Pillanatkép

ESTE KILENCRE JÁR, már néptelen a ferihegyi repülőtér csarnoképülete. Ketten-hárman ődöngünk a jókora teremben: hamarosan leszáll a ma este még várható két utolsó menetrendszerű járat. Induló gépet sem jelez mára többet az elektroni­kus közlőberendezés, „fájront” lesz nemsokára.

A két-három várakozó nyolc-tízre szaporodik, az ajtónál terepszínű overallt viselő fegyverest pillantok meg. Ni, amott is egy! Derékszíju­kon szokatlanul nagy pisztolytáska, benne nyilván derekas mordály, a hónuk alatt géppisztoly.

Kiballagok az épület elé; a kijárat előtt ugyancsak fegyveres őr. Job­ban megnézem ruháján a feliratot: Komondor – ez áll rajta. Szóval az ún. forradalmi rendőrezred különle­ges (terrorista-elhárító) egységének emberei vannak jelen. Mint bent a társai, úgy ő sem szól rám, nyugod­tan kószálhatok fel-alá. Nyilván semmi rendkívülire nem számíta­nak, egy világvárosi repülőtéren megkövetel ekkora készenlétet a biz­tonság. Vagy másról is szó van? Igaz is, hiszen az „Iszlám szent há­ború” terroristái állítólag megfe­nyegették a Malévet…

Míg elbeszélgetek pár percig egy másik várakozóval, észre sem ve­szem, hogy autóbusz gördül elő a fényfüggöny mögötti homályból. Nyomában egy másik. Nem a tö­megközlekedés kék kocsijai, de magyar a rendszámuk. Amint szemből ránézek az elsőre, valami furcsa, va­lami nyugtalanítóan rendetlen tűnik fel: a sofőrülés mellett csomagok, bugyrok halmaza. És zsúfolt az egész kocsi.

A két busz nem a főbejárat előtt áll meg, hanem Kissé tovább. És már ontja is az utasokat, akik szaporán rámolják le csomagjaikat. Nem pén­zes globetrotterek, az nyomban lát­szik rajtuk. Orosz szót hallok, valaki a hozzátartozóinak integet, egy ve­zetőféle mutogatva magyaráz, tereli – irányítja őket. És már mennek is be szaporán az indulási csarnokba egy oldalajtón.

Arrébb állok, bár most sem küld odébb senki. Mögöttem szürkeruhás rendőrt veszek észre, a főbejáratnál most két „Komondor” is posztol, bent az érkezési csarnokban meg az emeleten is megpillantok néhányat. Megjön a várt két menetrendszerű gép is, negyven-ötven utasuk egy­kettőre elvegyül a megszaporodott várakozókkal. Még néhány perc, és kiürül a terem, a „Komondorok” is visszahúzódnak valahová.

Tizenöt perc múlva, amikor visszaindulok a városba, a két busz nyolcvan-száz utasának már nyoma sincs, elhajtottak a buszok is.

Nyolcvan vagy száz szovjet zsidó készül beszállni a magyar gépbe, mely ott áll a kíváncsiskodó számá­ra láthatatlanul a kifutópálya szé­lén. Indulását semmi sem jelzi, az utasok jegyének és útlevelének ke­zelésére nem vesztegetnek sok időt. Még félúton sem járok hazafelé, amikor a gép már felszáll. Nyolcvan vagy száz szovjet zsidó – öregek és fiatalok, férfiak és gyermekek, dip­lomás emberek és egyszerűbb falu­siak. Még lepillantanak a nagyváros csillogó fényeire, aztán a gép délke­let felé fordul.

Félelem a pogromtól? Félelem a terroristáktól? Az élet e méltatlan kísérőjétől búcsút vesznek, amint el­marad alattuk a bomló és felbolydult kommunista birodalom s annak egykori legnyugatibb európai csat­lósa.

Két óra sem telik bele, és Tel Avivban lesznek. Száz bizonytalan­ság között, de egy nagy bizonyosság birtokában: hallgatni, nyelni, meg­alázkodni, sötétben osonni, mene­külni zsidó voltuk miatt soha többé nem kell.

– oov –