Alkonyok és reggelek

Piotr Szewc (1961) a kortárs lengyel irodalom egyik legkiemelkedőbb képvi­selője. Első, nagy visszhangot keltett kisregényét hat nyelvre fordították le (magyarul 1994-ben jelent meg Pusztulás címmel a JAK Világirodalmi Soro­zatban, Pálfalvi Lajos fordításában). Második kisregénye, az Alkonyok és reg­gelek ismét az író szülővárosába, a galíciai Zamoscba vezeti az olvasót. A há­ború előtti lengyel-zsidó kisváros hétköznapjait a költői próza eszközeivel megjelenítő regény egyetlen témája az idő: egy kisváros ideje, utcáinak, háza­inak, kereskedőinek, iparosainak, köveinek, fáinak reggeltől estig tartó „tör­ténete”. Mintha az író egy fényképezőgép objektívjén, vagy még inkább egy mikroszkóp lencséjén keresztül ügyelné az eleven organizmusként lélegző vá­rost, amelynek lassú „múlása” mögött felsejlik a hajdan több kultúrájú város pusztulása: a zsidó lakosság eltűnése. A tárgyi valóság mitizálása. a leírások már-már valószerűtlen mikrorealizmusa miatt Szewcet több kritikus a szintén galíciai lengyel íróhoz. Bruno Schulzhoz hasonlította. Az Alkonyok és regge­lek rövidesen megjelenik a Balassi Kiadó gondozásában.

Piotr Szewc

(részlet)

Kicsi, négyszögletű udvar volt. Min­den egyes falhoz, amely körülzárta az udvart, boltok tapadtak – eggyel, ket­tővel, hárommal több a kelleténél. Salomea Goldman boltja jobboldalt volt, a cipőbolt és a szíjgyártóműhely kö­zött, a keleti fal földszintjén. A boltba keskeny, nyáron résnyire nyitott ajtó vezetett, amely előtt, inkább csak az elegancia kedvéért, két alacsony fal­épcsőfok nyugodott. Az ablak mögött el volt húzva a függöny (Salomea Gold­man délután behúzta, amikor már kel­lemetlenül tűzött a nap). Az ablakpár­kánynak, mint rendesen, fémrudak vol­tak támasztva, melyeket Salomea ass­zony esténként felszerelt az ajtóra és az ablakra. Piotruú jól ismerte az ud­vart. Nagyon szerette. Volt rajta min­den. Mintha az egész várost a falai kö­zé zárta volna: a kövezet, a boltok, az ablakok és kémények közé, legfelül az égbolttal, amely az ereszcsatorna mö­gül kukucskált, ha Piotruú felemelte a fejét. Csendes volt az udvar, pedig sok minden történt itt. Piotruú tudta: a vá­ros összes illatát érezni ezen az udva­ron, mintha a szél éppen ide, ez alá a Perec utcai kapualj alá hordaná a kül­városok és sikátorok, sötét pitvarok, padlások, piacterek, kertek, boltok, konyhák és pincék szagát. A Bina Hechtkopf boltjából áradó illatokkal el­lentétben ezek hazai illatok voltak. S egy percre vagy még rövidebb időre mindegyik a legfontosabb szeretett vol­na lenni. Mindegyik otthonra lelt itt. A Labunka-parti rétek szénaillata és a fű­re csöpögő szilvaléé a gyümölcsösben, ahova Piotruú egy meglazított lécen ke­resztül járt be. Penész, hering, rothadó alma és sava nyű uborkás hordó szaga. Egyszerre áramlottak ide, vagy lehet, hogy el sem hagyták az udvart. A ház­tetők fölött, nagy cserregéssel, fecskék repültek el. – Vigyázz, nehogy eless – szólt anyja a Salomea Goldman boltjá­ba vezető lépcsőfokokon.

