A Női Irodalom Hete a Paideiá-ban

Megállíthatatlanul itt a tavasz és ettől bennünk is egyre nő a lelkesedés. Pécsi Katalin a stockholmi Paideia intézet szervezete Női irodalom Hetéről közöl ri­portot. Pető Andrea, firenzei tanulmányúton lévő Esztertársunk küldött egy lel­kesítő és elgondolkodtató könyvismertetőt, a Zsidó Múzeum nemrég megnyílt és rólunk, nőkről szóló kiállításáról Toronyi Zsuzsát, a kiállítás fő szervezőjét kérdeztük, és természetesen folytatjuk Borgos Anna pszichoanalitikus nőket bemutató sorozatát, melyben ez alkalommal Hajdú Lillyről olvashatunk.

Pécsi Katalin

Kinek is juthatna eszébe az, hogy a zsi­dó és a női irodalom külön-külön is for­ró témájáról a hideg Skandináviában szervezzen konferenciát? Természete­sen nem másnak, mint Barbara Spectre-nek, a Paideia Zsidó Tanulmányok Európai Intézete Svédországban (The European Institute for Jewish Studies in Sweden) amerikai alapítójának és lelkének.

A Paideia megalapításáról már hírt adott a Szombat (2001. január). Rövi­den: a svéd kormány nagylelkű felaján­lása nyomán, nemzetközi támogatással 2000 januárjában született meg az intézmény azzal a céllal, hogy az újjászü­lető európai zsidóság intellektuális tá­masza és oktatóbázisa legyen. Akadé­mikus tevékenységét egy nemzetközi tanácsadó testület irányítja, melyben a svéd zsidó közösség képviselőin kívül egyenlő arányban kaptak helyet az eu­rópai zsidó tudományos élet nagyságai. Az első tanév 2001 augusztusában in­dult. Az intézményt maga Göran Persson svéd miniszterelnök avatta fel a szeptember 4-i évnyitó ünnepségen. A Wallenberg Ösztöndíj-pályázat útján ki­választott tizenkilenc résztvevője – köz­tük három magyar – Európa legkülön­bözőbb szegleteiből érkezett: van kö­zöttük fizikus, szobrász, újságíró, szí­nész és persze egyetemista.

A tanári kar állandó magja az igazga­tó, Barbara Spectre filozófus, nyugalma­zott egyetemi oktató és David Zisenwine, a Tel-Aviv-i Egyetem Zsidó Oktatási Tanszékének a vezetője, aki most egy évet tölt vendégprofesszorként a Paideiában. A többi előadó – európaiak, ame­rikaiak és izraeliek – alkalmilag, csupán egy-egy előadásra vagy konferenciára jön Stockholmba. A jeruzsálemi Hartman Intézettel speciális a kapcsolat: a szövegértelmező műhelygyakorlatokat ennek a nagy tekintélyű intézménynek a tudós professzorai tartják, de nem mindig élőben: a tanteremben áll egy nagyképernyős televízió, ami arra szol­gál, hogy esetenként kapcsolatot te­remtsen a stockolmi paideiás diákok és a jeruzsálemi székhelyű tanárok között. A diákok judaisztikát és hébert tanul­nak, valamint a zsidóság és a többségi társadalom problémáival foglalkoznak: ennek kapcsán eleget tettek már ke­resztény közösség vacsorameghívásá­nak, beszélgettek meleg aktivistákkal, meglátogatták a Stockholmon kívüli svéd zsidó hitközségeket, jártak Izrael­ben, és most tavasszal Párizsba és Moszkvába készülnek. Az összes intel­lektuális tevékenység – „hétköznapi ta­nulás” és tudományos konferencia – kö­zös alapja az, hogy intenzív párbeszéd alakuljon ki a klasszikus zsidó szöve­gekkel, melyeket aztán az európai zsi­dóság kulturális önkifejezéseivel kom­binálnak. Ekképpen csatlakozhatott idén februárban a terjedelmében és sokszí­nűségében is impozáns programhoz A Művészetek Hónapja rendezvény- sorozat filmhéttel indult, zenével folyta­tódott, majd a zsidó építészet mibenlé­tére kereste a választ. A lezáró hét a női irodalomnak adott pódiumot. Egész hónapban nyílt ház volt a Paideia: bár ki akár az egész rendezvényre, akár egy hétre vagy csak egyetlen előadásra bei­ratkozhatott. Az irodalmi héten a „láto­gatók” között több skandináv zsidó új­ság munkatársa is akadt, a dán „Szom­bat” szerkesztőnője, Eva Lehrer oda­jött hozzám az első bemutatkozó kör után: kiderült, ő is magyar…

