Pawel Spiewak: Március után

Március után

A történészek már elénk tárták, milyen mechanizmus útján használta ki az antiszemitiz­must a Lengyel Népköztársa­ság. Fölhívják a figyelmet arra, hogy a há­ború utáni antiszemitizmus elsősorban a hatalom és a társadalom közötti konflik­tusból eredt, 1956 októbere után viszont az apparátus belső hatalmi játékainak részévé vált Az új rendszerben már a kezdet kezdetén közhelyszámba ment, hogy a hatalom egyenlő a zsidókkal, ami – Krystyna Kersten* szavai szerint – „föl­erősítette az idegenkedést mind a zsidók­kal, mind a hatalommal szemben, ezzel indokolták a hatalom nemzetellenes természetét”. 1956 októbere után megnő az antiszemitizmus szerepe, hiszen esz­közként használják a hatalom legitimizálására: a gonosz, régi, zsidó kommunistá­kat föl kell váltani újakkal, jó lengyelek­kel, akik már egészen más kommunisták. Megváltozott a politikai nyelvhasználat is: az osztályszempontú történelem-értelme­zést fölváltotta a nemzeti kérdéseket hangsúlyozó beszédmód. Az 1968-as kampányt a „kozmopoliták” és a „hazafi­ak”, vagyis a keletről érkezettek és a Len­gyel Munkáspárt patriótái között fönnálló konfliktus lezárásának tekintik. A mozgo­lódó demokratikus ellenzék elfojtására is fölhasználták az antiszemitizmust 1968-ban, így fordultak szembe a lengyel értel­miséggel, így csillapították le a diákok lá­zadását. A cionizmus-ellenes jelszavak tették lehetővé, hogy kommunizmus és totalitarizmus helyett a zsidókról beszél­jen. A valós elemzést kiagyalt fantazma­góriákkal helyettesítették.

Az 1968-as antiszemita kampány pél­dátlan a háború utáni Lengyelország történetében, és talán a háború utáni Európában is, ha a kampány méreteit, a szervezettség fokát, a tömeges jelle­get vesszük alapul. Csaknem minden napi- és hetilap bekapcsolódott az anti­szemita hajtóvadászatba (tisztelet a ki­vételnek, a Politykának). A gyűlölet­kampány benyomult az iskolákba és a munkahelyekre is. 1968. március 11-én már azt tudtam meg a matematika­tanáromtól, hogy túl sok bizalmat ka­pott sok zsidó származású elvtárs. Mér­hetetlenül sokat szenvedtek a háború alatt, de nem értették Lengyelországot és a lengyeleket, néhány osztálytársam azt kezdte mondogatni, hogy Lengyel- ország a lengyeleké. Először fordult elő, hogy megkülönböztettük egymás közt a zsidókat, és megosztottá váltunk az addig ismeretlen kritérium szerint. Azért idézem föl a saját tapasztalatai­mat, hogy megmutassam, még az isko­lába is behatolt az antiszemita retorika, és ezt bizonyára nagymértékben föl­erősítették az otthoni beszélgetések.

Emlékszem, sétáltunk egyszer apám­mal és a barátjával, Stanislaw Jerzy Leccel. Ahogy elhaladtunk a Zsidó Színház mellett (a Győzelem téren volt egy kicsiny épületben), Lee – a rá jel­lemző módon – így szólt: „A lengyel kormánynak ez a legvégső alibije.” Nem nagyon értettem a szavait. Az ő szemében és egész nemzedéke szemé­ben természetes volt, hogy erősödik a hivatalos antiszemitizmus. 1964-re el­távolították a párt hatalmi szerveiből a „régi elvtársakat”. Megkezdődött az ül­dözés az Adam Bromberg és Tadeusz Zabludowski vezetése alatt álló Állami Tudományos Kiadónál. 1964-ben a bel­ügyminisztérium zsidókkal foglalkozó osztályán már összeállítottak egy listát a kitértekről és a vegyes házasságokról. 1960-tól a Politikai Főcsoportfőnökség akkori vezetője, Wojciech Jaruzelski irodájában listát vezettek a megbízha­tatlan katonatisztekről, főleg, ha zsidó származásúak voltak. Minden arra mu­tat, hogy a Szakszervezetek Központi Tanácsa V. kongresszusán, 1967 júniu­sában, közvetlenül a hatnapos háború után indult meg a nyílt kampány. Akkor ítélte el Gomulka az „agresszorokat”, mondván, hogy nem akarunk ötödik hadoszlopot ebben az országban, és felszólította őket, hogy válasszanak maguknak hazát. Antoni Slonimski ezt a kérdést fűzte a kijelentéshez: mi ért kellene megint Egyiptomot tekinte­nem a hazámnak?