Salomea asszony egyedül volt. Ami­kor beléptek, becsukta a könyvet, miu­tán előbb behajtotta az oldal sarkát. A pult üveges része mögött ült. Piotruúnak már nem kellett lábujjhegyre áll­nia, hogy az üveg mögött megszemlélje a cérnákat, szalagokat és tűpárnákat. Salomea asszony elmosolyodott. Duz­zadt volt a szemhéja. Ugyanaz a gyűrű ékesítette az ujját, mint amit Piotruú egyszer látott. Hajában, a homloka fö­lött, ott aranylott a csatja. Piotruú anyja a cérnákat nézegette. A fehéren kívül, amit kért, Salomea Goldman a kéket és a feketét is kirakta a pultra. Salomea asszony duzzadt szemhéjánál fonto­sabb volt a parfümje illata. Piotruú mé­lyen beszívta, de semmire sem emlé­keztette az illat, újabb titok, nagyobb, mint amelynek birtokában Bina Hechtkopf boltjából kilépett. Salomea ass­zony mély, meleg hangon beszélt. Hangja lágyan hullámzott a parfüm illa­tával, majd puhán leült a szalagok, zsi­nórok, cérnák halmaira és a tűpárnák­ra. Ott keringett Piotruú és az anyja fö­lött, kiröppent a nyitott ajtón és abla­kon, aztán ismét visszaszállt. Salomea asszony nem tudta: parfümjei arra te­remtettek, hogy elválaszthatatlanok le­gyenek a hangjától. Csak Tamowski doktor és mostantól fogva Piotruú tud­ta ezt. Fekete színűnek érezte a parfü­millatot. Az illat mindent átjárt a bolt­ban, ott tekergőzött a mennyezetről ló­gó lámpa, a pult mozgatható részei, a finoman domborodó függöny körül. Vi­lágosság és csend volt a boltban, csak a padló recsegett, az udvaron beszélt valaki és az égen cserregtek a fecskék. Piotruú anyja megvette a fehér cérnát, és még egy kéket hozzá. Megköszönte, és elköszönt. Az ajtóban Piotruú hátranézett, és megbotlott a küszöbön. Salo­mea asszony a könyv után nyúlt.

Salomea Goldman parfümjének illata elszállt, vagy inkább ott maradt a bolt­ban, a szalagokon, a függönyön, a lám­pán, Salomea asszony hajában, nya­kán, vállán és kezén. Ott, a küszöbön túl, amelyet Piotruú az imént átlépett, volt a legjobb helyen. Kár, hogy az any­ja olyan rövid ideig nézegette a cérná­kat. Ki tudja, mikor keresi fel ismét Sa­lomea asszony boltját, és magával hozza-e Piotruút. Lehet, hogy majd egyedül jön el, és azt mondja, hogy az anyja küldte. Az udvar falán is hullott a vako­lat, és felfedte a téglákat. Élénk szí­nüktől, melyet kiemeltek a napsugarak, megelevenedtek az ablakok közti és tető alatti holt terek, vidámabbá vált a szürkeség, mintha tetszeni akarna a vi­lágnak, mintha reggeltől alkonyatig mondani akarna valamit.

Miért nem vettél feketét?

Mert nem kell.

– Mama, Salomea néninek van férje?

– Csak volt. Salomea néni özvegy. Mi jár az eszedben?

Amikor az idő felfedte a téglákat, nem ok nélkül tette. Meglehet, túl gyorsan röppentek tova az évszakok, túl gyor­san haladtak a mutatók a városháza óráján, túlságosan őrült hajszába fog­tak Chaim Brondwein óráinak másod­percmutatói. A házfalakon lassabb ütemben telt az idő. Olyanok voltak, mint megannyi különböző arc: mind­egyik más és más grimaszba mereve­dett és a maga részvétet keltő módján szenvedett. Esős napokon a lecsorgó víz elmaszatolta a vonásaikat, kioltotta a téglák vörös izzását, csillapította vagy enyhítette a fájdalmat. A függöny sem rezdült, semmi sem történt a vizes ab­lak mögött. Némán beszélgettek egy­mással a falak. Szeles éjszakákon egy­más felé hajlottak a kémények; ilyen­kor elnyújtott hang hallatszott, mint va­lami siránkozás. Ám aki hallotta a ké­mények hangját, nem tudta: ők beszélgetnek-e egymással, vagy csak a szél dörömböl a padlásokon, csapkodja a homlokzatokat, rázza a lyukas ereszcsatornákat. A csupasz téglák szemek­re vagy ámulattól tátva maradt szájakra emlékeztették Piotruút. Bizonyára mondtak valamit, valamennyien egy­szerre. Tudták, mi rejtőzik a falak mö­gött, ismerték Salomea asszony par­fümjének illatát és színét.

