Harc a régi és az új antiszemitizmus ellen

Per Ahlmark

Vannak, akik megérzik a zsidóelle­nes indulatok erősödését, még mielőtt a többség észrevenné, mi van készülő­ben. Tudjuk, kik ezek az érzékeny és tájékozott férfiak és nők, akik képesek felismerni a legelső jeleket. Miként ké­pes sok holokauszt-túlélő megérezni azt, amit még nem lát?

A múltból tudják, hogy az „ártatlan” zsidóellenes kijelentések milyen gyor­san válhatnak vádakká. A vádak pedig – ha nem harcolunk ellenük – azután diszkriminatív törvényekhez, elkülöní­téshez vezethetnek. Innen pedig egye­nes az út az erőszakhoz, a gyilkosság­hoz és a megsemmisítéshez. Túlélők ezrei minduntalan erre a folyamatra emlékeztetnek bennünket. Az ő legfon­tosabb örökségük, hogy segítenek ne­künk elkerülni azt a végzetet, amely nemcsak embereket, hanem a civilizá­ciót, sőt magát az emberiségét is el­pusztítja.

Elie Wiesel egyszer azt mondta: „Em­lékezzünk a varsói hősökre, a treblinkai mártírokra, az auschwitzi gyerme­kekre, akik egyedül harcoltak, egyedül szenvedtek, egyedül éltek, de nem hal­tak meg egyedül: valami mindnyájunk­ból elpusztult velük együtt.”

Mi volt ez a valami? Én azt mondom: meghalt bennünk a hit, hogy az embe­ri kegyetlenségnek van határa. AZ EM­BERI KEGYETLENSÉGNEK NINCS HATÁ­RA. A holokauszt megmutatta, hogy egy gyűlöletes fantazmagóriákra épülő ör­dögi ideológia, mely totális hatalommal társul, s csupán csillapító szavakkal konfrontálódik, képes társadalmunkat korábban sosem tapasztalt rémtettek­hez vezetni.

Az antiszemitizmus elleni küzdelem a zsidók és nem zsidók közös feladata. Az antiszemitizmus a nem zsidók köré­ben terjedő előítélet, ezért nekünk, nem zsidóknak az a dolgunk, hogy ké­pesek legyünk az ellenállásra. Azonban a zsidók az első áldozatai ennek a nem zsidó kórságnak, s általában sokkal többet tudnak erről, mint a nem zsi­dók. Ebből következően a zsidóknak kötelességük, hogy harcoljanak az anti­szemitizmus ellen, hogy megvédjék magukat és a mi társadalmunkat. Zsi­dóknak és nem zsidóknak vállvetve kell küzdeniük.

Másodsorban: az antiszemitizmust mindig komolyan kell venni! Az antisze­miták komolyan gondolják, amit mon­danak. A 20. század legkatasztrofálisabb tévedése az volt, hogy milliók hit­tek abban, Hitler nem gondolja komo­lyan azt, amit mond és ír. Abból kell te­hát kiindulnunk, hogy a 21. század zsi­dógyűlölői nem tettetik magukat. A nem zsidó világnak most meg kell ta­nulnia, hogy napjaink antiszemita iro­mányai, származzanak bár magánszemélyektől, intézményektől vagy akár ál­lamoktól, olyan dokumentumok, me­lyeket tanulmányozni kell, és amelyek­kel szemben fel kell lépni. Nem csak retorikáról van szó: a retorika – ha a kö­rülmények úgy hozzák – robban, és át­csap cselekvésbe.

Mondjuk el, tanítsuk meg az embe­reknek az egész világon, hogy az anti­szemitizmus döbbenetesen rugalmas. Michael Melchior rabbi, Izrael külügy­miniszter-helyettese lángoló beszédet mondott az ENSZ emberjogi bizottságá­ban, Genfben, 2002 márciusának vé­gén. Természetesen köztudott, hogy az ENSZ eme bizottságába – melynek cél­ja az emberi jogok erősítése – számta­lan olyan csodásán liberális, béke- és szabadságpárti országot választottak be, mint Líbia, Szaúd-Arábia, Szudán és Szíria, valamint Kuba és Kína. Ugyanakkor elérték, hogy az Amerikai Egyesült Államok, a világ legfontosabb demokráciája, kikerüljön a bizottság­ból. Genfi beszédében Melchior rabbi az antiszemitizmus alkalmazkodóké­pességét hangsúlyozta. A cél: a zsidó­ság elleni támadás, természetesen nem változik. Változhat azonban arculata, stratégiája, indoklása, és részben még a szókincse is.

