Történelmi mea culpa
A katolikus egyháznak a zsidókkal fenntartott kapcsolataiért felelős bizottsága tizenegy éves előkészület után viszonylag rövid dokumentumot adott közre, melyet – ahogy ez várható is volt – egyszerre üdvözöltek és bíráltak. Mindenképpen történelmi jelentőségű, hogy a Vatikán szükségét látta, hogy külön nyilatkozatban foglalkozzon a Soával. Eddig ezt nem tette meg, bár a hatvanas évektől kezdve XXIII. János és VI. Pál, majd II. János Pál többször is jelezte: a katolikus egyház felülbírálja hagyományos antijudaizmusát, „a megvetés tanítását”, és egyértelműen elítéli a Soát. A most kiadott dokumentum kritikusainak az a véleményük, hogy az állásfoglalás végzetesen megkésett, továbbá „a hegyek vajúdtak és egeret szültek”. Úgy vélik, a dokumentum nem tartalmaz semmi újat az előző állásfoglalásokhoz képest, s még csak kísérletet sem tesz arra, hogy érdemben megvizsgálja, terheli-e, s ha igen, miféle felelősség terheli a keresztény antijudaizmust a fajelmélet képtelen, már a huszadik század elején is tudománytalannak tartott kategóriáival operáló antiszemitizmusáért, amely a Soa páratlan, teljesen irracionális, ugyanakkor „nagyüzemi jellegű” népirtásához vezetett.
A politikai végrehajtó hatalommal nem rendelkező katolikus egyház direkt, közvetlen felelősségét még felvetni is értelmetlen. Másrészt az a felfogás sem tartható, hogy a Soát egy eredendően pogány, a kereszténységgel szembeforduló diktatórikus rezsim, a német nemzetiszocializmus hajtotta végre, s érte legföljebb néhány tucat „újpogány” politikus a felelős.
A Soa tömeglélektani hátterének megvilágítására mindenképpen új szempontot jelenthet a második világháború utáni kelet-európai vérvádhisztériák és pogromok tanulmányozása. Akkor, 1945 és 1948 között, a kiéleződő politikai és gazdasági válsághelyzetben spontán zsidóellenes kilengésekre került sor, és képtelen tömegpszichózisok kaptak lábra Magyarországon, Szlovákiában és Lengyelországban. Akkor a hivatalos „újpogány” ideológiát, a nemzetiszocializmust már senki nem propagálta, mégis, az antiszemitizmus újra az évszázadok óta ismert antijudaista váddal tudott hatni a tömegekre. 1946. július negyedikén azzal az ürüggyel vertek agyon 42 Soa-túlélőt a lengyelországi Kielcében, hogy rituális célból keresztény gyermekek vérét vették. Hasonló, bár szerencsére jóval kevesebb áldozatot követelő pogromra került sor nem sokkal előbb Kunmadarason is. A katolikus egyház mindkét esetben hallgatott, noha módja lett volna befolyásolni az őrjöngőket.
A huszadik század folyamán is elevenen élő antijudaista előítéletek és hiedelmek kialakításához a katolikus egyház tevékenyen hozzájárult a XI. század végétől, az első keresztes háború meghirdetésétől kezdve – ezt a körülményt a most kiadott vatikáni dokumentum nem hangsúlyozza. Felvethető persze, hogy a bűnbánati nyilatkozatnak vissza kell-e nyúlnia a régmúltig, egészen az evangéliumi időkig, s nem kellett volna-e a dokumentumnak a huszadik századra korlátozódnia. Ekkor viszont nagyobb teret kellett volna szentelni XII. Pius pápaságának, „a hallgatás helytartójának”, akit a most kiadott vatikáni nyilatkozat egyértelműen a védelmébe vesz. (A kritikus megközelítést igénylők figyelmébe ajánlom Saul Friedlander XII. Pius és a Harmadik Birodalom című könyvét, amely 1966-ban magyarul is megjelent.)
Érdemes lett volna kitérni továbbá Adolf Hitler és a kereszténység kapcsolatára is. Sokatmondó tény, hogy Hitler, aki vallásos nevelést kapott, bár szembefordult az egyházzal, a náci fajelmélet terjesztésekor számolt az evangéliumi antijudaizmussal, legalábbis annak a középkorban meghonosodott formájával. „Egy este Hitler arról beszélt, hogy a következő nemzedékeket is figyelmeztetni kell a ’faji veszélyre’. Csakis ezen az alapon, folytatta, engedélyezné az oberammergaui passiójátékot. A Római Birodalomban jelentkező zsidó veszélyt sehol sem jelenítették meg olyan kifejezően, mint Poncius Pilátus figurájában az oberammergaui játékokon. A római ember felsőbbrendűsége mind fajilag, mind intellektuálisan nyilvánvaló volt, úgy állt, mint a szikla a közel-keleti söpredék-tömeg közepette. Hitler megjegyezte, hogy a dráma kétségtelenül fontos a következő nemzedék felvilágosítása szempontjából, és mint néző száz százalékig kereszténynek érezte magát” – írja Alan Bullock, Hitler életrajzírója (A study of turanny, Odhams, London, 1952, 616. o.)
Vagyis a vatikáni dokumentum érzésem szerint több kérdést hagy nyitva, mint amennyit lezár. Nem bátorítja, de nem is tanácsolja el a nemzeti katolikus egyházakat, hogy nyilatkozatot tegyenek a Soáról, mint tette azt a francia püspöki kar az elmúlt évben.
Meggyőződésem, hogy nálunk és a többi kelet-európai országban a klérusnak a francia és a német egyház példáját kellene követnie. Ez a mostani vatikáni nyilatkozat tagadhatatlan erényei ellenére sem helyettesítheti a magyar katolikusok szembenézését a múlttal, melynek időszerűségét az Európai Unióhoz való csatlakozásunk csak tovább növeli.
Címkék:1998-05