Megint a Perec utcában jártak. A két­oldalt álló házakról másféle szemek néztek Piotruúra. Piotruú hátrafordult, és felemelte a fejét. Az emeleti nyitott ablakokból muskátlik kandikáltak: min­den kis levelüket és szirmukat a fény felé fordították, hódoltak a napnak, át­adták magukat neki. Vágytak gyengéd érintése után. A fény sötétedésig pi­hent rajtuk. A különböző napszakok­ban más és más volt az érintése: a Fi­nom, bizonytalan, óvatos érintéstől, mikor a keleti városrész háztetői mö­gött felbukkant a nap, a déli fojtogató, erőszakos ölelésen át (ilyen is tudott lenni ez a gyengédség) egészen az eny­hülő szorításig és ismét finom, szelíd, remegő érintésig, mikor a káptalan­templom mögött lement a nap. Most a szerelmes ölelések időszaka volt. A muskátlik fejvesztve, lélegzetvételnyi szünet nélkül fehérlettek, rózsálltak, vöröslöttek. Elvirágoztak, hogy a követ­kező pillanatban még dúsabban, még élénkebb színekben virágozzanak. Ke­vés helyük volt. Versengtek a levelek, melyikük nyúlik túl jobban a cserépen és az ablakpárkányon. A virágok is ver­sengtek: mindegyik azt szerette volna, ha őt cirógatná elsőnek a fény, ha körü­lölelné és minél tovább tartana az érin­tése. Csak az éjszaka szakította meg ezt a kölcsönös kedveskedést. Néha más sem volt az éjszaka, mint zárt ab­lakok mögötti várakozás. Akárcsak Piotruúék házában – a konyhaablakban, a két szobában meg a verandán. Soha nem volt nekik elég a fény. Túlságosan elburjánoztak, eltakarták az ablakokat, az ágy fölé lógtak. Bódító illatfelhőbe burkolóztak. Piotruú anyja azt mondta, szépen nőnek, és minden este megön­tözte őket. Ez így ment kora őszig, ami­kor a hűvösebb éjszakák gátat szabtak az eszeveszett növekedésnek és virág­zásnak, és már nem bódított a virágil­lat. Salomea Goldman ablakában nem voltak muskátlik. Azt meg, hogy kié ez a sok rózsaszínű virág Fajga Katz bódé­ja fölött, Piotruú nem akarta megkér­dezni az anyjától. Biztos megint csak azt a választ kapná, hogy „mi jár a fe­jedben?”

A Labunka zöldeskék fénnyel léleg­zett. A nap körülölelte az égbolt maga­sából. Partról partra vándorolt a nap, kanyarulatokban siklott, sekély, meleg ártereken heverészett. Ha lelassult a fo­lyó, nézegette magát a kis időre kisi­mult ráncokban. Végigvonult a fené­ken, számlálta a homokszemcséket, összetört kagylókat, kergetőzött a pikókkal. Hogy kicsit lehűtse magát, a part menti bozóthoz, a lágy, egyenetlen falhoz úszott. Néha a nádasba gabalyodva vesztegelt, ilyenkor zilált, min­den egyes fuvallattól meg-megremegő kép tükröződött a vízen. Máskor meg­merevedett: olyan volt, mint egy fényes pecsét, amit egy ismeretlen kéz pecsé­telt, mint egy jól látható, bár megfogha­tatlan tulajdoni igazolás. A folyó pedig újabb tárgyi bizonyíték lett, amely nap mint nap igazolta, hogy létezik a nap és létezik a világ. A folyó fölött barnásvö­rös szitakötők keringtek, letelepedtek a sásra és bogáncsra, átröppentek a túl­só partra, és eltűntek a rét mélyén a szárnyukon szikrázó cseppnyi fénnyel, a nagy, dülledt szemükben rögzült rét­tel, vízzel és bogánccsal. Este, amikor a nap leereszkedett a sásba és mocsár­ba, a Labunka ismét fürgén siklott. A fényes pecsét eltűnt, s a folyó egyedül önmaga lehetett – zúgásával, csobogá­sával, a valahol messze beledobott le­véllel, szétfutó-eltűnő körökkel. A tehe­nek óvatosan a Labunka fölé hajtották fejüket, mintha félnének a mozgó tü­körképtől, meg attól, hogy őket is ma­gával sodorhatja az ár. De kinn marad­tak a parton a szájukból csorgó vízpata­kocskákkal, ringatózó képüket bámul­va, a füvek és rovarok neszeit fülelve. A part menti felpuhult föld rothadó gyö­kerek, fű, halnyálka szagát árasztotta. Tehénszag lengedezett a rét fölött a ne­héz, nedves levegőben. A külvárosi sí­neken robogó vonat zakatolása alig tu­dott áttörni a levegőn.