A tevékenységek, illetve a napok struk­túrája is végig egységes volt, a részt­vevők minden reggel hevrutákban – ta­nulópárokban vagy spontán összeállt kis csoportokban – tanulmányoztak illetve értelmeztek szövegeket. Aztán követke­zett a vetítés / felolvasás / koncert, a ke­rékasztal beszélgetés vagy workshop, ahogy egy tudományos rendezvényen a minél hatékonyabb feldolgozás megkí­vánja. Magam csak az irodalmi hétre ér­keztem a Paideiába, de a programfüzet­ben irigykedve nézegettem, milyen érde­kes témákkal foglalkoztak az első három héten. Az egyes művészeti heteket a Paideia más intézményekkel összefogva ter­vezte meg és bonyolította le: az építészet hetét a Stockholmi Történelmi Múzeum­mal közösen szervezte, a filmhetet a he­lyi Filmintézettel együtt bonyolította le, a zenei programokat pedig a Stockholmi Művelődési Központ és a helyi zsidó „Bálint Ház” közösen támogatta.

Az irodalmi hetet teljes egészében rá­bízták egy „alvállalkozóra”: az amerikai, nagy hagyományú női főiskola, a Wellesley Col­lege judaisztikai tanszé­kének két professzora lett a program kurátora.

(Hogy miért?, ne firtas­suk! Feltehetően píár / diplomáciai okai lehet­nek a felkérésnek). Azt hiszem, önmagában sem volt jó ötlet az euró­pai zsidó irodalom ügyét amerikaiakra bízni, csak közelebbről látni az eu­rópai folyamatokat Euró­pából! Thomas Nolden professzor rá­adásul – egy harmincas évei végén járó, igen magabiztos és yuppie-szerű férfiú – egész lényével ellene dolgozott a program sikerének: fennhéjázó, autoriter, egyszersmind negédes modorával olyan csoportdinamikát indított be, hogy egy emberként maga ellen állítot­ta az egész nyájas és eredendően píszí (polikailag korrekt – értsd: jóhiszemű és nem előítéletes) Paideia-közönséget. Ráadásul Holdén rosszul választotta ki a résztvevő / felolvasó írónőket is: nemcsak, hogy mindegyikük tökélete­sen ismeretlen, de se női, se zsidó identitásuk nem volt – túl a származásukon, persze. Már csak hab volt a tor­tán, hogy az angol írónő kivételével egyikük se beszélt angolul – így aztán a kényszerű és alkalomszerű tolmácsolá­son túl – intellektuálisan megközelíthetetlenek voltak. Egyikük, Marlene Amar, Algériából került Párizsba, és ahogy kiderült felolvasott írásából és a vele folytatott „műhelybeszélgetésből”, egész életében az ebből fakadó margi­nális helyzetével küszködött. Ugyanez az alaphelyzet – csak spanyol nyelven – Reina Roffé esetében is, aki Argentíná­ból emigrált Spanyolországba. Barbara Honigmann az NDK-ban élt húsz évvel ezelőttig, majd Strasbourgba „disszi­dált” családjával. Zsidó gyökereit keresi most – ahogy önéletrajzi prózarészle­téből kiderült – hogy írásának azonban köze lenne bármilyen zsidó hagyo­mányhoz vagy „zsidós-sághoz”, maga sem gondolja. Ludmilla Ulitzkaja orosz írónő volt a kakukktojás, mint­hogy nem váltott hazát: az ő prózájára azonban a sztálinizmus élménye olyan erős teherként nehezedik rá, hogy e mellett a zsidó vagy női motívumok tö­kéletesen felszívódnak. Az egyetlen an­gol nyelvű írónő, akivel legalább prob­léma szinten meg lehetett vitatni a „zsi­dóság” és a „nőiség” kérdését, Michelene Wandor tudatosan hárította magá­tól mindkettőt. Angliában született és angol nyelven író alkotóként csak na­gyon távoli köze van bármilyen zsidó irodalmi hagyományhoz. („Zsidó vagyok, nő vagyok, feminista vagyok, szo­cialista vagyok, némileg még avantgárd is vagyok, de írásaimmal semmiféle ha­gyományba vagy kulturális közösségbe nem tartozom bele az angolon kívül” – vallotta. „Fogalmam sincs, hogy mi az a zsidó irodalom, és azt se tudom, hogy a nemek kérdésének mi lehet a szerepe ezen belül…”)

