Pécsi Katalin: “Ne bántsd a holocaustomat!” Tünődés a holocaust történetének oktatásáról.

Pécsi Katalin

„Ne bántsd a holocaustomat!”Tűnődés a holocaust történetének oktatásáról

Láttam egy fantasztikusan érdekes fil­met a tavalyi Izraeli Filmhéten. A címe azóta se megy ki a fejemből: „Ne bántsd a holocaustomat!” Ennél frappánsabban aligha lehetne kifejezni a holocaustra emlékezés dilemmáit. A film kerettörté­netében – eddig a non-fiction – egy akko-i, nemzetközi színtársulat tagjai da­rabot készülnek előadni a holocaustról.

Egy láthatatlan riporter – vagy maga a rendező? – végigkérdezi a fiatal színé­szeket, mit tudnak a holocaustról. Sem­mit, nem sokat, valami rémlik… – efféle válaszok sorjáznak a ragyogó napsütés­ben, a ragyogóan szép és értelmes te­kintetű szabre, arab, afrikai stb. fiatalok szájából. Persze néhányuknak azért van némi fogalma: az ő szülei /nagyszülei európai menekültek.

Gondolom, hasonlóak lennének az arányok bármelyik kelet-európai ország­ban, különösen, ha a tizenéveseket kér­dezgetnénk. Amerikában vagy a hajdani Nyugat-Németországban persze más a helyzet (a keleti részre mindez még nem vonatkozik): ott hosszú évek óta törvény írja elő, hogy az iskolákban is szembe kell nézni mind a tényekkel, mind a fele­lősség kérdésével. Tehát ideje lenne már nekünk is háborgatnunk a holoca­ust lassan feledésbe süppedő témáját. De hogyan tegyük, hogy el ne sikkadjon a lényeg, de ne is bántsuk a magunk/mások holocaustját? Hogy a köte­lező holocaust-óra ne fagyjon bele egy fi­zikaóra rideg tárgyilagosságába? Hogy a tények és tanulságok nem kerüljenek fényévnyi távolságba a gyerekek életé­től, akár a pún háború vagy a cukorgyár­tás fázisai? Hogy ha a nagy számok és fontos történelmi dátumok mellett sike­rül sorsokról és emberekről is beszélget­nünk, kibírjuk, hogy ott, az osztályte­remben óhatatlanul felettünk lebeg majd saját sose-ismert nagymamánk, testvérünk, Primo Lévink képe is? Mi lesz a holocaustunkkal, ha csak egyet­len egy gyerek is ásítozni kezd? Vagy al­mát rágcsálni, netalántán poénkodni? Mi a teendő, ha bármelyikük sírva fakad, az osztály talán „terápiás közösséggé” ala­kul át? Vagy éppen fordítva: az „erősek” rávetik magukat a „gyöngére”, aki bal­gán kiszolgáltatta magát, és „bántják a holocaustját”? Esetleg óra után fizikailag is bántják őt magát?

A filmbeli színtársulat nem-realista mó­don közelít a témához, hiszen ha a holo­caust megtörténte józan ésszel fel nem fogható, akkor hogyan is lehetne ábrá­zolni a valószerűség szabályai szerint. Egyes színészek, hogy testileg-lelkileg al­kalmasak legyenek szerepük megformá­lására, különös tréningbe kezdenek. Az egyik afrikai születésű fiú néhány hónap­ra Németországba költözik, hogy a maga bőrén tapasztalja meg, milyen érzés a megkülönböztetés, a kirekesztés, a fizi­kai bántalmazás. A kísérlet – hála a szkinhedeknek – kiválóan sikerült. Meg­tapasztalta. Az egyik lány – szülei német túlélők – az éhség „élményét” akarja megtapasztalni: koplalni kezd, és az ano­rexiások halál-közeli állapotába éhezteti magát. Testi-lelki roncsként sokkolhatja majd a holocaust-darab közönségét.

És máris itt van a következő kérdés. Sokkolódnunk kell-e ahhoz, hogy felfog­juk a felfoghatatlant? A film válasza – és ez már a fikció világa -, hogy talán igen. A holocaust-túlélő ab-ovo sokkolja a kör­nyezetét. A túlélő – a koplalóművésznő felejthetetlen alakításában – az egész vi­lágot a holocaust perspektívájából éli, és nem hagyja békén az emberiséget. Állandóan emlékezni akar. Meg emlé­keztetni. Kellemetlen egy figura – még Izraelben is. Túlérzékeny, már-már totál őrült. (Depresszió, mánia – egyre megy!) A film expresszív családi jelenetében a túlélő anya a zongora alatt kúszva kerge­ti kétségbeesetten menekülő fiát, és ri­kácsolva sorolja az újabb és újabb bor­zalmakat. A fiának is át kellene mennie mindazon, amin ő valamikor átment. A második generációnak is az áldozat sze­repkörében élni. Különben hogyan is érthetnék meg egymást? De a békében születettek, a zsidó államban felnöveke­dők semmit sem szeretnének kevésbé, mint az áldozat szerepét. Eszük ágában sincs gyengének, eltaposhatónak mutat­kozni. Nem is azok.

