Nekifutások, túlfutások

Peer Krisztián

Volt ez a telefonos megkeresés, és utána a közismert lépcsőház-effekt, a későn beugró frappírozott válasz, hogy: „Honnan veszik, hogy nem vagyok zsidó?!” A név? A fiziognómia? Érződik a mondataimon? Vagy azért ezt úgy lehet tudni? Honnan, ha nem tőlem? Azt hittem, ma Magyaror­szágon nem zsidónak lenni is csak a nürnbergi törvények értelmében lehet. Hogy egy fogalomnak csak akkor van visszája, ha színe is van. Magyarul: so­ha nem gondoltam még magamra úgy, mint nem zsidó íróra, és bár nem va­gyok zsidó író, nem zsidó író sem va­gyok. Mi más lenne a (vallási, etnikai, szocio-kulturális) identitás, mint szaba­don választott gyakorlat, amire akkor én a magam részéről azt mondanám, hogy: kösz, kihagyom. Ha nincs, akkor kár kreálni.1

* * *

Még egyszerűbben azt mondhatnám, hogy véleményem nincs, csak vála­szom. Merthogy – ha már nekem sze­gezték a zsidókérdést – illik válaszolni valamit. Aki magyarul ír, az magyar író, ha fontos számára a származása, és ezt tematizálja is, ám legyen, lelke rajta, de ha neki nem fontos, helyette másnak se legyen az. (A magyar írót eszerint könnyebb azonosítani, mint általában a magyarokat – magyar az, aki magyarul él, magában magyarul számol és ma­gyarul lábtengózik stb.) Ez lenne az ide­ális állapot. De huszonhat éves fejjel naivitás lenne azt képzelni, hogy ilyen álnaiv módon, az ideális állapotot adottnak tételezve, előidézhetnénk azt. Az álnaivitás lehet kitérő válasz, és le­het provokáció, de ha már feltették a kérdést, nem válaszolhatjuk azt, hogy ez nincs, nem kérdés. Íme egy újabb példa az álnaivitásra: a kérdés azért lé­tezik, mert felteszik. Mire e nagy hárí­tás? Uramisten, mielőtt írni kezdtem, teszteltem, amit le fogok. Illetve rájöt­tem, hogy tesztelem, mert kinek mesé­lem. Már tudom, ki zsidó, ki nem az, közös szégyenünkre. Kimagyarázom: ezt a bon mot-t Esterházytól loptam. Ennyiben közös. Tényleg, miért kell ne­kem most válaszolnom? Ma a Magyar Demokrata kérdez körbe, evidens, hogy nemet mondok, a Szombatnak meg csak azt, hogy sürgessenek, mert lusta vagyok – de hát egyik lapot sem olvasom. Miért, nem ugyanazt imám? Véleményem nincs, csak ellenvélemé­nyem, kérést gyanítok a kérdés mögött, annak válaszolok, aki kérdez, arra ügyelek csak, hogy provokáljam? Tehát ez most nem is válasz, hanem magya­rázkodás? De kinek kéne magyarázkod­nom, miért, és kinek a nevében? Vilá­gos: a nem zsidók nevében, hiszen mint nem zsidó vagyok megszólítva. Ahogy a kollégiumi tréfában: Figyelj, Köcsög! – Mi van, hallgatsz a nevedre? A zsidósághoz fűződő viszonyomról nem beszélhetek szimpla íróként, csak nem zsidó íróként. (Ily módon az egyet­len dolog, amit mint identitást hajlandó vagyok vállalni, mert nem rám osztot­ták, hanem én választottam, vagyis­ hogy író lennék, önként zárójelbe te­szem, ennyi erővel lehetnék nem zsidó írnok vagy fogalmazó is.) A dán király zsidó lett attól, hogy kitűzte a sárga csillagot, mikor ki kellett? Ugye hogy nem. Ha valakit lezsidóznak, védekez­het-e azzal, hogy nem zsidó? Miért vé­dekezne? Ha egy kocsmaasztalnál viccmesélés előtt elhangzik a rossz ízű kér­dés: van közöttünk érintett? – akkor ugye egyfelől hülyén venné ki magát, ha azt mondanám: van, az ellen meg a jó ízlés tiltakozik, hogy azt mondjam: nincs, inkább hallgatok. Jobb az ilyen kérdéseket nem megérteni. Pedig érin­tett vagyok: ott ülök. És értem, és nem állok fel. Fel kellene állni, de nem ál­lok. nem ügy lett kérdezve. Centizés. Nem úgy gondolja, ahogy kérdezi. Kér­dezze halkabban!2

