akar lenni, hogy gyereke megmarad a zsidóságban, a legjobb esélyek eb­ben a városban kínálkoznak. Mindez persze aligha véletlen. Kanadában tör­ténelmi okoknál fogva nem működik olyan erősen az „olvasztótégely”, mint az Egyesült Államokban, és ez még in­kább igaz a kevésbé befogadó hajlan­dóságú francia tartományban. (Orszá­guk nem olvasztótégely, hanem mo­zaik, ahol a kisebbségek fennmaradása államilag meghirdetett politika – mon­dogatják büszkén a kanadaiak.) Az is igaz, hogy az európaibb hagyományú Kanadában a közösségi élet számos in­tézménye – iskolák, templomok – ré­szesül állami támogatásban. Ennek jó­téteményeire egyaránt jogosult a haszi­dok jesivája és a baloldali cionista isko­la. A zsidó oktatás így a szerényebb jö­vedelműek számára is hozzáférhető, hi­szen az alapítványi iskolák állami támogatás híján rendszerint magas tandíjak­ból kénytelenek fönntartani magukat. Ez még akkor is jelentős, ha tudjuk, hogy szociológiai vizsgálatok szerint a kana­dai zsidóság az ország etnikai csoportjai között jövedelem, képzettség és a társa­dalmi státus számos más mutatója sze­rint a legkedvezőbb helyzetben van.

A montreali zsidó közösség kifelé po­litikailag egységes, noha a francia ajkú marokkói szefárdok életmódjukban erősen elkülönülnek a kelet-európai bevándorlók leszármazottaiból álló askenáz többségtől és előbbiek időről időre felhánytorgatják, hogy közéleti súlyuk, jelentőségük elmarad a megér­demelttől. Mivel ma a francia nyelvis­meret hiánya már komoly hátrányt je­lent a munkavállalásnál, a szefárdok esélyei javulnak, de ez sem teszi őket feltétlen Québec-pártiakká – a gazdasá­gi és politikai stabilitás fontosabb szá­mukra. Ha Québec független ország lesz, a zsidóság tömeges elvándorlása várható. Akiknek maradása a leginkább valószínű, azok a szefárdok valamint a haszid közösség tagjai. Az erősen befe­lé forduló, a külvilág dolgaival jóval ke­vésbé törődő haszidok számára efemer jelenség a külvilágban zajló minden po­litikai vetélkedés, amely elhomályosul a Talmud ragyogása mellett.