Zsidó Fesztivál és össznépi zsidó találkozóhely

Pécsi Katalin

Miközben ezeket a sorokat írom, arco­mon üdvözölt mosoly. Fülemen a fej­hallgató, és Yale Strom amerikai klezmer zenész Carpati című CD-jének rit­musára csapkodom a klaviatúrát. Zsi­dók és romák játszanak rajta, zsidósan-romásan, kelet-európai zenét. Regge­lem így egybefolyik a tegnap éjszaká­val, mert éppen itt hagytuk abba kb. egy órakor: Yale felpattant ká­véja mellől a Spinoza Ház falatnyi színpadára, és olyan szív- melengető duót adott a Pannónia Klezmer Band zongoristájá­val, hogy a váratlan éjjeli kon­cert fellelkesült közönsége csak azért nem szedte szét a házat, mert a kávéház háziasszonya szépen megkért minket, ne te­gyük ezt vele – jobban mondva: hagyjuk már aludni a ház lakóit!

Mindez az örömködés, a hiva­talosan meghirdetett progra­mon kívül, spontán alakult ki, miután a Spinozában belehall­gattunk a műsoron levő szefárd zenei koncert végébe is. A zsi­dó programbőség ellenére ak­kora közönség volt kíváncsi a bársonyosan alt hangú énekes­nőre, hogy nehéz lett volna a Spinoza előadótermében akár egy gombostűt is leejteni. Mi, a későn érkezők eredetileg Yale Strom filmjére mentünk az Örökmozgóba. (Eddig bemutatott film­jei az ugyanitt megrendezett zsidó filmfesztiválokon: Az utolsó klezmerzenész és a L’chaim Sztálin elvtárs. Egy harma­dik filmje, a Carpati pedig a Duna Tele­vízióban volt látható.)

Az új film, melynek Klezmer a Fish ut­cában a címe, a Lengyelországban újra kivirágzott zsidó kultúráról szól. A zsidó hagyomány népszerűségéről – zsidók nélkül. Mert ebben a krakkói Hal utcá­ban, a hajdani zsidó negyedben már nem élnek zsidók. A holokauszt-túlélők maradékát, akik még a háború utáni, spontán lakossági pogromokat is sze­rencsésen túlélték, tudjuk, 1968-ban hi­vatalosan üldözték el Lengyelországból. A klezmert, meg a hozzá kapcsolódó kultúrjavakat és vendégcsalogató léte­sítményeket manapság nem zsidók állít­ják elő, és ők is fogyasztják. Kétélű ez a fejlemény: örülnünk kell egyfelől, hogy népszerűvé vált ez a kultúra, és globali­zálódott világunkban az európai-amerikai fiatalok egyformán ropják – láthat­tuk a Szigeten is – techno-, rock-, bal­kán lakodalmas, afrikai avagy klezmer muzsikára. Másfelől viszont marad a gyomorszorító érzés, a hiány…

Szépen megcsinált dokumentum­film: mértéktartásra törekszik, nem akarja mindenáron befolyásolni a né­zőt. Fiatalok százai tombolnak klezmer- zenére Krakkó főterén, fénylik a tekin­tet és az izzadság az arcokon. Kéz a kézhez, váll a vállhoz, kígyóznak és za­katolnak a tömegben a sorok. Közben meg az egy szál zsidó néni, aki egy ze­nészcsoporttal visszalátogat egykori ha­zájába, nem talál hajdani ismerősei kö­zül és emlékeiből is szinte senkit és semmit. Jó esetben közömbös idege­nekbe ütközik, máskor rosszindulatú arcokba, esetenként leplezetlenül anti­szemitákba is. A német turisták, akik a zsidó kultúrát keresik Lengyelország­ban, egyetlen nap alatt abszolválják Auschwitz megtekintését, a krakkói vá­rosnézést, és egy esti klezmer- koncertet. Lelkesen mesélnek egy áljiddis kávéház teraszán üldögélve.