Ez a holocaust-emlékezet alapvető di­lemmája.

Láttam egyszer a gettó-emlékünnepségre kivezényelt zsidó gimnazistákat vonalzókkal kardozni a Dohány utcá­ban. Láttam amerikai, kipát viselő gyere­keket lökdösődni-viháncolni a Jad Vasem emlékfái között. November hetedike-szindróma. A gyerekek viselkedése érthető: a holocaust mint téma nem érintette meg őket. Lehet, hogy csakis kognitív módon nem is érintheti. Könnyű elhárítani azt, amiről jobban szeretnénk, ha nem ránk vonatkozna. Könnyebb elviselni a pún háborút…

Léteznek mégis holocaust-múzeu­mok, vannak évente ismétlődő holoca­ust-emlékezések. Egyes országokban holocaust-órák is az iskolában. Ám az is­métlődés úntat és elidegenít. A kiállítá­sok nagyüzemi jellege, az idegenvezető hadarása, a turistacsoportok tülekedése és vakuvillogtatása úgyszintén. És felel­tetni talán lehet a holocaustból? Dolgo­zatot itatni? („Négyes alát kaptam a kre­matóriumokból…”, „Bárcsak Auschwitzot húznám!…”)

Az izraeli filmben felbukkan a Jad Vasem Múzeum lépcsőfordulójában a ho­locaust-áldozat kísértetfigurája – vala­melyik tárlóból léphetett elő? Az anore­xiás lány játssza – ki más! -, és lehetet­lenül idejétmúlt ruhájában, ellenállha­tatlanul szuggesztív tekintetével, mágnesként vonzza maga után a döbbent tu­ristahordát… Bármennyire képtelennek is látszik a helyzet, hogy egy decens mú­zeumban egy ilyen szánalmas kísértet nyomában loholnak a látogatók terem­ről teremre, tárlótól tárlóig, tökéletesen érthető: a történet őróla szól, a saját ho­locaustjába vonja bele a szava vesztett hallgatóságát. Nem kognitíven átadható ismeretről van már szó csupán, hanem emóciókról is, és ekképpen az attitűdök alapvető megváltozásáról. (Kétszer jár­tam már a Jad Vasem Múzeumban az Iz­raeli Filmhét óta, és a lelkem mélyén na­gyon reménykedtem, hátha elém ugrik a Legautentikusabb Idegenvezető valame­lyik lépcsőfordulóban…)

A kognitív-felvilágosító módszerrel szemben az átélés-sokkolás lenne tehát az egyedüli üdvözítő út? A Washingtoni Holocaust Múzeum, amely néhány évvel ezelőtt nyílt meg, és már felhasználhatta a Jad Vasem-koncepció tanulságait is, más módon akar hatni a közönségére.

A hi tech-nek köszönhetően – videó­installációk, computer-tecnika, interak­tív keresés stb. – az izraelinél jóval hatal­masabb anyagot halmozott fel. De nem­csak önmagában a mennyiség lenyűgö­ző, hanem az is, hogy egyszerre megvál­tozott az érdeklődésünk fókusza: a „hi­vatalos történelem” mellett ott a „privát történelem” is: magánlevelek, családi fo­tók, magnóra rögzített tanúvallomások iszonyatos tömege. (Igazságtalan len­nék, ha elvitatnám a Jad Vasemtől a privát történelem felé tett nyitást: a gyerek­áldozatok nevének véget nem érő felso­rolása a Gyermek Kiállításon ugyanerre a hatásra épít: a nevek közvetlenül meg­érintenek. Hasonlóképpen megrázó volt a Radnóti Színházban tartott emlékün­nepség 1994-ben, ahol színészek órá­kon át, „váltott műszakban” olvasták fel az elpusztult magyar zsidók neveit.)

