Portré, szemből – Fenákel Judit új könyve

Fenákel Judit új könyve, A fénykép hátoldala a legutóbbi Könyvhéten jelent meg.

Első pillantásra megtetszett nekem, a bo­rítója miatt: elsárgult-megbarnult régi fo­tókból rakták össze, és ki ne szeretne turkálni, kutatni a véletlenszerűen elő­bukkant, régi fényképek között? Fogal­munk sincs, kiket ábrázolhatnak, meg­próbáljuk hát elképzelni az egyetlen pil­lanattá merevedett figurák mögött rejlő történeteket. Még izgalmasabb, ha valaki be is avat, ezt teszi most Fenákel Judit: regényében megelevenedik a borítón lát­ható, régi, megsárgult kép nőalakja, és mozgásba hoz egy lebilincselő, több szá­lon futó, több generációs történetet.

Nyáron, a tengerparton olvastam ezt a könyvet, és annyira izgatott a szerep­lők sorsa, hogy egy ültömben olvastam el: még a tenger se tudott kicsalni a nyugágyamból, amíg a történet végére nem értem.

Nagyon régen vártam már igazi, magyar zsidó családregényre, és nagyon régen vártam már zsidó nőkről szóló regényre is. Fenákel Judit új könyve: mindkettő. Szálai olyan zsidó történetekből szövőd­nek össze, melyben nem a Holocaust a központi téma, hanem azok a hajdan volt persze a Holocaust előtti zsidó értékek, ízek, illatok, amelyek mára már alig maradtak meg a kollektív emlékezetben, ám amelyekről annyira vágyunk.

A könyv másik érdekessége, hogy amíg a legtöbb magyar zsidó elbeszélő a gyerek nézőpontjából próbálja meg­mutatni mindazt, ami a XX. századi zsi­dó sorsban felfoghatatlannak és ábrázolhatatlannak látszik, Fenákel Judit más utat választott. A diszkurzivitás, a töredezettség és mozaikosság érzékel­tetéséhez a gyermeki látásmód látszik a legalkalmasabbnak, ám a többgenerá­ciós családregény szálait is oly módon lehet szövögetni, hogy a csoportképből egy-egy történet vagy epizód erejéig ki­emelkedő figura vázlatosságában is hi­teles alaknak látsszon. A három generá­ciós családtörténet olyan elbeszélésfor­mát kívánt meg, amelyben a szerzőnek/elbeszélőnek el kellett távolodnia az elmesélt történetétől, és ő maga még teremtett regényfiguraként sem részese az ábrázolt világnak. A családregény el­beszélője kívülálló, mint a hagyomá­nyos nagyregényeké, miközben jól érzé­kelhető, hogy gyengéd szeretettel, meg persze némi csúfondáros női humorral szemléli alakjait. A nézőpontokat vál­toztatja – hol az egyik, hol meg a másik szereplő szemével látjuk a történetet -, még fiktív naplót is beiktat a narratívába. Innen ered a regény rongyszőnyeg- szerű sokszínűsége: újabb és újabb szí­nes szálak és motívumok kerülnek a textúrába, majd tűnnek el a szőnyeg fel­színéről, hogy a hátoldalon bukkanja­nak majd ismét elő.