Az antiszemita kampány alatt katona­tiszteket, állami hivatalnokokat, orvo­sokat bocsátottak el állásukból, hallga­tókat zártak ki az egyetemekről. 1968-ban arra kényszerítették a legnagyobb zsidó szervezetet, hogy mondjon le az állam javára minden ingatlanvagyonáról, ruházzon át az államra minden szö­vetkezetét, minden öregek otthonát. Bezárták a Bábel ifjúsági klubot. 1968 elején eltávolították Lengyelországból a Jointot. A zsidó társadalom elveszí­tette működésének gazdasági alapjait. 1967-ben bezárták az utolsó zsidó is­kolákat is. Először fölfüggesztették, az­tán megszüntették a Jidysze Szriftn cí­mű lapot. Fönnmaradt – bár inkább csak díszletként működött – a Zsidó Színház és a Folks-Sztyme című lap. A kisebbségi szervezetek a belügyminisz­térium közvetlen felügyelete alá kerül­tek, és a minisztérium határozta meg az egyesületek vezetőségének személyi összetételét. Igazi kuriózumnak számí­tott a Mózes-hitűek Vallási Szövetségé­nek esete, amelynek élére akkoriban állítottak egy ateista gójt.

Egy politikus, Cyrankiewicz egyene­sen arra szólította föl a zsidókat, hogy hagyják el az országot. Az államtanács rendeletben követelte, hogy mondja­nak le lengyel állampolgárságukról. Aki kiutazott az országból, az úti cél megje­lölése nélkül kapott úti okmányokat. Mindamellett az emigránsok kénytele­nek voltak lemondani nyugdíjjogosult­ságukról és mindenfajta kártérítésről. Az emigráló katonatiszteket dezertőrként kezelték, és megfosztották őket katonai rangjuktól. A belügyminisztéri­um útlevélosztályának vezetője szerint 1968 és 1970 között 13.100-an vándo­roltak ki. (A holland nagykövetség, ahol Izrael képviseletét is ellátták, mintegy húszezer vízumot adott ki.) Akkor tört ki az állami antiszemitizmus, amikor valójában már nem is létezett statiszti­kailag számottevő zsidó kisebbség. A háború utáni időszakban folyamatosan hagyták el a zsidók Lengyelországot. Az első nagy kivándorlási hullám a kielcei pogromot követte, majd a párt könyörületességének köszönhetően 1949-1950 fordulóján, végül 1956-ban erősödött föl. Ennek megfelelően 1951-ben mintegy 150-170 ezer zsidó vándorolt ki, 1956-57-ben 30 ezer, 1957 és 1967 között pedig évente kö­rülbelül 400-900 személy. Eddig az időpontig lélektani okokból távoztak a zsidók az országból. Nem volt könnyű Lengyelországban maradni ennyi pog­rom és antiszemita zaklatás után. De eleve nehéz volt Lengyelországban ma­radni a Pusztulás után. Elhagyták az or­szágot, mert megvolt rá a lehetőségük, mert jobban akartak élni, vagy ideológi­ai okokból, mert cionisták vagy valláso­sak voltak – nem volt számukra hely Lengyelországban.

1968 márciusában tudatos náci-kom­munista kampánnyal űzték el a zsidó­kat Lengyelországból. Ezúttal vélhető­en nem csupán azok hagyták el az or­szágot, akiknek egy hónappal koráb­ban eszükbe sem jutott volna ilyesmi, hanem olyanok is, akiknek a zsidósá­guk nagyon keveset jelentett, vagy éppenséggel teljesen ismeretlen volt. Nem­csak olyanok emigráltak, akik kulturáli­san vagy vallásukkal kötődtek a zsidó­sághoz, hanem – és ez volt akkor szá­momra a legfájdalmasabb – olyanok is, akiket megfosztottak attól a joguktól, hogy lengyelek lehessenek: lengyel írók, lengyel újságírók, orvosok, tudó­sok. Azért volt olyan nehéz elfogadnom ezt, mert elmentek a barátaim, a szom­szédaim, a szüleim barátai, akik hirte­len idegenek, elhagyatottak lettek, és úgy érezték, hogy elárulták őket. Elhíresültek a kartondobozok fölött elhangzó búcsúszavak a kiürített lakásban, aztán az utolsó kézszorítások a gdanski pá­lyaudvaron. Megint elindult az a mecha­nizmus, amit Aleksander Hertz depolonizációnak nevezett. A nemzet fogal­ma biológiai értelmet nyert. Kiderült, hogy Lengyelország végül Judenfrei lett.