A kiállított anyagon túl, Washington­ban maga a múzeumépület is sokkol. A belső kiképzés börtönre emlékeztet: az irdatlan betontömeg látványa, a vaslép­csők és vas átjáró hidak döngése a lá­bunk alatt – egyaránt táplálja a szorongá­sunkat. Hát még az óriás lift, amit csak akkor indítanak fül az emeletre, ha meg­telt, ha kész a transzport, és az ajtót úgy zárják ránk kívülről, vezérlő gomb belül – vagy hívó gomb az emeleten – nincsen. Látogatásom a kiállításon rögtön sokkal kezdődött: egy 50-es amerikai turistanőn kitört a klausztrofóbia, és verni kezdte a vasajtót, hogy azonnal engedjék ki… Mi­re feljött érte a következő lift az új transz­porttal, már egy egész teremnyi látogató­nak remegett a lába, a gyomra… Ebben a múzeumban a nézőnek-látogatónak nem elég megtudnia bizonyos dolgokat, együtt is kell éreznie az áldozatokkal. Ezt szolgálja pl. a „személyazonossági igazol­vány”, amit még a kiállítás megtekintése előtt vehet magához a látogató: a kiállí­tás emocionális élményei közepette ma­ga is azonosulhat ezzel a valaha valóban létezett személlyel, majd a látogatása vé­gén, ha kedvet érez hozzá, az interaktív computer program segítségével, kiderít­heti az igazolvány valódi tulajdonosának a sorsát. Hatásos lehet ez az eljárás – persze ha hagyjuk, hogy hasson, akár csak a néhány évvel ezelőtti, budapesti, várbeli holocaust-kiállításon az a gesz­tus, hogy az előcsarnokban felvett kavi­csokat a végén lerakhattuk a magyar zsi­dó áldozatok szimbolikus sírjára.

Az iskolai holocaust-oktatás további problémákat is felvet. Múzeumba – elvi­leg önként megy az ember, a tanórán viszont kötelező a részvétel. Működik-e az emóciókkal telített kommunikáció egy kötelező órán? 30-40 gyerekkel? Egy, csak kényszerből tanító tanárral? Olyan csoportdinamika közepette, ami­ről az óra után távozó tanárnak esetleg fogalma sincs? (Egy továbbképzésen hallottam egyszer egy patinás vidéki gimnáziumban tanító, vezető történe­lemtanár szájából, hogy ő azért áldoz fel egy teljes órát a II. világháborús tan­anyagból a holocaust témájára, mert ilyenkor legalább megtudja, kik a zsidók az osztályban. Ugyanis hirtelen olyan ta­nulók is figyelni és jelentkezni kezde­nek, akik máskor sosem szoktak….)

Aztán itt van még néhány részlet. Was­hingtonban az effélékre is gondoltak. Például: a múzeum épületében – kegye­leti okokból – tilos az evés-ivás, a büfé is egy külön épületben kapott helyet. Mit tehetünk az osztályteremben, hogy ne legyen kegyeletsértő a környezet? Hogy intim legyen a hangulat az intim megnyil­vánulásokhoz? Hogy minden gyerek meg merjen szólalni? Hogy ne zavarjon a csengő, a benyitogatás, a következő 45 percek feleltetéseinek a réme – hogy az iskolai holocaust-„foglalkozás” más­milyen legyen, mint egy iskolai óra?

Izraeli tanárok panaszkodnak, hogy néha nagyon nehéz áttörniük a diákok közönyösségén. A gyerekek unják már ezt a régi históriát. Amerikában és Né­metországban a holocaust-tagadók, a neonácik uszályába került fiatalok jelen­tenek gondot. Nekünk Magyarországon még alig van tapasztalatunk. A Lauder Iskolában, vagy a szarvasi táborban si­került már néhány emlékezetesen hatá­sos megemlékezést és beszélgetést tar­tani. Az állami iskolákban azonban még sűrű a csönd: még jó esetben is csak a történelmi eseményekbe ágyazva, az alapvető tényközlésre szorítkozva, bur­koltan esik szó a zsidóüldözésről.

