Préselt virágok

Chagall galéria

Gergely Ödön ex libris-gyűjteménye

Amikor a könyv még nem egy­szeri fogyasztásra, a rögtöni elhají­tásra szánt cikk volt, mint a papír zsebkendő vagy a hírlap, amíg kéz­ben volt, bőrrel vagy szőttessel be­burkolták, könyvjelzőt, esetleg támaszt készítettek hozzá, és ha félre­tették, akkor sem hányódott, mert üveg mögött óvták. Különös szépsé­gű virágokat préseltek benne, s ta­lán ennél is szebb hagyomány, hogy az egy kézhez tartozó könyvek jel­zésére külön grafikai ágazat szerve­ződött: fadúcról vagy rézlemezről kerültek le egy-egy magánkönyvtár úgynevezett ex libris-vignettái, ame­lyek egyszerre fejeztek ki valami lényegeset az őket kimetsző mű­vészről, meg arról a könyvbarátról, aki megrendelte vagy ajándékba kapta őket. S együttesen: a kor lé­legzetéről, szelleméről.

A tulajdonjel (a lépcsőházi név­táblától a jószág fülébe égetett bil­logig, az óvodai ruhákba hímzett jelektől az autók monogramozásáig) csak a legutóbbi időben veszítette el esztétikai igényességét. Gergely Ödön (1897-1970) ex libris-gyűjte­ménye esztétikailag üdítően válto­zatos. A rajzolatokban felvillannak szecessziósán kontúros vagy kubisztikusan tördelt felületek, vaskosabb vagy légiesebb képi gesztusok, a mi­niatűr ábrázolás a méreteket meg­hazudtoló monumentalitással, az áhítatos szellemiség életvidám vagy pajkos mentalitással, az urbánus­polgári tematika rusztikussal, népi­essel váltakozik; az ornamensek hol organikusak, hol meg geometrikusak, a metszett vonalak mellett megjelennek pontozásos, árnyalásos fe­lületek is, a felhasznált betűtípusok is hihetetlenül sokfélék, leleménye­sek. Külön érdekessége a gyűjte­ménynek a gazdag külföldi, elsősor­ban németalföldi anyag, amelyhez nemzetközi csere útján jutott a gyűjtő – ez a portéka levélboríték­ban is elfér.

Ami azonban a gyűjtemény mö­gött húzódik meg, honi történel­münk legcsúfabb fejezeteinek egyi­kébe vág. A tehetséges, hadifogsá­got, munkaszolgálatot megjárt mér­nök, Gergely Ödön az új, szovjetba­rát rendszer egyik első áldozata. A Standard Rt. ellen 1949-ben indított hecckampányban és koncepciós per­ben, ahol két halálos ítéletet is ki­szabtak, már felvillan az állítólagos „zsidó hatalom” valódi arca: orosz mintákat követő, önérdekű antisze­mitizmusa. A beismerő vallomáso­kat injekciókkal és veréssel kikény­szerítő ávéhások között éppannyi köpönyegforgató nyilast, mint em­berségéből kivetkőzött zsidót talá­lunk. Geiger, Radó, Kozma és Ger­gely mérnökök, hogy másokat ne említsünk, történetesen zsidók, nem csoda hát, hogy „elárulták az élen­járó hazát”. Gergely Ödön kegyet­len ítélete teljes vagyonelkobzást is elrendelt, így ment veszendőbe igen szép festménygyűjteménye.

1956-ban szabadulván (addig on­nan tudták, él még, hogy kikerült tervrajzain fel-feltűnt csak mérnöktársai által megfejthetően a tulaj­donjele: monogramja) mit is tehe­tett volna? Kifosztottságában piciny ex libris-ábrázolatokon élte ki haj­dani, nagyobb méretekre és költsé­gekre szabott gyűjtőszenvedélyét.

Ez a sok kicsiny metszet egy nagyreményű élet és karrier kény­szerű összezsugorodását tanúsítja. Afféle börtönbeli, féltőn rejtegetett szerzemények: szépségüket a társak úgysem értik. Kicsiben való újra­élesztése ez a gyűjtés a hajdanvolt, pompás festménykollekciónak. Nem volt fegyintézetben Gergely Ödön 1956 után, de lehetőségeiben, napi mozgásaiban – habitusában mégis be volt börtönözve. Fogászati keze­lésen, mondja a leánya, nem tűrte, hogy injekciózzák, mert ez börtön­éveire emlékeztette őt. Ha kikerült is belőle, a börtöné maradt halálá­ig. Erről a bezártságról árulkodik gyűjteménye, s arról, hogy a körül­mények hatalmán azért mindig, minden szorongatottságban felül lehet kerekedni.

Mert mi más volna az esztétikum dolga, mint hogy erre az enyhítő körülményre a halandó embert szakadatlanul figyelmeztesse? A könyv testéből kinőhet a belépréselt virág!

Hernádi Miklós