Párhuzam

Nagyon korán tudhattam már róla.

Még nem voltam három éves. Nem azt állítom, hogy ismertem már, mi vagyok, hanem csak azt, hogy már megvolt bennem a tudata. Valamiféle tudás volt, nem ismeret.

Akkor tört ki a háború. Nemrég térhettünk vissza a második nyári látogatásunkból, anyám meg én, de nem Ausztrián, mely akkor Németország része volt, hanem Olaszországon keresztül.

Már itthon, anyámmal mentünk el valahová, sok ember közé. Ez máskor is megtörtént, rendszeresen találkoztunk ezekkel az emberekkel. Volt ebben valami fontos, ugyanakkor természetes. De nem a hely miatt volt fontos, mert az sokszor változott. Az emberek, a hangok, a légkör volt mindig ugyanaz. És elválaszthatalan volt anyámtól. Mindig csak vele mentem, nem emlékszem, hogy apám elkísért volna.

Maradtak emlékeim a későbbi összejövetelekről is, de ez volt az első, amelyre emlékszem. Bizonyára ama kép miatt, amely megmaradt bennem, és megmaradt valami a hozzá társuló érzelmeimből is.

Együtt vagyunk egy nagy teremben, terített asztalok körül. A szín elsötétedik, valahol mozivászon. Határozottan tudom, hogy a teremben tartózkodók szerint jelentősége van annak, amit látni fogunk. Az első, frissen érkezett híradófelvételek voltak a háború kitörése óta. A fülemben érzem, ahogy a jelenlevők elnémulnak, mindenki nagyon figyel. Nem valamiféle szavakra emlékszem, hanem az állapotra, az atmoszférára, melyből valami fontosság következett. Mert ezt a filmet csak mi nézzük meg, nekünk küldték onnan. Ahogy a többi filmet is, melyeket ezeknek az összejöveteleknek a végefelé vetíteni szoktak.

Pereg a film, s egyszercsak a bokros-hegyes tájban, mintegy a körülöttem ülő nézők megjegyzéseitől kísérve, éppen valami sűrűségből kibontakozva, megjelenik egy páncélos. Nem volt túl nagy, talán inkább kicsi volt. Az ágak szétnyomódtak és a hernyótalpak gyors mozgása közepette fürgén tovatűnt. Az emlék ekörül épül föl, nélküle talán meg sem maradt volna.

Ez ugyanis a mi páncélosunk volt. Se nem magyar, se nem német. Lehet, hogy mondták is elismerően suttogva, lehet, hogy csak néhány halk „aha”, meg „lueg, das esch’s…” hangzott el. Egy svájci tank. És a táj: Svájc.

Lehet, hogy eltúlzom a dolgot, de akkor miért maradt meg ennyire élesen pont ez a kép? Lehet, hogy éppen azért maradt meg, mert akkor állt bennem először össze az a mi, a többesszám első személy, melyre nekem magamnak nem lehetett rálátásom, legfeljebb más vehette rajtam észre, ha egyáltalán észrevette: a hovatartozásom „képe”?

Ezt a „képet” a hovatartozásomról valójában nem lehetett olyan egyszerűen leírni. Anyám valamilyen ösztönös előrelátásból az írott német nyelven beszélt velem, azon, amelyet az iskolában kellett használnia. Dallamán ugyan hallható volt az alemann eredet, és ezt a dallamot én is átvettem tőle, de én németül beszéltem, nem svájciul. Ezeken az összejöveteleken, s anyám magyarországi barátnői körében mindenki a nyelvjárást használta. Már aki nem franciául beszélt, de ez is természetes volt. Anyámmal mindig németül beszéltem, apámmal meg magyarul.

Az a néhány hozzám hasonló helyzetű gyerek, akikkel otthon a svájci dialektust beszélték, felnőtt korára mind elveszítette az anyanyelvét, mert ennek a nyelvnek nincs se általánosan elterjedt írásbelisége, se irodalma, és egyetlen nem alemann némettel sem lehet rendesen beszélni ezen a nyelven.

Mások elbeszéléséből tudom, hogy hat éves koromig többször is nyelvet váltottam. Nem őrzök egyetlen közvetlen emléket se róla, hogy milyen volt ez a felejtés és újratanulás. De ha felnőtt koromban, évtizedekkel később az emlékezés állapotába elmerülök, egyre közelebb kerül hozzám egy alaphelyzet, egy megrendüléshez hasonló, egész lényemet betöltő érzelem. Olyasmi, ami a csend és a megszólalás között van. És ami bennem örökké csak ismétlődik.

