Pidjon hoben – harminc év után először

Írta: Bacskai Sándor - Rovat: Archívum, Hagyomány

A PIDJON HOBEN: az első- szülött fiú kiváltása. A Tórában leírt micve lényege, hogy a lényegében kohénnak számító gyerme­ket (a papi nemzetség feladatait koráb­ban az elsőszülött fiúk látták el) harmincnapos korában, amikor túljut élete egyik legkiszolgáltatottabb, leg­veszélyeztetettebb szakaszán, szülei öt darab ezüstpénzért visszavásárolják a közösség egyik kohanita tagjától. Szép ünnep. Amerikában vagy Izraelben, Londonban vagy Antwerpenben min­dennapos dolog, s a lakomával egy­bekötött szertartás a legfontosabb csa­ládi események közé tartozik.

Zsidó újszülöttek Budapesten is van­nak és voltak tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt is – ez itt Közép-Európa legnépesebb közössége. Mégis, pidjon hoben-t jó harminc éve nem tartottak a városban, mondják az öregek.

Harminc év zsidó fiúja közt egy se lett volna, aki elsőként nyitotta meg anyja méhét? Egy se, akit fiatal élete harmincadik napján megfürdethetett, fehérbe, selyembe öltöztethetett, felék- szerezhetett volna büszke anyja, hogy megmutassa a világnak, milyen szép?

Nem volt apa, aki a család pén­zügyeit magára vállalva, az adás­vétel sziddurban rögzített szövegét elmondva, visszavette volna fiát a kiválasztott kohanitától; vagy nem volt kohanista, akinek az alkalmasságában meg­bíztak volna?

Most már mindegy, hogy miből volt hiány harminc évig; most már látható, hogy a hagyományok nem szűnnek meg, nem múlnak ki, csak megszakad­nak egy időre, mert ahol zsidó gyerekek születnek, ott előbb-utóbb elsőszülött fiúnak is kell lennie; egy kis Mojsénak, akit élete harmincadik napján felöl­töztethet és közösségbe vihet anyja, ahol kockacukorral és fok­hagymagerezdekkel borított ezüsttálcát helyeznek majd az asztalra azok, akik tudják még, mi a szokás; és áltól rövid időre le­csatolják aranyláncaikat az asszo­nyok, mert azokkal, míg az ünnep tart, a kisfiút kell felékesíteni.

Ahol zsidók élnek, ott kell lennie egy apának, aki a fia születése utáni harmin­cadik napon felcsap kereskedőnek; nála van a szluim, a bársonytokba zárt öt ezüstérme, kezében a sziddur, benne a szöveg, amit mindenütt úgy mondanak, mint ahogy most ő, s amire a világ összes kohanitája azt válaszolná, mint amit most mi hallunk; ugyanaz az áldás, ugyanaz a bor.

Kellenek még emberek, rokonok, is­merősök, hitközségi tagok. S kell lennie egy tehetős ortodoxnak, aki a vacsora költségeit állja, mint amilyen Slojme, a szatmári haszid: nemcsak megrendeli a céklalevest és a halat a Hanna kony­háján, hanem a levest tányérokba szedni és felszolgálni is segít, a nagy kosár déligyümölcs és a kóser üdítők mellé.

Azt mondja, ha valakinek nem tartot­tak pidjon hoben-t a szülei, később, ha elmúlt tizenhárom éves, az elsőszülött fiú önmagát is kiválthatja. Ha van ilyen férfi az országban, ő szívesen segít nekik.

Kép és szöveg: Bacskai Sándor

Címkék:1995-03

[popup][/popup]