A vonat nyugati irányból, Zwierzyniec felől jött. A síkság zöldjéből elsőnek a mozdony bukkant elő, mögötte, a fino­man ívelő síneken, oldalukat a legelők, a rétek és a folyó felé fordítva, a vago­nok. A vonat láthatóan erőlködött: ki tudja, mekkora utat tett már meg, és mekkora út vár még rá. Nemcsak a tér, a megsűrűsödött levegő ellenállását is le kellett küzdenie. Messziről úgy né­zett ki, mintha a fák elemével, a szár­adó kukorica sorfalával, napraforgók­kal, mogyoróbokrokkal, bozótosokkal kellene harcolnia. Az erdők a távoli hát­térben maradtak: már legyűrte őket a vonat, egyre kisebbek lettek, sörényük az alacsony égboltot verdeste. A moz­dony fölött füst habzott. Ahogy közele­dett a mozdony a város felé, egyre szé­lesebb spirálokat írt a füst, megtelt le­vegővel és megült az utolsó vagono­kon, elborította őket, a kerekek alá úszott, elterült a töltés tövében. Így az­tán néha egész valószerűtlennek tűnt a vonat. Ahogy valószerűtlenné vált ak­kor is, amikor kettészelte a várost, ne­kiiramodott, és eltűnt északi, majd nem sokkal később keleti irányban: egyre halkabb lett, egyre kisebb, egyre kevésbé elképzelhető. Előtte az állo­más. A távolodás ellenére egyre hango­sabb lett a zakatolás. Lassított a vonat. Feketén ragyogott a mozdony. A tehe­nek a vonat és az állomás felé fordítot­ták a fejüket. A vonatok naponta több­ször is átrobogtak a városon, s ők min­den alkalommal figyelmesen néztek utánuk, köszöntötték, búcsúztatták őket. Az állomás üres volt. A vonat me­gállás nélkül, lassan gördült végig rajta. Egy ideig még teljes pompájában lát­szott, mozdonnyal-vagonokkal, aztán eltűnt a fák, kertek és házak között, halkulva, a füst szertefoszló habjával a tehenek szemében. Amikor már az északi városrészben járt, a Wierzbowán, a Listopadowán és a Hrubieszowskán túl, a zakatolás is elhalt, és a tehe­nek ismét a folyó felé fordították a fejü­ket.

