Pető Andrea: Emlékműország

Fehéroroszországból a hazatérők megkönnyebbülten sóhajtanak fel, hogy sze­rencsésen túléltek egy időutazást. Az időutazás Fehéroroszországgal kapcso­latban azonban nem pontos, hiszen az idő itt sem állt meg, illetve nehéz lenne azokat a pontokat meghatározni, ami­kor megállt. Bár a fehéroroszországi po­litikai átmenetről írott első, eddig egyetlen elemző, David Marples azt állítja, hogy ennek az ország­nak nincs is saját történelme: minden, ami ezen a területen tör­tént, a környező államok hatására alakult úgy, ahogy éppen alakult.

A városok plakátjain és neonrek­lámjain különböző hatalmas vö­rös évfordulós számok szerepel­nek, melyekről csak a bennfente­sek tudják, hogy minek az évfor­dulóját is jelölik pontosan, de jel­zik a fehérorosz igényt arra, hogy saját múlttal lássák el újonnan alakult országukat, tehát elhelyez­zék időben és térben.

A főváros 1997-ben ünnepelte alapításának 930. évfordulóját, mint ezt a kint felejtett eső áztat­ta plakátok jelzik. Fehéroroszor­szág csak vazallus fejedelemség­ként, vagy a 18. századtól a Len­gyelország és Oroszország között felosztott területként létezett. Az I. világháború után a Szovjetunió része, 1991 óta pedig önálló állam. Azóta az Oroszországgal való újraegyesülést tá­mogatók, illetve a független állam elő­nyeit emlegetők között zajlanak a viták.

A plakátokon sokszor szerepel még a 30-as évforduló is, emlékezve 1969-re, amikor a főváros központjának helyreállítását a szocialista építőiparnak sike­rült befejeznie. Volt mit helyreállítani, hiszen a hároméves német megszállás alatt az épületek nyolcvan százalékát szisztematikusan lerombolták. Minszk 1974-ben kapta meg a hős város cí­met, hiszen jelentős partizán ellenállás volt ezen a területen. A sok évfordulós szám és emlékmű azt bizonyítja, hogy Fehéroroszország lakói még mindig a II. világháború emlékezete kialakításán dolgoznak.

Az emlékművek sokasága miatt a Fe­héroroszországba látogatónak az lehet a benyomása, hogy az ország története csak háborúk történetéből áll, amely­ből az ország folyamatosan vesztesen és nagy véráldozatokkal került ki. Min­den sarkon van egy emlékmű, melyet valamelyik hatalmas szenvedést hozó háború emlékére állítottak fel. A fővá­ros közepén található kis szigeten az afgán háborúban elesettek emlékműve áll, amelyet az elesett katonák édes- anyjai és feleségei nyomására állítottak fel. Ellentétben a volt Szovjetunió más területeivel szemben, ahol az anyák a templomok körül állították ki elesett fiaik képeit, ez a minszki emlékmű meglehetősen civil jellegű: nők gyá­szolják méltósággal szeretteiket. Az emlékmű alkotói szerint a nők feladata a gyász, a férfiaké a harc és a hősies halál. (Mellesleg éppen az afgán hábo­rú szovjet oldalán harcoló és a háborút túlélő női katonák hozták létre a legsi­keresebbnek mondható kelet-európai női érdekvédelmi szervezetet.)