* * *

Mi lehet ennél (annál) árulkodóbb, mint hogy én, aki mindig kerülni igye­keztem a körültekintő fogalmazást, ez ügyben fejben is köntörfalazok. Egy lé­péssel nem jutok előrébb. (Közelebb eleve nem juthatok, az azt jelentené, hogy van válasz, tehát mégiscsak érvé­nyes a kérdés.) Két mondat között húsz percet tetriszezem. Azt akarom, hogy értsenek, miközben máskor éppen hogy a félreérthetőség a cél. Ez valami félelem lenne, félelem szülte pontos­ság? Idétlen mozdulat, ahogy két-két ujjammal mint nyuszifület jelzem az idézőjeleket, nem beszélhetek idézője­lek nélkül, mert mindent, amit ezzel kapcsolatban gondolok, azt loptam, és joggal olvashatják majd a fejemre, mint a kilencvenes év egyik vérre menő politikai vitája után becsengetéskor a partnerem, hogy: „de jól elbeszélgettek most a szüleink”? Akkor meg minek be­szélek? Mert kérdeztek. Újat mondani nem tudok, csak viszonyomat a már el­mondottakhoz, csak magamról beszél­hetek, az meg kit érdekel, nem vagyok kivétel, nem vagyok példa.

* * *

Tehát most, miután általánosságok­kal körülvattáztam, elmondom, hogy én hogyan. Dorogon nem voltak zsi­dók. Egy fiú azért volt az általánosban, akit nem engedtek úttörővé avatni a szülei, az osztálytársai szerint azért nem, mert zsidók. Ez mai ésszel való­színűtlennek tűnik. Olvasmányélmé­nyeim voltak. Az Ivanhoe Rebekája, if­júsági regények (pl. Egy marék játékgo­lyó), A nagy utazás (a történelem tanárnőm olvastatta el velem hatodik­ban, azóta se olvastam újra, és csak ar­ra emlékszem, hogy szegények a va­gonban az összegyűjtött pisiben mos­ták az arcukat – a Semprun nem is zsi­dó, mondja a mai eszem) és Anne Frank naplója. Mivel ekkortájt legtöb­bet a lányokon gondolkodtam, és legin­kább olyan összefüggésben, hogy ho­gyan fogom majd megvédeni őket a nyolcadikosoktól vagy valami még rosszabbtól, a zsidósághoz való viszo­nyomat is ez határozta meg: egyfelől ott volt az arctalan és fegyvertelen „- ság”, ott volt köztük Anne (ezt az e-t na­gyon megjegyeztem, azt hittem, ettől zsidó), másfelől ott voltam én, pisz­tollyal, és ott voltak a nácik. Nem ha­boztam: lőttem. Aztán, mivel biológus akartam lenni, 1989-től a Trefort Gim­názium tagozatos osztályába jártam, és ott elég hamar kiderült, hogy az embe­rek túlnyomó többsége zsidó. Mindenki az. Jókat beszélgettünk.3 A hangalak jelentéssel telítődött, zsidó: fekete ha­jú, okos, karikás szemű lány. (Tehát: a szerelmem; bár a típusba még kisgye­rekként szerettem bele, a nagynéném volt fekete hajú, okos és karikás szemű nem zsidó.) Meg is kérdezte valaki egy autóstop alkalmával: „Az egy zsidó is­kola, mi van, te is zsidó vagy?” Nem szálltam ki az autójából. Szerettem vol­na az lenni. Rájött ő is a tévedésre ha­mar, maradhattam. Kutattam a család­fát, hátha. (Erről a goj-para motiválta igyekezetről nálam szebben és ponto­sabban beszél Ungváry Rudolf a Kornis-féle Naplóban.4) Mi vonzott akkori­ban, miért akartam asszimilálódni? Éle­temben először találkoztam identitás (és nem hobbi) alapján szerveződött kvázi-közösséggel. Az okos, szakállas ellenállók zsidók voltak vagy legalábbis lezsidózottak, csakúgy, mint a szerin­tem legnagyobb élő költő, a szerelme­im szintén, a barátaim az okos, szakál­las ellenállók fiai, én meg afféle első generációsként próbáltam dolgozni, le­dolgozni, lázadtam, és okoskodtam, és gyűjtöttem a könyveket válogatás nél­kül, csak hogy legyen. Aztán, ahogy megjósolható volt, jött a kijózanodás: bőven nem mindenki zsidó, plusz van­nak félzsidók is, bonyolult ez, nagyon bonyolult. Tizenöt-tizenhat éves vol­tam, ha nem is ki-, de eléggé megnyílt a világ (magam is nyúltam), új emberek kellettek, hogy megismerjenek, miköz­ben én is – mintegy a közbeszéddel párhuzamosan – ismerkedni kezdtem egy szóbokorral. Zsidó, zsidók, zsidó­zik (ikes), lezsidóz. Nem volt könnyű dolgom, mert nem volt hozott értelme­zés, anyukám nem zsidózott, nem cigányozott, nem köpött ő semmilyen irányba, se fel, se le, ezért fogadom mindig kétkedéssel, mondhatni köpni-nyelni nem tudok, ha pesti (nem, bu­dai) barátaim a vidék antiszemitizmu­sáról értekeznek, mert e vidéket nem ismerem ugyan jobban, de több jogom van ismerni; az én anyukám még azt