Spirálköröket írt fölöttük a levegő. Közeledtek-távolodtak a körök. Besö­pörték a tehenek, az iszap, a fű, a nád és sás szagát. Meg a magasabban fekvő helyekről a szénaillatot, a tarlók és a forró napokon mélyet lélegző mezők fi­nom illatát. Ott repültek a körök a tehe­nek, a rétek, az égbolt között. Felfelé lépkedtek, majd lefelé, a mezők és a város felé, akár egy láthatatlan lépc­sőn. Fényesek, átlátszóak voltak. A gyűrűk körül madarak keringtek: csapatnyi seregély, varjú, veréb, szajkó. A körök néha ölelésükbe zárták őket. A levegő spirálgyűrűin ott feszült a La­bunka, a pniówi tóvidék meg a város túlsó végén a Fekete patak fonalának a tükörképe. Feszítette és szép lassan csavarta őket a levegő a téglagyár, a vá­rosháza, a templomtornyok fölé emel­kedve. Ám a megsűrűsödött levegő gyűrűin pompázó Labunka, a tavak, a Fekete patak, a vonat meg a tehenek önmaguk szabad, mi több, fantasztikus másai voltak: úgy tűnhetett, mintha a mozgó, átfénylő, csak félig-meddig valóságos képek tréfát űznének annak művéből, aki teremtette őket. Különben az is lehet, hogy ő maga játszott a művével, újabb és újabb alakban sokszorozta meg, hogy elkápráztassa magát, az embereket, a folyókat és a teheneket. Ezért emelte fel a lehajtó vadkörtefát, forgatta a levegőspirálokban Samuel Kahan malmát, gyújtotta meg a vöröslő tetőket, tükrözte a Szent Kereszt templom üvegablakait. A hajnali levegő gyűrűin Fajga Katz húzta péksüteménnyel teli kocsiját; bár megesett, hogy már délelőtt az ellenkező irányba húzta: a bódétól a Perec utcán át az Unterrecht pékségbe, görnyedten, fáradtan, de energikusan. Az újvárosi főtérről – a tér is tükröződött a gyűrűkön -visszafele tartott a szekeréhez Witold Dembowski a teheneknek vásárolt lánccal, mialatt felesége, Celina, és lánya, Zosia, a Sópiac téri cukrászdában szódavizet ivott. No és Alina, a Rosenz-weig kávéházban szolgáló cseléd: egy órácskára kiszökött, hogy pihenjen. Behunyt szemmel feküdt a pékség mögötti gyümölcsösben. Szoknyáját feltűrte, és a nap felé tartotta fehér combját. A nős molnár kivette a lány mellét, a tenyerében forgatta, csókolgatta. A levegő spirálköreiben, bár nem tudtak róla, mindketten ott voltak, hol feljebb, hol meg valamivel lejjebb.

– Még ne, várj – szólt akadozva, félrehajtott fejjel Alina. De Roman Mazur, a molnár, nem hallotta: a három szó, amit Alina fojtott hangon mondott, elakadt félúton a fű meg a körte- és almafák ágai között. Roman Mazur talán nem akarta hallani, talán épp ezektől a szavaktól nem bírt várni tovább. Sietve, vagy inkább türelmetlenül húzta le fehér poros nadrágját. Darazsak zümmögtek felettük. A kert, Alina, a molnár meg a füvön fekvő nadrág ott vonult a város fölött, a spirálkörön. Alattuk kitárult az egész járás: a dombokról kanyargó utak, a falucskák, külvárosok, a hársfák és gesztenyefák sűrűjébe menüit templomok, a vonat, amely már Jaroslawiecen túl járt, a hazafelé tartó Piotruú és az anyja, a tehenek, a vadkörtefa, a muskátlik a Perec utca ablakaiban. S ők – a kert, Alina és a molnár – részei voltak ennek a szélesen elterülő, dúsan terített, tündöklő, a meleg levegő hullámain ugrándozó járásnak. Alina a térdére ejtette a szoknyáját. Roman Mazur vállán hamar megszáradt a verejték. A molnár arccal Alina mellén feküdt, kemény borostája szúrta a lány bőrét. Alina ismerte ezt a fájdalmat: várta, sőt szüksége volt rá. Vágyott erre az érzésre. Magán hordta két találka között. A fájdalom nem múlt el, lemosni sem lehetett. Alina mellesleg rendsze­rint felületesen mosakodott: nyakán és mellén szürke patakocskákban száradt meg a verejték. A molnár nem vette észre. Alina nyakát és mellét csókolgat­ta, miközben a szájával és nyelvével beszélgetett velük. E patakocskák is Alina bőrének jól ismert ízét alkották. Roman Mazur nagyon várta már ezt az ízt, és nem kívánta, hogy más legyen. Alina és a molnár fölött már második éve hozott gyümölcsöt a kert.

