Porlik, mint a szikla
Kassa zsidóságáról
Persze, Magyarországnak az Európai Unióba való belépésével személyi igazolvánnyal is átjárhatóak lettek a határok, mégis: ahányszor csak átlépem Magyarország határait – s ez most, Kassára menvén, a festői Hidasnémeti felett sincs másképp -, valami bosszúsággal vegyes trianonfóbikus elkeseredettség fog el.
Egy óra múlva a Kassa belvárosában található, neoprimitív stílusú Slovan szálloda – ez lehetett a kommunizmusban a nyugati vendégek számára fenntartott, kémektől és prostituáltaktól (a két halmaz metszete aligha volt üres) hemzsegő kirakat-luxusszálló – kávéházában beszélgettem Győri Mártával, a Zsidó Nők Nemzetközi Tanácsának alelnökével, az Eszter Társaság nevű szlovák tagozat elnökével, aki, úgy tűnik, nemcsak az egész, amúgy nem túl nagy kassai zsidó életet ismeri, de ő maga a kassai zsidó élet egyik fő spiritusz rektora. Rendszeres vendége a magyar nyelvű hitközségek minden májusban Debrecenben megrendezett találkozójának, a közelmúltban Rimaszombaton a soá áldozatainak emléktábláját avatta fel, zsidó fesztiválokat szervez Szlovákiában, és a sor hosszan folytatható – mindezt társadalmi munkában.
Amikor az elnök asszonyt magyarul arról kérdeztem, hogy magyarként és zsidóként hozott-e valamilyen pozitív változást az életében Szlovákia belépése az Európai Unióba, habozás nélkül, szintén magyarul javított ki: ő nem magyar, hanem szlovák és zsidó. A népszámláláson szlováknak vallotta magát. Arra a kérdésemre, hogy melyik pártra szavaz, szinte megsértődött: hogy kérdezhetek ilyet. Természetesen mindig a Magyar Koalíció Pártjára, mind a parlamenti, mind a helyhatósági választásokon, a Magyar Televízió híradóját pedig minden este megnézi. Nagyon bánja, hogy két felnőtt fia annak ellenére sem tud magyarul, hogy férje magyar.
Bonyolult a kisebbségi lélek.
Maga az uniós tagság nem sok újjal járt, az 1989-es rendszerváltás annál inkább: az igazi változást a határok átjárhatóvá válása és általában a szabadság eljövetele jelentette tizenhat évvel ezelőtt. „1989 előtt nemhogy Izraelben nem voltam, ha Miskolcra mentem autóval, féltem a határon, hogy átkutatnak mindent. Ha választanom kell, hogy száraz kenyeret eszem szabadon, vagy megfosztva a szabadságomtól jóllakom, inkább az elsőt választom. Szabadnak lenni, az valami szuper” – fogalmaz Győri Márta, akinek épp ezért valóságos megváltás volt a rendszerváltás.
Becslése szerint Kassán mintegy ötszáz zsidó él, jelentős részük nagyon idős. A fiatalok asszimilálódnak és/vagy elvándorolnak: az ő egyik fia is Prágába költözött.
Másnap, péntek délelőtt a hitközségen kezdek. Két hölgy dolgozik ott mindenesként, Laufer Angéla és Stofán Éva.
Éva mindenben maximálisan segít: egyik dédapám és az ő szülei sírját szeretném megtalálni, és az általam ismert adatok kissé hézagosak. Annyira azért mégsem, hogy a temető térképén ne találjuk meg mindhármukat. A születési és a házassági anyakönyvek az idők során eltűntek, de a halálozásiak egy része megvan. A bejegyzés szerint dédapám. Szegő Imre gyógyszerész Kassán, a Kovács utcza 68.-ban halt meg 1917. február 28-án 1 óra 30 perckor, s temették el két nappal később. Közben beszélgetünk: Éva nagyjából megerősíti a Márta által elmondottakat, igaz, ő nem öt, hanem háromszáz főre becsüli a város zsidóinak számát. Az elöregedés egyértelmű: idős emberek jönnek a hitközségbe maceszt venni, vagy csak egyszerűen beszélgetni. Megérkezik Valika is, akiről kiderül, hogy a 99 éves kántor felesége. Az ő életüket különösebben nem rengette meg Szlovákia EU-tagsága.
A temető a Miskolc felé vezető út mellett fekszik, könnyű megtalálni. Őseim sírjait már nehezebb, az a szerencsém, hogy neológok voltak, így a sírfeliratok magyar, nem pedig héber nyelvűek: asszimiláns zsidó családból származó integráns zsidóként héberül nemhogy beszélni, de sajnos olvasni sem tudok. A feladat így se kicsi: időnként egy-másfél méteres gazban, gyakran összetört, kidőlt/kidöntött sírkövek közt kutatok. Aztán csak sikerül.
A kassai zsidóságnak valóban inkább múltja van, mint jelene: a hatalmas temetőben eltöltött majdnem két óra alatt senkivel sem találkoztam.
Négyre megyek vissza a hitközség melletti imaházba istentiszteletre. (A szomszédos zsinagóga annyira romos állapotban van, hogy abban istentiszteletet tartani nem lehet, az imaházat viszont felújították.) Két-három férfit találok a zsinagógában. Egyikük, a civil életben orvos, a kilencvenes évek elején a hitközségi elnöki posztot kétszer is betöltő Czik György szinte szóról szóra elmondja, amit Győri Mártától már hallottam: igazi felszabadulást jelentett a rendszerváltás, de csodák nincsenek: a zsidó közösség öregszik, és a legjobb úton halad a megszűnés felé. Akárcsak Győri Márta, ő is szlováknak és zsidónak vallja magát, magyarnak nem, ő is naná, hogy mindig a Magyar Koalíció Pártjára szavaz, és akárcsak Győri Márta gyerekei, az övéi sem beszélnek már magyarul, bár legalább értenek. Amikor Czik doktort megkérdezem, hogy készíthetek-e róla fényképet a Szombat olvasói számára, nemet mond: már bejött a sábesz.
Az imaházban feltett körkérdésemre, hogy valamennyien tudnak-e magyarul, csak igenlő válasz érkezik, ennek ellenére egymás közt szlovákul beszélnek. (Azok közül a kassai zsidók közül, akikkel találkoztam, Laufer Angéla az egyetlen, aki nem tud magyarul. Ez egyébként nem túl meglepő: 1910-ben – ekkor volt a Monarchia utolsó népszámlálása – a magyarországi zsidóság 76 százaléka volt magyar anyanyelvű.)
Közben érkeznek még, engem is beleszámítva pont kilesz a minjan. A húszperces istentiszteletből – bár erre nem vagyok büszke – sajnos semmit sem értek, úgyhogy beszámolni róla csak annyit tudok, hogy egyszer megfordultunk, aztán vissza.
Az 1910-es népszámlálás szerint az akkor 44 ezres város lakosságának több mint háromnegyede volt magyar és tizenöt százaléka izraelita. Most az utcán magyar szót elvétve hallani. Talán annyit sem, mint jiddist száz éve.
Rossz érzésekkel megyek ki a pályaudvarra.
Szegő Péter
A fenti írás riportsorozatunk része, amelyet az Európai Unióhoz csatlakozott tíz új tagország zsidó közösségeiről készítünk.
Címkék:2005-12