A filmben finom vágások ve­zetnek át az asszociációk so­rán, kordában tartva az érzel­meket és a lehetséges interpre­tációkat, melyek szabadon burjánoznak a nézőtéren: egyese­ket annyira feldúlt, amit a vász­non láttak, hogy megharagud­tak magára a közvetítőre: a filmre is. Engem leginkább azok a jelenetek nyomasztot­tak, amelyekben lelkes tánc­imádók és filoszemiták, egy emigráns lengyel koreográfus vezetésével valami hóraféleséget lejtenek. Szemmel látható­lag tetszik nekik nagyon, de merev és idegen minden moz­dulatuk: éppen az a tűz – szilajság és melegség – hiányzik be­lőle, ami a zsidó zene és tánc lényege. Meg a szomorúság is persze, amely elválaszthatatlan az élet­örömtől. A lelkem mélyén úgy érzem, mintha valami kulturális hullarablókat figyelnék: hogyan hasznosítják, ami még felhasználható az elpusztított zsi­dóságból. Hazafelé menet Yale viszont lelkesen meséli, mennyire szereti film­je egyes képeit: a gój táncosok haszidosan magasra tartott karjai például őt a gázkamrákban fuldokló zsidó áldoza­tokra emlékeztetik. A táncosán lépke­dő lábakról pedig a kamera hirtelen vá­gással az auschwitzi lágert borító üveg­törmelékekre, majd a szemüveg- és ci­pőhegyekre asszociál.

A filmvetítést a szervezők előre meg­fontoltan is némi zenéléssel kombinál­ták: a filmrendező-muzsikus Yale

Strom néhány szám erejéig együtt mu­zsikált a fiatal klezmercsapattal, a Klezmer R’s-szel. Már spontán alakult vi­szont a következő este: a Gödörben koncertező Budapester Klezmer Band vezetője és zongoristája. Jávori Fegya egy kis műsor utáni, éjszakai örömze­nélésre invitálta a mindenre könnyen kapható Yale-t.

Nemcsak egyes koncertekről nehéz eldöntenem, hogy vajon a nyári Zsidó Fesztivál hivatalos programjába tartoz­nak, avagy sem. Burjánoznak ugyanis – a közönség szerencséjére! – az esemé­nyek. Az Ulpius-ház kiadó erre a hétre időzítette két új zsidó könyv megjelen­tetését és sajtóbemutatóját is. A Múlt és Jövő Kiadó pedig író-olvasó találko­zót szervezett az írók boltjában.

Mi, az Esztertáska női csoport is er­re a hétre tömörítettük első őszi ren­dezvényünket. A gyönyörűen felújított Központi Szabó Ervin Könyvtár Kisgaz­dájában rendezhettük meg Silke Helmerdig berlini fotóművésznő Idézetek c. kiállítását. A megnyitón a pezsgőzés és az élő jiddis zene (Rick Zsófi) mel­lett Bán Zsófia irodalomtörténész érzé­keny megnyitó szövegét hallgattuk meg, az önarcképek hatalmáról.

Nem szóltam még a Dohány utcai Zsi­nagógában megrendezett „nagy kon­certekről”. A nyitó koncert, augusztus 30-án este majdnem balul sült el: a sza­badtéren helyet foglaló közönség a kez­dés pillanatában kapta nyakába a há­rom hónapja hiába várt esőt. A szervezők a helyzet magaslatán álltak, és azonnal beterelték a közönséget a zsi­nagógába. Frőlich főrabbi kedélyes tréfálkozással és egy-egy pohárka fe­hérborral tette kellemessé, sőt bensősé­gessé a várakozás perceit. Dés László és a külföldről hazalátogató Snétberger Ferenc a váratlan körülmények el­lenére is nagyszerű formában volt. A zene erre az alkalomra íródott, a prog­ramfüzet szerint a gitáros Snétbergert a buchenwaldi táborban tett látogatása ihlette meg. A zene helyenként zsidós-klezmeres, helyenként izraelies – főleg azonban Trió Stendhal-os – a közönség nagy megelégedésére. (Azóta is Dés/ Trió Stendhal CD-it hallgatom a kilenc­venes évek elejéről, amikor éppen nem Yale frissen beszerzett művei szól­nak.) Közben szükségszerűen lemarad­tam Müller Sziámi-Gasner János Se­res Rezső-estjéről a Gödörben, mint­hogy a két izgalmas koncert egy időben volt. (A bőség zavara: soha rosszab­bat!) Úgy hallom, az eső ellenére kitar­tott a közönségük.