Minden fehérorosz városban vagy fa­luban állítottak II. világháborús emlék­művet, hiszen az 1941 és 1944 közötti német megszállás alatt minden negye­dik fehéroroszt megölték. Igaz, az em­lékműfeliratokon mindenki egységesen fehérorosz, és a zsidók mint „békés polgári lakosok” szerepelnek. A hatini mo­numentális II. világháborús emlékpark, amelyet 1969-ben nyitottak meg, mo­dem szimbolizmusával és a szocialista realista emlékműstílus hiányával lepi meg látogatóját. Az emlékparkban min­den lerombolt falut névvel ellátott sírkő jelöl, minden elpusztított falu neve bronzból szerepel a falon. Az emlék­parkban a Fehéroroszország területén felállított koncentrációs táborokat is a betonfalba besüllyesztett vasrácsos cel­lákkal jelölték, de arról, hogy egyes koncentrációs táborokat kizárólag a zsi­dó lakosság megsemmisítésére hoztak létre, nem emlékezik meg a hivatalos állami emlékpark. Jelenleg az egyik leg­nagyobb európai megsemmisítő tábor, Mali Trosztenec helyén a 250 000 ha­lott emlékére felállítandó emlékművön vitatkozik az e célból felállított bizott­ság, amelyben a történészek mellett a zsidó közösség képviselői is helyet kap­tak. Az 1942. március 2-i minszki tö­meggyilkosság emlékére emelt emlék­mű kivétel, hiszen azon jiddisül is utal­nak arra az ötezer zsidóra, akiket a fő­város közepén található két bombakrá­terbe egyenként lőttek bele. Az emlék­mű felállítását engedélyező városi tiszt­viselőt annak idején azonnal elbocsá­tották, mert nem egyeztette az emlék­mű feliratát a felettes hatóságokkal, s így az a néhány jiddis sor láthatóvá tet­te az addig elfelejtésre ítélt tényt, hogy az áldozatok történetesen zsidók vol­tak. A szovjet időkben az emlékmű meglátogatása lett a zsidó ellenzéki mozgalom fő tevékenysége, és aki itt követ helyezett el, az biztos lehetett ab­ban, hogy fotója már aznap a rendőrsé­gi illetékes íróasztalára kerül. Minszk zsidó lakossága az 1926-os népszámlá­lás szerint 53 700 volt, azaz a teljes ak­kori népesség 40,8%-a. Ma a zsinagógá­ban 15-20 öreg vesz részt a szertartá­son, míg az erkélyen sok az olyan fiatal, aki már nem tud jiddisül. De ahogy Franklin J. Schwartz, az East European Jewish Heritage Project helyi képvi­selője elmondta, a harmadik generáció újból közelebb került a valláshoz.

Fehéroroszországban rendezték meg az Open Society Institute Women’s Network Program támogatásával azt a nőtörténeti konferenciát, amely átfogó ké­pet adott a napjainkban folyó kelet-eu­rópai nőtörténeti kutatásokról. A konfe­rencia mintegy húsz országból érkezett hatvan résztvevője többek között meg­ismerkedhetett azokkal a kutatási irányokkal és módszertani problémákkal is, amelyek ma meghatározzák a femi­nista történetírás és a judaisztika problémáktól nem mentes kapcsolatát. (Erről bővebben lásd: Szombat, 1999. március)

A kelet-európai zsidó nők története megírásának egyik fő kérdése a forrá­sok hiánya, ezért különösen üdvözlendőek azok az előadások, melyek az ed­dig hozzáférhetetlen levéltári forrásokat mutatják be a reménybeli kutatóknak. Ilja Kurkov előadásában a Fehérorosz Kommunista Párt Központi Levéltárá­nak forrásanyagát ismertette, mely sok forrást tartalmaz főleg azon fehérorosz falvak életéről, ahol a két világháború között zsidók is éltek. A főleg jiddisül íródott kémjelentéseket és feljelentése­ket nem elemezték, hiszen ez a levéltár csak mostanság nyílt meg (ha valóban megnyílt) a kutatók előtt.

A konferencián jelen voltak a fehér­orosz vagy orosz területről elvándorolt másod- és harmadgenerációs judaisztikai szakemberek, akik Amerikában vagy Angliában élnek. Gene Avrutin a zsidó leányoktatás fejlődését elemezte, amely az oroszországi zsidókról íródó, a michigani egyetemen benyújtandó dok­tori disszertációjának része. A dolgozat kimutatta, milyen nagy szerepet vállal­tak a zsidó közösségek a leányiskolák felállításában és működtetésében. Ugyanakkor az előadást kritika is érte, hiszen a felhasznált statisztikák alapján a zsidó lányoktatás növekedését a fiúoktatáshoz mérte. A feminista szem­pontú történeti elemzés hívei szerint a nőket kell a történeti vizsgálat közép­pontjába helyezni, nem kiragadva őket a folyamatokból. Ha azonban eltekin­tünk a leányoktatásnak a modernizáció­ban betöltött általános szerepétől, ak­kor az is fontos, milyen hatása volt a hit­község által finanszírozott leányoktatás­nak az emancipációra és a hierarchikus érzelmi struktúrák eltűnésére. Ezek azok a kérdések, melyek csak a szemé­lyes források (levelezés, naplók) elemzése után válaszolhatók meg.