A múlt századok antiszemitái általá­ban a zsidó lét tradicionális központjait igyekeztek elpusztítani. Ebből követke­zően általában a zsidó vallást vették célba. Amikor a judaizmus nem adta meg magát, a zsidókat kiűzték vagy megölték. A 19. században, amikor a „faj” lett az új jelszó, a zsidókat mint gonosz fajt támadták – ez a propagan­da a nácizmusban csúcsosodott ki.

Napjainkban, amikor a legtöbb zsidó számára a zsidó állam az identitás egyik kulcspontja, büszkeség forrása és egyúttal menedék, a rágalmazók rasszista ideológiának nevezik a cionizmust. Természetesen az izraeli politika kritikáját nem tekintem antiszemitiz­musnak. Épp annyira jogos szembehe­lyezkedni az izraeli politikával, egyes döntéseikkel, mint más nemzetek ese­tében.

Napjaink anticionizmusa azonban vé­szesen kezd az antiszemitizmusra ha­sonlítani. Az anticionisták más népek­nél elfogadják a nemzeti érzést és a védhető államhatárokat. Ugyanakkor vitatják, hogy a zsidó népnek joga len­ne Izrael állammal kapcsolatban kife­jezni nemzeti büszkeségét és megvé­denie az állam biztonságát. Izraelt nem ugyanazzal a mércével mérik tehát, mint a többi államot. Az ilyen zsidóel­lenes diszkriminációt antiszemitizmus­nak nevezik.

Bőven használnak antiszemita szte­reotípiákat is, amikor a zsidó államot támadják. Például az arab világban minduntalan Izrael-ellenes izgatással (melyhez zsidóellenes utalások kapcsolódnak) lehet találkozni a sajtóban, a mecsetekben, a rádióban és a televízió­ban, valamint tankönyvekben. Az isz­lámisták roppant kreatívan használják fel a közel-keleti konfliktus képeit, csa­varják ki és torzítják el őket, hogy ezek­kel illusztrálhassák: sohasem lehet bíz­ni a zsidókban. Hogy a zsidók világha­talomra, vagy legalábbis regionális ha­talomra törnek. A zsidók összefognak. A zsidók mindenkit becsapnak, céljaik és eszközeik egyaránt kegyetlenek. A zsidók erőssége a színlelés, ám jellem és hitelesség dolgában gyengék. És, ahogy ez már lenni szokott, mindezt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei alapján bizonyítják.

A holokauszt tagadása megszokottá vált, nemkülönben az Izrael és a Har­madik Birodalom közti párhuzam. „Szembe kell fordulnunk az új náci pestissel, melynek fészke Izrael” – olvashattuk egy szíriai újságban. A pa­lesztin televízió erőszakos, hidegvérű gyilkosokként mutatja be az izraeli ka­tonákat. A jeruzsálemi mufti mondta: „Nem tehetek róla, hogy Hitler utálta a zsidókat, azokat szinte mindenhol utál­ják.” A palesztin televízió pénteki be­szédében arra biztatta a muzulmáno­kat, hogy „a zsidóknak nincs kegyelem, mindegy, hogy hol vagy… öld meg őket… és a hozzájuk hasonló ameri­kaiakat is”…

Komolyan kell venni az ilyen kitöré­seket. Ha a fiatal arabok és moszlimok nemzedékét is megfertőzi ez a gyűlölet, akkor még nehezebb lesz megteremte­ni az Izrael és szomszédai közti békét, bizalmat és együttműködést.

Az anticionisták nyíltan vagy burkol­tan kétségbe vonják Izrael állam létjo­gosultságát, ami azt jelenti, hogy izraeli zsidók milliói ellen harcolni kell, és fel­tehetőleg meg is kell őket ölni. A zsi­dók tömeges lemészárlására tett – nyílt vagy burkolt – felhívást az antiszemitiz­mus legextrémebb formájának tekin­tik. Az anticionistákat, akik a zsidó ál­lam elpusztítását hirdetik, ugyanígy kel­lene kezelni.

Az anticionisták időnként azt állítják, hogy semmi bajuk a zsidókkal, ők „csak” a zsidó államot ellenzik. Tegyük fel, hogy valaki ezt mondja: „Én csak Nagy-Britannia ellen küzdők, amúgy semmi bajom az angolokkal.” Avagy: „Szeretem a svédeket, de le kell rom­bolni Svédországot.” Senki sem venne komolyan egy ilyen kijelentést. Nehéz szeretni és becsülni egy népet, s ugyan­akkor megvetni államát.

És ne feledkezzünk meg Durbanról! Az ENSZ 2001 szeptemberében Dur­banban tartotta rasszizmus-, diszkrimi­náció- és intolerancia-ellenes konferen­ciáját. E konferencia végül egy Izrael-ellenes ideológiai pogrom részévé vált. A legtöbb résztvevő egyetértett abban, hogy a zsidókban nemcsak a holo­kauszt áldozatait, hanem egy másik – a palesztin nép ellen elkövetett – holo­kauszt tetteseit is kell látni. „Az antisze­mitizmus nem zsidóellenes, a cionizmus viszont sémitaellenes.” Ez nevet­ségesen hangzik, ám ez az agyszüle­mény része volt a zsidó- és Izrael-ellenes programnak.