sem mondta, hogy mi svábok vagyunk, szerintem nem is gondolja, mért is gon­dolná. Nem volt könnyű dolgom, mióta az eszem tudom, hajlok a paranoid gondolkodásra: egy másodpercre nem tudtam még felfüggeszteni a belső pár­beszédet, legalábbis ébren; mire ki­mondom, rájövök, hogy másképp is érthető, másokkal szemben meg én űzöm a félreértés-játékot; az autóban addig adom a félőst, míg annyira bele­lovalom magam, hogy elhiszem, akkor már abbahagyhatom, mindenki elhitte rólam, hogy félős vagyok, az utastársak fölöslegesen nyugtatgatnak, a sofőr fe­lelőtlenül ijesztget, aztán erről mesélek a következő autóban, de leintenek, hogy ne féljek, meg ilyesmi. Szóval nem volt könnyű dolgom a szóval. Ak­kor találtam ki az álnaivitást, hogy majd ezt alkalmazva hárítok és provokálok, hogy szűz maradok és szűz marad a szó, nem ismerem a konnotációit, ér­teden maradok és kíváncsi, ha valaki beszélgetésünk tárgyául ajánlja, ha­gyom addig beszélni, míg rá nem jön, hogy milyen hülyeség erről, pontosab­ban: ezt meg; máskor meg, a legvárat­lanabb pillanatokban én hozom majd szóba.5 Mondok példákat, és ezzel ug­rok egyet az időben. A hordó-ügynél még azon értetlenkedtem, miért sza­bad azt, hogy szónoknak, és miért nem szabad azt, hogy zsidónak – a zsidó csúnya szó lenne? Kilenc évvel később az SzDSz honlapján az Istóczy Győző (ál)nevű felhasználó Göncz Fasszopó Árpád címet viselő topikjához (tizen­harmadikként – ó, félreértett toleran­cia) így szóltam hozzá: Szép szó, de összetett: „faszszopó” – aki nem tud magyarusul stb.6 Nem sokkal később (lelkesedésem nem lohadt) a kurziválás-hisztiről glosszát akartam írni, mivel a zsidózás (amiről mindenki beszélt ak­koriban) ez esetben csak a harmadik lehetséges olvasata a szövegnek, fonto­sabb ennél az irigység (hogy ők miért, és én miért nem), de persze mint min­den, ez is Esterházy Pintájából bújt elő: „fia valamiről nem tudjuk eldönteni, magyartalanság vagy nyelvi lelemény: kurziváljuk!” – aztán nem írtam, mert pontatlanul kellett volna idéznem ben­ne a Mestert. (Amiként az imént ez meg is történt.) A harmadikat és legjel­lemzőbbet nem én találtam ki, csak ter­jesztem: Amikor Funarék a Petrovics-szobor felállítását tervezték, tiltakozás helyett nem inkább az Eminovics-szoborra kellett volna gyűjteni? Az álnaivi­tás tehát nem álláspont, hanem bohóc­tréfa. Bohóckodásból szoktam olyasmi­ket mondani, hogy „derék magyar anti­szemiták”, meg „zsidóvircsaft”, de úgy látom, humorérzékben nincs különö­sebb különbség zsidó és nem zsidó is­merőseim között, egyformán tudják, hogy bohóckodom, humortalanok csak az idegenek között vannak, idegennek pedig azt nevezzük, akit nem isme­rünk, hat megállón keresztül ül velünk szemben, de nem szólítana meg, sok ilyen idegennel lehet találkozni a villa­moson, ha már úgysem beszélgetünk, találgatom, melyik lehet író.

* * *

Néhány napja egy barátom (szárma­zásáról nem tudok biztosat) mesélt egy Disraeli-regényről (zsidó szerző, egyikünk sem olvasta), melyben a zsi­dó nép világ- és üdvtörténeti szerepe összeesküvésként és világuralomként tematizálódik, méghozzá hangsúlyos helyen, ám a barátom által olvasott visszaemlékezésből, melyben Disraeli e műve is megemlíttetik, nem derül ki, hogy a regény állítólagos kulcsmonda­tát: „A kereszténység zsidóság a nép­nek”, melyik szereplő mondja, az iste­ni kinyilatkoztatásért a Szentföldre za­rándokló űjkeresztes vagy szerelme, a fajának fensőbbrendűségét valló, okos és titokzatos zsidó lány. Szerin­ted melyikük mondhatta? – kérdezte a barátom. És megnyílt a paranoia szakadéka (az ellenfél először az eldön­tendő kérdéseit kényszeríti rád, ha vá­laszolsz, elvesztél), hisz akárhogy tippelek, választásom nem lesz regény­poétikai érvekkel alátámasztható, bár­mit mondhatok, mindenképp az fog kiderülni belőle, hogy másképp gon­dolkodom, mint ahogy azt eddig gondoltam. A válaszom majd arról árulko­dik, milyen előítéletek uralják a gon­dolkodásomat. És ez maga a paranoia, hogy nem tudhatjuk, mi lakik ben­nünk, miféle titkos mozgató. Mi ebből a tanulság? Talán hogy ilyen-olyan vi­szonyba kerülni én csak egyes embe­rekkel tudok, népekkel, szavakkal, vérrel és szellemmel nem. De jobb is így.