Nem lehettem több négy évesnél. Megérkezem Debrecenből apai nagynénéméktől. Kinyílik a liftajtó a harmadik emeleten, hangok, szalad a folyosón felém a cselédlány, anyám is ott van mögötte, bizonyára ő is szól hozzám, de csak a cselédlány hangját őrizte meg az emlékezetem.

Nagyon sokáig egyszerűnek tűnt mindez. Természetes volt, hogy eljártunk a svájci összejövetelekre. „Die Kolonie”, mondták a felnőttek. A magyarországi svájci kolónia. Minden országban volt ilyen, és minden országban ugyanígy rendszeresen találkoztak az ott élő svájciak. Az együttlét végén, elsősorban a nagyobb ünnepeken, mint a karácsony, vagy augusztus elsején, a nemzeti ünnepen, amikor otthon, Svájcban mindenki tűzijátékot gyújt a kertjében, a kolóniákban a követség által hozott hazai filmeket vetítették, melyet mindenki áhítatos odaadással végignézett. Ez még bizonyára ma is ugyanígy van.

Gyerekkoromban még minden hónapban összejöttek. Nem mindenki ismerte egymást, és változó volt, hogy ki mikor jön el. Ismeretségi körök léteztek, ezek tagjai azonnal beszédbe elegyedtek egymással, mintegy felszabadulva, hogy végre anyanyelvűket, a dialektust használhatják, vagy a franciát. Szolid polgári ízléssel öltözött férfiak és nők, a magyar középosztály tagjai. Volt közöttük, aki svájci is volt, anyanyelvként beszélte még ősei nyelvét, mások már csak az irodalmi nyelvet használták, és idővel egyre többen voltak, akik csak magyarul tudtak már.

Anyám a háború végéig nem is tanult meg magyarul. A Lehel-térre néző négyemeletes bérházban, az utcákon és az üzletekben szinte mindenki tudott annyit németül, hogy anyám hagyhatta magát megtéveszteni: nincsen következménye annak, hogy földrajzi értelemben kilépett eredeti jura vidéki környezetéből, melyre mindig vágyakozva emlékezett vissza. A háború utolsó hónapjaiban csillagos ház lett a bérházunkból, és egyszerre megtelt nagyon sok lakóval. Az ostrom előtti hónapokban aztán félig kiürült, az új lakóknak és a régiek jelentős részének a gettóba kellett költöznie.

Nyolcévesen nézem őket az emeletről. Látok egy nőt, amint zsebkendőjével takarva az arcát, sírva néz valakik után. Keresztény mondták róla, de én azt is tudtam, hogy valójában mégse az. Tudtam, hogy neki valami sikerült, ami rokonságának nem, s ezért maradhatott. És azt is tudtam, erre határozottan emlékszem, hogy mi a szülei, testvérem, és a rokonságom keresztények vagyunk. De nem úgy, hogy ezt valaki különösebben emlegette volna. Ahogy svájci mivoltom sem fogalmazódott meg soha semmiféle állítás formájában.

És azt se mondtam ki soha, hogy magyar vagyok.

Azt a nőt, aki a liftakna rácsozata között felülről nézett a derékszögben megtörő lépcsőkön a motyóikkal lefelé távolodók után, időnként, ha visszatérek abba a négyemeletes házba, még ma, ötven év után is látom néha. Ott lakik valamelyik udvari saroklakásban. Soha nem mertem megszólítani, hogy őrzök az emlékeimben egy ilyen képet, s hogy megkérdezzem, kik után sírt akkor.

Még a deportálás előtt történt. Többnyire az udvari folyósokon játszottam a többi gyerekkel, s egyszer, valamilyen veszekedés okozta sértett indulatból azt ordítottam oda ellenfelemnek, hogy „hülye, marha, zsidó, dög”. A gyűlöleteimet eleve nem tudom elfelejteni, de ennek az emléknek a megőrzését talán az is elősegítette, hogy hónapok múlva, amikor a front átvonulása után hazatértek a zsidók a gettóból, az érintett gyerekek néhányszor az orrom alá dörgölték a dolgot, és nekem a félelem összeszorította a szívem.