A nyári Zsidó Fesztiválon új könyvé­ről beszélgettem az írónővel, és igen ér­dekelt, hogy vajon a saját családja tag­jait ábrázolta-e, avagy a képzelete szül­te a regény figuráit. Fenákel Judit elmondta, hogy regénytörténete teljesen fikciós világ, nem önéletrajz. De a cakkos szélű fénykép, amely az ötletet ad­ta, valódi. A családi fotót nézegetve, megelevenedtek az alakok és a történe­tek: most, utólag már alig tudná meg­mondani, melyek tartoznak a saját csa­ládjának a legendáriumába, és melyek azok, amelyeket másoktól hallott, majd beépített a regény fiktív világába. En­gem regényéből leginkább a legrégibb históriák, a nagyszülők generációjának a történetei és személyiségei fogtak meg, ezek illatait és hangulatait érez­tem olvasás közben a legerősebben, kérdeztem az írónőt, hogy őhozzá me­lyik nemzedék áll a legközelebb. Mivel maga a „középnemzedékhez” tartozik – kisgyermekként élte meg 1944-et -, az emlékei „sziget-emlékek”, magyarázta. Az emlékezet kimaradáshoz hozzájárult az is, hogy a háború után, mint tudjuk, hosszú évekig nem beszélt senki az em­lékeiről, így aztán mindenki távolodni kezdett a saját élményeitől. így alakul­tak ki az emlék-szigetek, ezek nem is al­kotnak összefüggő történetet. „Amikor nemzedéktársaimmal összetalálkozom, egy-egy szigetet körüljárunk, és emléke­ink fel-felszakadnak” – mondja az írónő. „Ma ezeket időrendbe kellene szednem, már bajban lennék. Azok állnak tehát a legközelebb hozzám, akik az én kortár­saim, vagyis hozzám hasonlóan kisgye­rekként élték meg ezt az alapvető él­ményt: 1944-et. Sok közös van a sor­sunkban. Mindenképpen közös: a sok­-sok elhallgatás. A háború után sok min­dent elhallgattunk – ezekről az okokról is szól ez a regény.”

Mikor és hogyan tört meg végül a hosszú hallgatás? – kérdeztem az írónőtől.

„A háború után, amikor visszajöttünk, az embernek beszélhetnékje volt. Nem akár­mi történt velünk! Az ember úgy mondta volna…! Egy idő után azt vettük észre, hogy nem veszik ezt jó néven tőlünk… Hogy mi­ért pont a hetvenes években kezdtek erről az írók beszélni? Többek közt nyilván azért, mert az ötvenes évek szorítása akkor szűnt meg. Ami annyira beleszólt a privát éle­tünkbe is, hogy nemcsak a mindennapjain­kat, de még a szókincsünket is megszabta… És azt is, hogy mi az, amiről beszélünk és mi az, amiről hallgatunk Nem is volt hasznos ilyesmikről beszélni. Volt miért tar­tanunk egymástól, még a rokoni kapcsola­tokban is.”

Fenákel Judit nevetve árulta el, hogy a számomra legkedvesebb részletek: a század eleji zsidó polgári család élet­módja: fogadónapjai, bútorai, ruhái, ét­kezései, mind-mind a képzelete szülöt­tei. „Az én családom vidéki kispolgári család volt, ahol ennek az életformá­nak nyoma se volt! De ilyen családról álmodoztam! Az ötvenes években az anyukámtól örökölt ruháimat egy régi, szalontulajdonos varrónő alakította rám. És mindig azzal hitegetett, hogy ‘majd mész te igazi bálba, Juditkám, és varrok én még neked estélyi ruhát!’ Er­re nem került sor, az Anyu kartonruhá­it igazította csak rám, de én álmodoz­tam erről továbbra is: igazi estélyi ruhá­ban bekerülök majd a nagy társaságba! Ez a mai napig nem történt meg…”

A képzelet a szülötte tehát a nagypol­gári „rokonok” életének minden részle­te. Amennyiben igen hitelesnek érezhe­tő a regénynek ez a rétege, az ábrázolás jól sikerült – mondja nevetve az írónő.

Sokszínű nőalakjai kapcsán felme­rült a kérdés bennem, Fenákel Judit­nak vajon mennyire fontos a saját nő­volta. Írónak vagy írónőnek tartja-e in­kább magát – vetettem fel a kérdést. „ Valaha, a harcos emancipáció korsza­kában felháborított volna a kérdés, hi­szen mindnyájan egyformák – embe­rek! – vagyunk. De ma már tudom: nem így van. Joggal mondják, hogy nőíró: a mienk egy másik látásmód.”

Pécsi Katalin