Nem szóltam még Igor Ojsztrahról, a Mendelssohn-esten. Jó érzés jelentős művészeket hallani zsúfolásig megtelt zsinagógában. Lehet, hogy egy CD job­ban hozná a hifi minőséget, mint a Dohány utcai zsinagóga hátsó-oldalsó ülései, de a hangulat mindenért kár­pótolt. Rivka Golani brácsavirtuóz és a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncert­jén be is bizonyosodott, hogy elöl-középen nem lehet panasz a zsinagóga akusztikájára. A brácsaművésznő játé­kának dinamizmusával és finomságá­val is elbűvölte a közönséget. A Liszt Ferenc Kamarazenekar megható gesz­tussal köszönte meg a tapsot: ráadás helyett Bruck Kol Nidréjét adták elő. Boldog békeidők! – jutott eszembe, el­nézve a sok kipás fejet a zsinagógai koncerten. Talán ez az egyetlen folyto­nosság a magyar zsidók – a polgárság – életében: a klasszikus zenét és hallga­tóságát nem kellett újra feltámasztani, mint megannyi más, zsidós foglalatos­ságot.

Megnéztem még Ország Lili Falak című tárlatát a Budapest Galériában. A Vasilescu Gyűjtemény darabjait láthat­juk, korai munkáitól kezdve a hetvenes évek végéig. Szomorú és egyszerre szívmelengető számomra Ország Lili minden képe: mi más is lehetne egy „megkövült panasz”, egy „titok háza” vagy „írást vissza!”? A labirintus, mi­ként a képek más titkai is, vonzanak vissza: meg fogom nézni még többször is a tárlatot.

Jó volt még bóklászni a könyvvásár bódéi között is – bár én a régi helyet, a Herzl teret bensőségesebbnek érzem. Nem szerettem a bezártság érzését sem az Erzsébet téren. Ha az egész fesztivál hangulatát akarnám tömören összefoglalni, azt mondhatnám: virtuá­lis gettó és permanens kávéház feeling. Számomra az idei fesztivál legvonzóbb vonása az, hogy végre összeért a prolin megrendezett, európai szintű műsor, és a hajdani, Marczibányi téri Zsidó Kul­túra napjainak amatőr bája és testme­leg barátságossága. Volt sok jó kultúresemény, meg lehetett találkozni sok baráttal és ismerőssel is. Volt program, amire már hetekkel ezelőtt is csak ne­hezen sikerült jegyet szerezni; és olyan is, ami szinte magától szerveződött. Volt, ahova műélvezni mentünk, és olyan is, ahová inkább a rég látott osz­tálytársakkal és hajdani tanítványokkal csevegni. így van ez jól a virtuális zsidó gettóban. (Hogy a nem zsidókat mennyire vonzza ez a fesztivál, fogal­mam sincs. Érdekes módon külföldi vendégeink pedig folyton erről érdek­lődtek. Mert Hollandiában, Németországban, Angliában: nagyon.)

A vendégek hamis – bár igen kelle­mes – Budapest-képéről hadd mesél­jek még valamit. Az Esztertáska öt ven­dégét is kalauzolgattam. Ők azt látták, hogy minden este koncertre-megnyitóra-kávéházba-filmbemutatóra tódu­lunk; hogy mindenki ismer mindenkit; ölelgetjük egymást a nagy viszontlátá­sok után, és még az idegenekről is ki­derül egy perc után, hogy a barátunk a szomszédunk legjobb barátja… (Ezt az érzést erősítendő, holland újságírónő ismerősöm nyakába egy egész holland nőcsoport zuhant – kiderült, egy jiddis női kórus tagjai. Már nem is csodálkoz­tam, amikor a Spinoza Ház tulajdonos­nőjéről, Sándor Annáról is kiderült, hogy a mi Wanyánk jó barátnője Amszterdamból.) Yale meg persze az egész pesti zsidó, roma, balkáni, uk­rán, román stb. zenész és filmes nép­séggel kebelbarát. Hazafelé a taxiban a 35-40 körüli vezető csendben hallgat­ta, miről beszélgetünk, majd megkér­dezte, a zsidó fesztiválról van-e szó. Merthogy hallott már róla a rádióban, meg szereti is a zenét – ő maga bluest játszik. Mire hazaértünk, eldöntötte: másnap este nem taxizik, inkább ő is jön a Gödörbe.