A fogalmazvány szégyentelen dema­gógiája ellenére a demokráciák többsé­ge minderre egyáltalán nem reagált egészen 2002 nyarának utolsó napjai­ig. Nagyra becsülöm Melchior külügy­miniszter-helyettest és munkatársait, akik szenvedélyes diplomáciai kampányuk során szisztematikus erőfeszítése­ket tettek, hogy tájékoztassák és figyel­meztessék az ENSZ tagállamait és a többi szabad országot. Nem tudták ugyan megakadályozni, hogy a durbani konferencia antiszemita fesztivállá vál­jon, viszont erőfeszítéseik nyomán tel­jesen megváltozott a durbani zárónyi­latkozat fogadtatása.

Izraelen, az Egyesült Államokon és talán Kanadán kívül a demokratikus ál­lamok nem figyeltek fel rá azonnal, hogy mi is történik. Egy paradoxonnal állunk itt szemben: manapság jóval több a demokratikus berendezkedésű ország, mint korábban bármikor. Az ENSZ egyre több tagállama választja szabadon kormányát. Nem 1975-öt írunk; a kommunizmus birodalma he­lyett kelettől nyugatig a demokrácia uralja Európát. Latin-Amerikában a sza­badság meglepő győzelmet aratott, nemkülönben Afrika egyes területein és Kelet-Ázsiában is. És napjaink egyet­len szuperhatalma Amerika. Ezek a té­nyek azt sugallják, hogy a szabad nemzetek sokkal könnyebben tudhatnának ellenállni az arab és muzulmán zsidóel­lenes verbális agressziónak a nemzet­közi porondon.

És ekkor következett a durbani meg­aláztatás. Sőt, ellenségeink újra lecsap­nak. Izrael ostorozása politikai rítussá lett számos ENSZ-fórumon. Mindezt részletesen nyomon követi (többek kö­zött) a UN Watch – egy független genfi szervezet -, valamint kitűnő előadásai­ban Irwin Cotler jogászprofesszor, a kanadai parlament képviselője. Bebizo­nyították, hogy a Közel-Kelet egyetlen demokratikus államának démonizálása központi szerepet játszik az újfajta zsidóellenességben. A diktatórikus álla­mok az emberi jogok módszeres megsértőjeként bélyegzik meg Izraelt.

Cotler szerint amikor Izraelről azt ál­lítják, hogy „minden jó ellensége, és minden gonoszság tárháza” akkor a „megvetést tanítják” az ENSZ fóru­main. A középkorban azzal vádolták a zsidókat, hogy megmérgezik a kuta­kat; Cotler ezen vádak feléledését lát­ja, mikor Izraelt leprásként kezelik, mely „megmérgezi a nemzetközi kuta­kat”. Robert Wistrich professzor is hasonló megállapításra jutott: „Az (ENSZ-en belüli) Izrael-ellenes határo­zatok számának elszaporodása Izrael Állam végleges törvényen kívül helye­zéséhez vezethet.”

Vitathatatlanul a zsidó nép ellen irá­nyul az a kampány, mely folyamatosan az emberiség ellenségének bélyegez egy nemzetet. Azt tapasztalhatjuk, hogy számos országban a zsidóellenes megnyilvánulások Izrael megbélyegzé­séből indulnak ki, felhasználva az anti­szemita terminológiát. A közel-keleti konfliktusról szóló rágalmazó beszá­molók után következnek a zsinagógák elleni támadások.

A szavakat tettek követik. A nyugati világ jobb- és baloldali szélsőségesei egyaránt támogatják és ismételgetik a radikális iszlám propagandát. A nyugati média, főleg az európai, még mindig vonakodik attól, hogy összekapcsolja az erőszakos terrorista cselekedeteket az iszlám mozgalmak ideológiai törek­véseivel, melybe beletartozik az anti­szemita rögeszme is. Ne feledkezzünk meg arról, hogy miként gyilkolták meg Daniel Pearl újságírót! „Zsidó vagyok, zsidó az anyám!” – voltak az utolsó sza­vai, mielőtt elvágták a torkát.