Az írott levéltári források mellett a fe­minista történettudomány fő célkitűzé­se, hogy az addig nem látható nőket lát­hatóvá tegye és az ehhez szükséges új forrásokat az oral history segítségével létrehozza. A konferencián két ilyen elő­adás hangzott el, és mindkettő magán viselte a feminista történetírás másik jellemzőjét: a személyességet. Barbara Epstein régóta kutatja a holocaustot női szempontból. Jelenlegi kutatásában interjúkat készít a litván, lett, fehérorosz gettóban szervezett zsidó ellenállási mozgalom még élő tagjaival, hogy meg­tudja, milyen tényezők határozták meg döntéseiket: miért és hogyan csatlakoz­tak az ellenálláshoz. Barbara Epstein, a Santa Cruz-i egyetem professzora elő­adásában rámutatott arra, hogy Fehér­oroszországban sokkal nagyobb arány­ban mentették és segítették a zsidókat a nem zsidók, mint bármely más volt szovjet területen. Az egyelőre hipotézis szintű magyarázata szerint a fehérorosz lakosság a lengyel, ukrán és orosz gyar­matosító törekvések miatt barátságo­san kezelte a zsidó lakosságot. (A len­gyel és ukrán nacionalista partizánok szép számmal vettek részt mind a zsi­dó, mind a fehérorosz lakosság elleni II. világháborús atrocitásokban. Hasonló­an ahhoz, ahogy a fehérorosz független­ségért küzdőket a náci hadvezetés len­gyel és ukrán területeken vetette be.)

Az Epstein által elemzett élettörténe­tekben sokszor említik a gyerekkori, II. világháború előtti idillt, amikor a zsidó és nem zsidó lányok együtt jártak isko­lába, barátok voltak, a háború idején pedig segítették egymást. Epstein, aki a lengyelországi női túlélőkkel és élet- történetükkel már alapos tanulmány­ban foglalkozott, elmondta, hogy ilyen történetekkel sehol máshol nem talál­kozott kutatásai során. Ugyanakkor ki­mutatta, hogy a kommunista és a cio­nista mozgalomban szerzett szervezési tapasztalat volt az, amely a nőket a zsi­dó ellenállási mozgalomhoz vezette, és sok esetben túlélésükhöz is hozzájá­rult. Barbara Einhorn a sussexi egye­temről családja történetét dolgozza fel. A német zsidó kommunista család a nácik elől Londonba menekül, majd a család 1945 után visszatért az NDK-ba, és aktív alakítói lettek a kommu­nista korszaknak. Az előadás kísérletet tett arra, hogy bemutassa a soá után visszatérő kommunista zsidók viszo­nyát a vallásossághoz, és megmagya­rázza, hogy életük alkonyára miért let­tek vallásosak a korábban dogmatikus marxista zsidók.

A konferencia angol-orosz szinkrontolmácsolással zajlott. Ugyanakkor vilá­gosan érzékelhető volt a „keleti” és a „nyugati” judaisztikai kutatások kérdésfelvetésének különbsége: az óvatosan leíró-informáló és az elemző, személyes megközelítés ellentéte. Fontos kutatni és beszélni arról, ami sokáig tabutéma volt. A kérdés tehát az, hogy a kelet-eu­rópai feminista judaisztikai kutatások a megnyíló levéltárak és a még életben maradt túlélők segítségével megújul­nak-e, vagy sem – a minszki konferen­cia pedig egy apró lépés volt a megúju­lás irányába.