* * *

Ám eddig csak a nürnbergi törvények értelmében vett zsidóságról beszéltem, az ismerőseimről, és köztük csak elvét­ve akad olyan, akinek a zsidóság az az azonosságtudat lenne, amit én annyira irigyeltem egykor, és ami ma is, mint minden azonosság, irigységre gerjeszt és provokál (Akkor én meg elárulom, hogy nincs is Isten, beee…) – neki a Mógen nevű magyarvizslájáról csak egy év után derül ki, hogy a neve nem csil­lagot jelent; ő hazamenekül Iziből; ő meg nem is az, pedig azt hittem, vagy fordítva. Innen kívülről persze nem tu­dom eldönteni, hogy e barátaim zsidó­sága mennyiben hozott és mennyiben oktrojált, csak tippelni tudok, inkább az előző.

* * *

Kritikai észrevételként pedig úgy álta­lában azt fogalmaznám meg, ha már muszáj valamit, hogy a hülye zsidók nagyképűek és paranoidak. Én nagyké­pű vagyok és paranoid, de nem vagyok hülye, tehát. Tehát ettől még lehetnék zsidó, de nem vagyok, és ezzel nem akarok állítani semmit, csak válaszo­lok, mert kérdeztek.

* * *

És hogy én is kérdezzek magamtól: Krisztián, biztos, hogy érdekel téged ez a téma annyira, mint amennyit a mega­jánlott igen karcsú díjazásért képes vol­tál összeírni itt? Nem. De majd eladom máshova is.

Jegyzetek

Erre meg azt válaszolja 1979-ben Ungváry Rudolf, hogy: „Zsidónak lenni nem olyan él­mény, amely elől ki lehetne térni ma Magyarországon. Szükségképp nem zsidónak lenni is ugyanolyan meghatározó, [ugyanolyan?] […] hátrányos megkülönböztetések nélkül senki sem lehet ma – bármily hajmeresztőnek is hangozzék ez az antiszemita fülnek – zsidó, vagy – bármily hajmeresztőnek is hangozzék ez egy zsidó fülnek – nem zsidó.” [az, egy] Persze 1979, az egy másféle fojtottság. (Be­széljünk úgy, mint egy múzeumban!)

Mért kérdezné halkabban? Kinek lenne az jobb? Minden suttogó hang egyforma.

Az természetesen fel sem merült, hogy aki zsidó, az attól ne lenne magyar.

Egy meósom azt találta mondani, hogy ő er­re a parára lenne igazán kíváncsi majd négyszemközt, megnéztem tehát újra az évekkel ezelőtt olvasott Ungváry-szöveget: szépen és okosan, de valami másról beszél. Az én törté­netem annyiban mutat hasonlóságot az övé­vel, hogy – ebben is, abban is – szerepel egy magyarosított nevű, gyanús dédszülő, akiről némi nyomozás után kiderül, hogy mégsem volt zsidó (és ha az lett volna? mit számít egy dédszülő?). Az újra felismert evidencia, „Nem vagy te zsidó”, tehát nem az identitás-problémára adott válasz, hanem a „hely”, ahonnan kérdezni lehet. Meg hát miért is akarna az ember zsidó lenni? (A magyarság eleve adva van, nem kérdés, mert még soha nem volt kérdés.) Egyszerű: mert nem mindenki lehet az. Hogyhogy lehet? Mi lehetek, mi vagyok stb. – Elismerem, a „para” megtévesztő kife­jezés, de nem tudok jobbat.

Tehát elhatároztam, hogy nem félek, se mástól, se magamtól. Vö. „Máig se tudnám megmondani, mitől féltem jobban: hogy amint zsidót látok, eszembe jut, hogy zsidó, és ezt észreveszik, vagy hogy az emiatt érzett bűntudatomra derül fény.” (Ungváry: i. m.)

Én meg – látom a korrektúrában – hosszú í-vel írtam, hogy naiv, na bumm. Az álnaivitást viszont következetesen rövid i-vel. Uff.