A gyümölcsösből külön-külön távoz­tak: először Román Mazur, majd – miu­tán a férfi már eltűnt az utolsó fák és egresbokrok mögött – Alina. A lánynak úgy rémlett: a molnár siet. Ez néha me­gesett, úgyhogy Alina nem csodálko­zott, hogy a molnár nem tűrte be ren­desen az ingét a nadrágjába. Az ing jobb szárnya úgy lengett Mazur távolo­dó lépteinek ütemére, mint valami övé­be dugott fehér zászló. Alina először le­ült, aztán elheveredett és megigazította a haját. Megérintette melleit, mintha el­lenőrizni akarná, hogy ott vannak-e, ahol lenniük kell. Ott voltak. Nyakán és mellén érezte a molnár szúrós borostá­ját. Szívesen maradt volna még a kert­ben, de lustán feltápászkodott, felné­zett az égre meg az ágakra. A kert észa­ki oldala mögött ott magasodott a Szent Kereszt templom tornya; onnan, ahonnan Alina nézte, úgy látszott, mint­ha a körte- és almafák koronájában áll­na. Akárcsak az Unterrecht pékség kéménye: az is a kert szélén álló fákból nőtt ki, de alacsonyabb volt, mint a templomtorony, és nem volt kupola a tetején. A toronytól jobbra, közvetlenül a Krasnobrodzka előtt Samuel Kahan malmának vörös teteje bontakozott ki. A gyümölcsösben darazsak zümmög­tek, madarak csiripeltek fojtott hangon, elcsigázva a forróságtól. Alina leporolta magát, és lesimította a szoknyáját. Elin­dult. Arca tüzelt, haja, bár megigazítot­ta, csapzottan lógott. Észre sem vette, hogy a szalag, amely kicsúszott a hajá­ból, amikor Roman Mazurral feküdt, ott maradt a fűben, gyűrötten, megtapos­va. Szoknyája beleakadt a csalánba, bozótba, a fűben heverő száraz ágak­ba. A pékség és a templom felé tartott, az újvárosi főtér felé. A nap szenvedélyes, vég nélküli csókot nyomott az almafákra. Levelek és gyümölcsök csillogtak a fényben. Alina szédült: ha nincs a kémény meg a templomtorony, biztosan eltévedt volna. Szomjas volt. Lehajolt, felemelt egy körtét. A körte érett, lédús, de férges volt: egy még láthatatlan rovar járatai fúrták át keresztül-kasul a húsát. Az Unterrecht pékség felől nyerítés hallatszott; a közelben, közvetlenül a gyümölcsös mögött, valaki a kútba engedett egy vödröt.

Alina már a gyümölcsös szélén járt, amikor úgy elöntött: még marad egy ki­csit. Bágyadtnak érezte magát, lába, ta­lán a talaj egyenetlenségei miatt vagy talán mert át kellett gázolnia a füvön és a gazokon, elnehezedett. Leült a fűbe, és nekidőlt egy almafának. Behunyta a szemét. Maja a fa kéreghez tapadt, lába a meleg fűbe süppedt. Összekulcsolta a térdét, ujjait összefonta. Szoknyáján, lábán, kezén játszott a fény. A leve­lekről és gyümölcsökről az ágakon és a törzsön keresztül lefolyt a meleg. Moz­dulatlanul folyt, körbefonta Alinát is, mintha ő is a törzshöz tartozna. Alina felhúzta a szoknyáját a térdéig, kitakar­ta a mellét és a hasát. Teste elernyedt, melege volt. Soha ennyire nem vágyott Roman Mazur közelségére, mindig ugyanolyan cirógatására, kemény bo­rostájára, nyelvére, fogára, ujjaira, illa­tára. Túl hamar távozott a férfi, vagyis nem a megfelelő pillanatban. Megint Roman Mazur lélegzését hallotta, majd elhaló lépteit a bozótban, gallyak hal­kuló recsegését. Az egresbokor még utoljára megrezdült a kert végében, fel­fehérlett az ing szárnya. A rovarok egy­re csak zümmögtek. Alina egyedül volt, betöltötte a fájdalom és az almafa tör­zsén végigkúszó meleg. A törzsről a fű­be csúszott, elaludt. Mellén és hasán, ott, ahol Roman Mazur szája cirógatta és végigcsúszott a nyelve, most levelek közt áttörő napsugarak vándoroltak. Olyan finomak voltak, hogy az alvó Ali­na nem is érezte őket. Lépkedett felfelé a sűrű levegő spirálkörén, a kert, a főtér, az Unterrecht pékség, a Rosenzweig kávéház és Samuel Kahan malma fölé. Lassan emelkedett, anélkül hogy bágyadtságot vagy fájdalmat érzett vol­na, vágyódás és vágy nélkül. Mellette, ugyanazon a fényes gyűrűn, ott feküdt a fűben a szalag, fehérlett a molnár in­gének a szárnya, remegett a meglökött egresbokor.

Körner Gábor fordítása