Politikai holtpont Izraelben

IZRAELBEN a pártpolitikai képlet a tavalyi választások nyomán cseppfolyós, a kormány megosztott és nincs szilárd parlamenti többsége. A választási eredményeket David Capitanchik, az Aberdeen egyetem tanára elemezte a londoni Zsidó Kutató Intézet kiadásában megjelentetett tanulmányában. A végkövetkeztetést az anyag címe pregnánsan összegezi: A politikái holtpont továbbra is fennáll. A patthelyzet nem a választók érdektelenségére, sokkal inkább a választási rendszer jellegére vezethető vissza. A választásra jogosultaknak igen nagy hányada ment el szavazni, 1981-ben 78,5 százalék, 1984-ben 78,8 százalék, tavaly 79,7 százalék. Még az államalapítást megelőző időszákból, az úgynevezett Jishuv napjaiból ered, hogy tiszta, arányos elv szerint választanak. Ez a kis pártoknak kedvez. A szavazatok hihetetlenül megoszlanak, így történt tavaly is. 28 párt jelezte indulását, közülük egyet a Központi Választási Bizottság kizárt, 13 pedig nem érte el a minimumot, nem tudta megszerezni a szavazatoknak legalább 1 százalékát, így mandátum nélkül maradt.

A knesszetben 15 párt, illetve pártszövetség van jelen. A széttördeltség nem újdonság, ámde ennek hátterében a társadalom felnőtt lakosságán belüli politikai átrendeződés húzódik meg. A tavaly novemberi választások három következtetést kínálnak. Ezek sem újak, de olyanok, amelyek a korábbi tendenciák felerősödését jelzik. Az ország politikai színpadán kormányzati főszerepet játszó két nagy pártszövetség – a Likud tömörülés és a Munkáspárt – súlya szembeszökően csökkent külön-külön meg együttesen is. A választók a korábbiaknál nagyobb mértékben támogatták a kis pártokat, mind a jobb, mind a baloldalon. A legfőbb jellegzetesség, hogy a súlypont jelentősen jobbra tolódott, elsősorban az ortodox és ultraortodox vallási pártok javára.

MEGLEHETŐSEN BALJÓS KÉPET mutat az arab szavazatok vizsgálata. Ez a közösség erősen megosztott. Az újdonság az, hogy egyrészt a beduinok drámai mértékben pártoltak el a cionista pártoktól (míg 1984-ben 90 százalékban ezekre voksoltak, tavaly már csak 45 százalékban), másrészt Izrael fennállása óta most először indult kizárólagosan muzlim–arab párt. Az Arab Demokrata Párt jelöltlistáján még mutatóban sem volt olyan személy, aki zsidó lenne és nem arab.

A két vezető párt országosan visszaesett, de ez az általános tendencia a városokban még markánsabb volt, Jeruzsálemben pedig egészen drámai. Itt az ortodox és ultraortodox pártok, szemben az 1981. évi tíz százalékkal, a szavazatoknak több mint 31 százalékát kapták, több mint kétszeresét az áltáluk elért országos átlagnak.

A számszerűségek és az arányokban kirajzolódó irányzatok választás-szociológiai konzekvenciái rendkívül érdekesek. Az arab lakosságban, főleg a fiatalok és az iskolázottak körében, erősödő rokonszenv mutatkozik a palesztinok ügye és mozgalma iránt. Nagy Izrael területén a hatévesnél fiatalabbak közül már ma minden második gyerek arab, és ha ez a demográfiai irányzat tartós marad – márpedig annak ígérkezik –, továbbá, ha az 1967ben kialakult határokon nem változtatnak – márpedig a mai politikusnemzedék túlnyomó része erre nem mutat különösebb hajlandóságot –, akkor két évtized múlva saját hazájában a zsidóság kisebbséggé zsugorodik. Rövid távon tehát nem megalapozatlanok azok az aggodalmak, hogy a hivatalos hurráoptimizmussal ellentétben az intifada társadalmi bázisa aligha fog egyhamar elporladni. Hosszabb távon nőhet a tömegtámogatása annak a politikai követelésnek, hogy a zsidó államot zsidó–palesztin állammá kell átalakítani.

Az arányos és listás választások tartósították azt a képtelen helyzetet, hogy a töredék pártok a kormányképes többség megteremtéséhez való hozzájárulásukért cserében mindig nagy árat kérhetnek. Hét hétig tartottak a koalíciós tárgyalások, de végül ismét az előző nemzeti kormányhoz hasonló nagykoalíció alakult. Ám a követelések, amelyekkel az ortodoxok ostromolták a nagy pártokat, Damoklész kardjaként változatlanul ott függenek a társadalom feje fölött. A szélsőséges vallásos pártok azt próbálják kicsikarni, hogy az országot erőteljesen „teokratizálják”, vagyis tegyék általánossá és kötelezővé a legszigorúbb vallási előírások betartását, adjanak kivételes bánásmódot a vallásos célú alapítványoknak, és érvényesítsék az ortodoxia sajátos szempontjait, amikor azt kell eldönteni, hogy ki minősüljön zsidónak.

*

A HALACHA, a zsidó vallási törvény azt mondja, hogy zsidó az, akit zsidó anya szült, illetve az, aki zsidó lett áttérés folytán. Mai tételes törvények is tartalmaznak előírásokat (a házasságkötést és válást rendező rabbinikus törvény, az anyakönyvezési és az úgynevezett hazatérési törvény). Az elmúlt években azonban jó néhány olyan esetet jegyeztek fel az izraeli igazságszolgáltatás és jogalkalmaztatás króniká jában, amelyek hatalmas viharok közepette megmutatták, hogy a vallási és polgári törvények értelmezése körül nincs minden rendben. Asher Maoz, a tel-avivi egyetem professzora, a Jogi Szemle szerkesztője a Midstreamben három ügyet ismertet és kommentál. Ortodox oldalról olyan szűkkeblű értelmezést próbáltak a hatóságokra, illetve a legfelsőbb bíróságra ráerőltetni, ami kétségessé tette volna Izrael Állam világi jellegét és súlyosan megterhelte volna a szétszóratásban élő zsidósághoz való viszonyát.

A nyomásnak mind ez ideig sikerült ellenállni, sőt mintha vele szemben bizonyos ellentámadás bontakoznék ki. Nathan Lerner írja a londoni Patterns of Prejudice című negyedévi folyóirat legutóbbi számában, hogy az igazságügy-miniszter kezdeményezésére a kormány jóváhagyta és a knesszet elé terjesztette az alapvető emberi jogok alaptörvényének tervezetét. Bár a szöveg nem hibátlan, mégis jelentős lépés afelé, hogy Izrael az emberi jogok tiszteletben tartásának egyik mintaállamává váljék.