Elhagyták az országot régi kommunis­ták (200-an kaptak közülük járadékot a Lengyel Népköztársaságért tett különle­ges szolgálataikért, 525-en töltöttek be magasabb hivatalt az államigazgatás­ban), diákok (1000 fő, közülük 270-en csak a Varsói Egyetemről), orvosok (370 fő), tudósok (470 fő), újságírók, lapszerkesztők, írók, rendezők és filme­sek, tanárok, zsidó költők és színészek. A legtöbb emigráns a varsóiak közül ke­rült ki – 4 ezer fő, Wroclawból 3 ezren, Lódzból 1200-an, Katowicéből ezren, Szczecinből hétszázan, Krakkóból két­százan távoztak. (Ezek az adatok a 68-69-es emigrációra vonatkoznak).

Milyen következményeket vont maga után ’68 márciusa?

Pótolhatatlan veszteség az emberek, közösségek, tudósok, filmesek, írók tá­vozása. Pótolhatatlanok a barátok és munkatársak. Ez nyilvánvaló. Ez a már­cius nyomot hagyott a kultúrán, a nyel­ven, a propaganda kliséiben, amelyek túlélték a kommunizmus bukását is. Fennmaradtak a mai napig a sajtóban és számos, úgynevezett jobboldali poli­tikus nyilatkozataiban. Talán éppen a sovinizmus és az antiszemitizmus lesz a Lengyel Népköztársaság maradandó eszmei öröksége.

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy Len­gyelországban hosszú évtizedekig két magunkra erőszakolt nyelvet használ­tunk Az egyik a márciusi nyelv. A másik olyan nyelv, amely a márciussal szem­benálló magatartáson alapul, naciona­lizmus-ellenes és protoliberális nyelv, ami persze nem tökéletes, hiszen érzel­gős, sőt átszövi az a zsidó folklór is, ami Stryjkowski és Singer regényeiből is­merős. Ez a „nacionalista”-„antinacionalista” szembenállás igen éles a len­gyel politikában. Hiányzott, és biztosan még mindig hiányzik az a nyelv, ame­lyen úgy lehetne szólni a zsidókról és a judaizmusról, mint a nagy kultúrák egyi­kéről, mint olyan vallásról, amelynek nem kell mentegetőznie más vallások előtt. Vagyis másképp, mint ahogy ma­napság a Fronda című folyóirat teszi – amikor fölteszi a kérdést, vajon a juda­izmus valóban vallás-e.

Voltak olyan katolikus közösségek is, amelyekben olyan drámai megrázkód­tatást idézett elő ’68 márciusa, hogy minden ideológiai mintát lerombolt, és elkülönítve, saját kategóriái szerint kezdte vizsgálni a zsidó kultúrát. E cso­port szemében az antiszemitizmus nem csupán a kommunisták bűne, ha­nem igen sok közönyös, nemtörődöm, szavát föl nem emelő lengyel lelkiisme­retét is terheli.

Az antiszemita kampányt sokk, trau­ma és száműzetés követte. Voltak, akiknek jól ment soruk az emigráció­ban. Ők elégedettek. Mások, talán nem túl sokan, lélekben soha nem tudtak el­szakadni Lengyelországtól. Ők nem ön­szántukból vándoroltak ki, magukra hagyva, lélekben megalázva hagyták el az országot. 1989 óta nem sok minden történt az emigránsok kárpótlásának ügyében. Tény, hogy a tisztek esetében elismerték a lefokozás előtti rendfokozatukat, megítélték nekik a nyugdíjat, de nem kapták vissza lengyel útlevelü­ket. 1968-ban törvénytelenül határoz­tak arról, hogy megfosztják őket állampolgárságuktól, és ez a határozat érvé­nyes a mai napig. Senkitől sem kértek bocsánatot a zaklatások miatt. Nem kapták vissza a vagyonukat.

Van még egy paradox következmé­nye ’68 márciusának. Lengyelország­ban maradt egy kicsi, szétszórt zsidó közösség, amelyre ránehezedik a féle­lem és – részben a márciusi – trauma árnyéka. Évek múltán ebből a traumá­ból kezdi fölépíteni új identitását sok-­sok olyan zsidó, aki teljesen ellengyelesedett családból származik. Csakhogy ezt az identitást a folytonosság és a nemzedékről nemzedékre örökített ha­gyomány keretein kívül keresik. Zsidó­nak lenni számukra ma már nemcsak ürügy a békétlenkedésre. Tudatos a vá­lasztásuk, és megfeszített erővel kere­sik lelki gyökereiket.

Mihályi Zsuzsa fordítása

A szerző szociológus, Varsóban él.

* Krystyna Kersten (1931) lengyel történész, leg­főbb kutatási területe Lengyelország 1945 utáni története. Legjelentősebb tanulmányai a nyolc­vanas években szamizdatban jelentek meg.