Ha pozitívan akarom szemlélni mind­azt a hiányt, amit az „európai írónők” hete hagyott bennem, azt mondanám: legalább világosan felrajzolódtak azok a témák, amelyekről feltétlenül beszél­ni kellett volna. Nem tudtuk meg hogy a Holokauszt utáni generáció miben ta­lálja meg a zsidóságát, hogy hogyan vi­szonyul Európához, hogy vajon be akarja-e forrasztani a zsidó kultúra lán­colatának szétesett láncszemeit, hogy mit jelent a zsidó identitás a diaszpórá­ban, az asszimilációban, az antiszemi­tizmusban – és hogy hogyan éli meg mindezt valaki, ha történetesen nő…

A csúcsélményt végül az a program jelentette, amire legkevésbé se számí­tottam: a reggeli szövegelemző hevruták Chana Safrai, a Hartmann Institut professzornőjével. Ezek a szabad asszociációs értelmezgetések igazán inspirálóak voltak. Chana ortodox nő, jogkutató, a készülő női enciklopédia szerkesztője és tanár, egyszersmind li­berális és feminista is – továbbá ferge­teges humora van. Interpretációjában a Midrásból választott kis történetek új életre keltek, más dimenzióba kerültek.

Az irodalmi hét fénypontja az esti zá­ró beszélgetés volt Chanával és egy másik, igen karizmatikus tudóssal: Cli­ve Lawton-nal, Londonból. Clive az egész művészeti hónap kurátora és ta­nácsadója – amúgy modern polihisztor és rejtélyes figura: ortodox módon val­lásos, mégis liberális judaisztika-tudor, a londoni népszerű Limmud* program egyik atyja, közben egy nagy és szegé­nyeket felvállaló állami kórház elnöke, havonta egyszer valahol stand-up comedien… Kettejük panelbeszélgetésé­nek „Női történetek / Férfi történetek” címet adtak, szóváltásuk inkább ping­pong volt, mint párbaj. A közönség hol lélegzetét visszafojtva hallgatta őket, hol meg könnyeit potyogtatta a neve­téstől, ugyanis mindketten elég böl­csek voltak ahhoz, hogy ne ijedjenek meg a humortól se.

A Paideia szokásrendjébe tartozik, hogy minden „tanegységet” egy egész délelőttös értékelés követ, így történt ez az irodalmi hét zárónapján is. Az ösztöndíjas diákok voltak ezúttal a főszereplők, akik igen udvarias, nyugat­-európai stílusban ugyan, de igen alapo­san megbírálták a rendezvényt. Kívülál­lóként úgy láttam, hogy a vezetők igen edzettek már, és a kritikákat beleépítik majd a következő tervekbe. Mehettünk az utolsó ebédre – ami persze szintén kritika tárgya volt, rendszeresen. Elvég­re szörnyen egyhangú egy ilyen svéd, iskolai svédasztal: folyton folyvást gyü­mölcs, meg saláta és lazac…

* Limmud Program: Kezdetben karácsonykor szervezett tanulási programot – ma már konferenciája és nyári, családi tábora is van. Egy-egy karácsonyi szemináriumára 1500-2000 résztvevő is összegyűlik.