Pészach -„A Szentségben emelkedünk és nem süllyedünk!”

INDULÁS ÉS ÚTON LEVÉS. E két gondolatba sűríthető a történet, melyet az ünnep közölni akar. Ez a Történet, a Hagada.

„Ákávja ben Máhálálél mondja: Tekints három dolgot, és nem jutsz a bűn kezébe: tudd, honnan jöttél és hova mégy és ki előtt fogsz egykor törvénykezni és számot adni.” (Misna, Ávot 3.1.)

Ha tehát a Történet indulás és úton levés, akkor – ha az ünnepet üljük – tudnunk kell: honnan jöttünk és hova megyünk, és ki előtt fogunk egykor törvénykezni és számot adni. Az ünnep megülése azt jelenti, hogy nemzedékek szöveggé rögzült tapasztalatát a saját életem még korántsem lezárt, még korántsem rögzült tapasztalataival, történeteivel szembesítem. A következő lépcsőfok a találkozás. Ez akkor jön létre, ha egyéni életút és közösségi sors egymásnak feszülnek. Ezen a ponton fontos tudatosítani azt, hogy a közösségi sors nem puszta passzivitás. Van egy olyan arca is, de azzal a találkozásnak semmi dolga nincsen. Ez a passzív sors az egyén életében mint adottság jelenik meg: jobb- vagy balkezesség, nagyothallás vagy zsenialitás. A pészachi ün­nepkör szavaival élve: ez az indulást megelőző állapot, a rejtekezés. Aki a rejtekezésben él, az – a fenti Misna szavait használva – könnyen a bűn kezére jut. Aki nem tudja, honnan jön, hova megy és ki előtt fog egykor törvénykezni és számot adni, azaz, aki elrejtőzik – mint Ádám a Teremtés tör­ténetében – az nem fog tudni felelni semmilyen hívásra. Sem arra, hogy „hol vagy”, sem arra, hogy „ki vagy és mit akarsz”. Az események történnek vele, az élet történik rajta.

Az ünnepen tehát egyéni életút és közösségi sors talál­kozik.

Nem szabad azonban hagyni, hogy a találkozón résztvevő felek elgyötört, erőtlen arcukat fordítsák egymás felé. Az elszenvedett élet és a passzív sors szembesüléséből sosem lesz találkozás. Csak az életút és a sors aktivizálása teszi lehetővé, hogy a találkozás sikerüljön, hogy a Szentség megjelenjen az ünnepen.

Szüntelenül vándorolni, úton lenni. Honnan? Hová? A kettőből az egyhez. A mindig, újra és újra adódó hasadt­ságból, a rejtekezésből az átvilágítás felé, a megvalósítás felé, az egyhez. Egyiptomból, Micrájimból, az ígéret Földjére, Kánaánba. A két héber szó – Micrájim és Kánaán – számértékének aránya kettő az egyhez. Egyiptomból az ígéret Földje felé, tehát a két-ségből az Egy-ség felé.²

Az indulást megelőzi a Tízcsapás. Ennek jelentőségét akkor érthetjük meg igazán, ha Pészach ünnepéből egy kicsit előre tekintünk. A Széder estéjét követő 49 napot, az ómerszámlálás időszakát, a Tóraadás ünnepe zárja. Az ómerszámlálás napjait a kabbalisták úgy értelmezték, mint a Kinyilatkoztatás felé emelkedő lélek egyes stációit. Az ötvenedik nap a Kinyilatkoztatás ideje, melynek közép­pontjában a Tízparancsolat áll. Tízcsapást és Tízparancsola­tot így az emelkedés 49 napja választja el egymástól. Az idő – 49 nap – és hely – Egyiptom, Színáj – az ünnepkör mitikus szókincséhez tartoznak. A mitikus megfogalmazás jellem­zője a kiterjesztés. Arra törekszik, hogy térben és időben jelenítsen meg, terítsen szét. Ezzel érthetővé, olvashatóvá, közösségszervező erővé, ünneppé válik az, aminek mélyén önmagában közölhetetlen, személyes tapasztalat rejlik.

A Tízcsapás világára, Egyiptomra illik a Szitra Achra kabbalista műszó, melyet csak első megközelítésben érthetünk így: a Gonosz Birodalma. Szó szerint annyit jelent, hogy Másik Oldal. Világunk, életünk másik oldala, másik arca. A Tízparancsolathoz emelkedni kell. „Aki nem halad, az elmarad, aki nem tanul, az halált érdemel…” (Ávot 1,13.)

Aki nem igyekszik a Tízparancsolat felé, azt a Tízcsapás ott éri.

Aki nem emelkedik a Szentségben, az zuhan!

Jegyzetek

1. Talmud, Yoma 20. b.
2. Friedrich Weinreb: Der Göttliche Bauplan. Der Welt, Origo Verlag Zürich 1969. 105 old.