Az ilyen barbár gyilkosságok sem homályosíthatják el a civilizáltnak neve­zett világ nyelvi vulgarizmusát. A 20. században gyakran előfordult, hogy magukat „értelmiséginek” tekintő em­berek a fasizmus vagy a kommunizmus társutasaivá váltak anélkül, hogy belép­tek volna az adott pártba. Most, a 21. században rendkívül gyakran találkoz­hatunk a „fecsegő osztályok” tagjaival, akik általában kapcsolatban állnak a tö­megmédiával, politikával, kormány- szervekkel és az egyetemekkel, és akik az antidemokratikus mozgalmakhoz kí­nosan hasonlító módon ítélik el Izraelt. Nem állítom, hogy ők lennének a több­ség Nyugaton, de azt igen, hogy je­lentős és befolyásos kisebbséget al­kotnak.

Franciaország angliai nagykövete, Daniel Bernard egy londoni vacsorán, 2001. december 20-án „szar kis or­szágnak” nevezte Izraelt. A francia kor­mány a jelen cikk írásáig (2002. július) nem hívta vissza a nagykövetet,* s Bernard-nak számos híve van az európai elit köreiben. A nagykövet úr segített felismernünk, milyen széles körben ter­jedt el az újfajta antiszemitizmus. „Az a szar kis ország!” – a tárcaíró Andrew Sullivannak igaza van -, Izrael „a tár­gya annak a gyűlöletnek, mely nem me­ri magát megnevezni”.

Mi ki merjük mondani a szót: antisze­mitizmus. Kötelességünk is kimondani. Soha, soha nem szabad hallgatni arról, hogy ismét naponta támadnak zsidókra és zsinagógákra Franciaországban. Egész Európa szégyene, hogy Franciaországban a zsidóknak aggódniuk kell iskolába menő gyermekeik biztonsága miatt. Sok ország keresztényeit még mindig befolyásolja a zsidóellenes teo­lógiai hagyomány. Nevezzük őket nevü­kön, szálljunk szembe velük, amikor – vallási alapon – Izrael-ellenességüknek adnak hangot. És amikor a radikális brit baloldal – nem látva és nem hallva az ördögöt – úgy reagál az angol mecsetekben elhangzott antiszemita kijelentésekre, hogy egy szót sem szól, akkor nekünk kell kimondanunk a rettenetes igazságot. Velük és minden más anticionistával szemben Martin Luther Kinget idézzük: „Amikor a cionizmust bírálják, a zsidókra gondolnak – ne le­gyen semmi félreértés.”

Végül pedig ne habozzunk néven ne­vezni, milyen veszélyt jelent a demok­rácia számára a fanatikus és mindenre elszánt, totalitárius iszlám fundamenta­lizmus. Yehuda Bauer professzor sze­rint „ez a legnagyobb antiszemita fe­nyegetés a 21. század elején”. Szerinte ez nem hasonlít a „hagyományos” arab antiszemitizmusra, inkább a kommu­nizmussal és a nácizmussal rokon, minthogy globális hatalomra tör, és a régi értékrendet kívánja elpusztítani, melyet „a zsidók és a hitetlenek” civili­zációjának nevez. „Ez a fundamentalis­ta iszlám ideológia – állítja Bauer – fél­reérthetetlenül genocídiumról, meg­semmisítésről beszél.”

Így hát jó okunk van támogatni Melchior rabbit, aki egy nemzetközi anti­szemitizmus elleni bizottság (Interna­tional Commission to Combat Antisemitism, ICCA) felállítását javasolja. A testület tagjai tanulhatnak a holokauszt túlélőitől, hogy időben tudjanak riadót fújni. Remélem, ez a szervezet egyértel­műen megállapítja majd, hogy megnö­vekedett a régi és az új antiszemitiz­mus veszélye.

Befejezésül: a régebbi antiszemita megnyilvánulásokkal szemben az új antiszemitizmus nem annyira magán- személyek ellen, mint inkább a kollek­tív zsidó közösség: Izrael állam ellen irányul. Ám az ilyen támadások mint­egy láncreakcióként utat nyitnak az egyes zsidók és a zsidó intézmények el­leni atrocitásoknak.

Biztosan mondhatjuk, hogy a múlt legveszélyesebb antiszemitái azok vol­tak, akik a Judenrein, azaz zsidómen­tés világot akarták létrehozni. Napjaink legveszélyesebb antiszemitái feltehe­tően azok, akik a Judenstaatrein, azaz a zsidóállam-mentes világot kívánják létrehozni.

Margitta Nóra fordítása

*Ennek az írásnak az eredeti változata 2002. április 11-én hangzott el „A holokauszt-túlélők öröksége” című konferencián, a jeruzsálemi Yad Vashemben. Per Ahlmark korábban a Svéd Liberális Párt vezetője és Svédország miniszterelnök-helyettese volt, nevéhez fűző­dik a svédországi antiszemitizmus elleni bi­zottság létrehozása.

*Daniel Bernard azóta Franciaország algériai nagykövete. (A szerk.)