Született azonban nemrég egy állam­közi egyezmény Izrael és Magyarország között, a holocaust-tanítás jövőbeni ma­gyarországi bevezetéséről. Tavaly ta­vasszal meghívást kapott az első ma­gyar tanárdelegáció egy kéthetes, inten­zív tanártréningre, a Jad Vasem tanárto­vábbképző részlegébe. A szándék tehát már adott, és elvileg az új Nemzeti Alap­tanterv is kedvez a tantárgy bevezetésé­nek. A gyakorló tanárok azonban szkep­tikusak. Nincs idő. Az érettségi-felvételi előtti két évben különösen nincs – pe­dig ez a NAT által tartalmilag üresen ha­gyott periódus látszik alkalmasnak az efféle, nem-tantárgyszerű és nem-felvé­teli pontokra váltható, ám igen fontos témák tanítására – mert a továbbtanulni kívánó diákok a finis előtt már éjjel nap­pal a felvételi-előkészítőikkel vannak el­foglalva (…a többi meg örüljön, ha korrepetálások árán egyáltalán le tud érett­ségizni). Aztán itt a következő kérdés: mit is kellene tanítanunk? Történelmi tényeket csupán? Vagy egy tágabb összefüggés rendszerében: a rassziz­mus, intolerancia, kirekesztés témáit? Nem kellene irodalmi művekre, filmek­re is támaszkodnunk? Beleépítsük-e az antiszemitizmus témáját egy tágabb, kultúrtörténeti témakörbe? A zsidósá­got csakis az áldozat-szerepben mutas­suk-e be, a több ezer éves kultúrörökségéből kiszakítva? (A legújabb holocaust Múzeum, a New York-i már ekképpen, az­az a zsidó hagyományba és kultúrába ágyazza a témát).

Ha szeretnénk egy efféle önálló, a tör­ténelemtől emancipálódott, komplex „tantárgyat”, akkor milyen órá(ko)n tanít­suk? Ki tanítsa? Milyen szakos legyen a holocaust-szakértő tanár? (Csapatmun­kára már gondolni se merjünk! – ekkora felfordulást, ennyi fizetésért?!) Aztán: magát a holocaust fogalmát csak a zsidóságra vonatkoztassuk, vagy benne foglaltassék a cigányok, a homoszexuálisok és az elmebetegek szisztematikus kiirtása is? És mi legyen a mai etnikai tisztogatá­sokkal? Hallgassunk Ruandáról és Bosz­niáról? És máris jön a hogyan kérdése, amely nem elválasztható a célunktól. Is­mereteket adjunk át / kérjünk számon csupán, avagy a gyerekek vitakedvét és – készségét serkentsük? (Az utóbbi igen­csak „időrabló” dolog!) Adjunk teret az egyéni és csoportos kutatómunkának, avagy a tanár legyen a legfőbb tudás bir­toklója? (Az internetet használó diákok­nak egyre természetesebb az önálló ku­tatás, és rengeteg remek holocaust­anyaghoz lehet hozzáférni a web-en; hosszú távú „projectként” elképzelhető a diákok „oral history” gyűjtése is, azaz túl­élő-interjúk készítése stb.) Ha a tanár le­mond a mindentudó szerepéről, akkor hogyan, milyen kritériumok alapján érté­kelheti a diák munkáját? Továbbá: bele merjünk-e vágni a személyes problémák­ba? Fel lehet-e, fel kell-e tárnia a diáknak és/vagy a tanárnak, hogy zsidó? Tisztán verbális legyen a holocaust-óra, avagy kapjanak teret esetleges kreatív tevé­kenységek is? (Egy érdekes, de széleskö­rűen vitatott amerikai program kísérlete­zik efféle non-verbális megközelítések­kel. Nemrég, a program készülő magyar változatának a tanártréningjén a magam bőrén is tapasztaltam, milyen elborzasztó dolog az, amikor hiteltelen – nem elég­gé felkészült és meggyőző – vezetők a helyi kultúrkörnyezettől idegen tevékeny­ségeket akarnak ráerőltetni a résztvevők­re… Tökéletes bumeránghatás!)

Több kérdőjelet használtam eddig, mint pontot a mondataim végén. Jelen­leg magam is egy középiskolásoknak szánt holocaust-tananyag megírásával foglalatoskodom, és félő, hogy minél jobban beleásom magam a munkába, a kérdőjelek annál inkább sokasodnak.

Kell-e egyáltalán tanítani a holocaus­tot? Mekkora a kötelező tanítás nyeresé­ge és vesztesége? Ha tanítani akarjuk, hogyan nyúljunk a témához? Racionáli­san tárgyaljuk, avagy inkább a filmek­ből, regényekből, visszaemlékezésekből kibontakozó, sajátos világ felől közelít­ve? Milyen legyen az általános és az egyedi aránya? Hogyan őrizzük meg az egyetlen ember sorsát is a hatmillió kö­zött? Vonjunk le történelmi vagy morális tanulságokat a holocaustból, avagy csak megérteni próbáljuk a megérthetetlent? És egyáltalán: mit tegyünk, hogy ne bántsák a holocaustunkat?