Anyámat bizonyára az ostrom és következményei döbbenhették rá arra, hogy alkalmazkodnia kell ahhoz az országhoz, melybe házassága vetette, és mire a kommunisták hatalomra jutottak, meg is tanult magyarul. Nekem közben éveken keresztül saját egykori svájci elemi iskolai tankönyveiből tanította a német betűvetést. A századfordulón megjelent, kopott, gótbetűs olvasókönyvek voltak ezek, a rézkarcokra emlékeztető rajzokkal. Az olvasmányok a szántóvető parasztokról, a gépesítést megelőző világ mindennapjairól szóltak. Sok mese is volt köztük, mély, sötét erdőkről, állatokká varázsolt emberekről, útmenti fogadókról, vámosokról és kastélyokról. A svájci hagyományőrzés és politikai állandóság következtében ezek a tankönyvek szinte változatlan utánnyomásai voltak a sokkal korábbi kiadásoknak. Csak később fogtam fel, hogy még a 18. századi német felvilágosodásnak és romantikának a világát közvetítették, mely mélyen beleívódott gyermeki lelkembe. Rám gyakorolt szokatlanul erős hatásuk talán azzal is magyarázható, hogy szöges ellentétben álltak már mindazzal, ami a valóságban körülvett.

Még 1947-ben is, amikor a háború után először és hosszú évtizedekre utoljára Svájcba utazhattunk, abban a biztos, majdnem boldog tudatban éltem, hogy én ugyanúgy svájci vagyok, ahogy magyar. Ugyanakkor valami nagyon erős kötődést is éreztem mindenhez, ami német. Ebben nemcsak ezeknek a tankönyveknek és későbbi olvasmányaimnak lehetett szerepe, hanem egyszerűen csak a nyelvnek és annak, hogy az irodalmi változatát tanultam meg anyanyelvemként beszélni. Ez az állapot ma sem változott, ugyanolyan érzékenyen érint, ha valami németelleneset tapasztalok, mint ha az erdélyi magyarokról van szó.

1944 ősze lehetett. A házunk közelében, a Váci út sarkán odalép egy német katonatiszt az újságoshoz és kérte az akkoriban még létező német nyelvű napilapot. Ott állok a közelében, értem minden szavát: Haben sie bitte eine „Budapester Lloyd”? Tisztán és szépen ejtette a szavakat, az irodalmi nyelv szabályai szerint, hiszen külföldön volt, nem számíthatott arra, hogy a saját nyelvjárását, amely lehetett porosz vagy bajor, megértik. A rácsodálkozás maradt meg bennem és a kép, ahogy udvariasan és tartózkodóan beszélt. Az én nyelvemet. S az én nyelvemen írt budapesti újságot kért. Bizonyára ezért is maradt meg bennem az emlék: a gyermeki felismerés miatt, amit érezhettem, hogy ő és én: ugyanaz.

Otthon még bizonyos magyarországi helyneveket is németül mondtuk. Magyar rokonaink közül voltak, akik Budán laktak, amely az ostrom idején később került az oroszok kezére, mint a pesti oldal, ahol mi laktunk. Fülemben van anyám hangja, ahogy aggódva mondja: In Ofen wird noch immer gekampft. Könnyen lehet, hogy amíg anyám élt, egyike lehettünk az utolsó embereknek Budapesten, akik még a hetvenes-nyolcvanas években is használták Buda német nevét.

Anyámmal az utcán, nyilvános helyen is mindig németül beszéltünk. Eszünkbe se jutott az ostrom és a németek veresége után, hogy ezen változtassunk. Fel sem vetődött, hogy német anyanyelvűnk bármiféle összefüggésben lehetne azzal a Németországgal, mely a háborúért volt felelős. Emlékszem, ahogy a háború utáni Budapest valamelyik túlzsúfolt villamosán utazunk és németül beszélünk egymással. Csak a kopott ruházatú emberek szeme és arca maradt meg az emlékezetemben, ahogy néznek bennünket. Bizonyára volt rajtűk valami, amiért megjegyeztem őket. Csak utólag sejtem, hogy ez a valami a csodálkozás lehetett: fesztelenül beszélünk németül, holott néhány hónapja sincs, hogy az ilyen nyelvű idegen katonákat, ha egyáltalán túlélték az ostromot és az azt követő kitörést, a hadifogság várta.

Ahogy idősebb lettem, egyre többet megtudtam arról, ami addig olyan egyszerű volt. Először a svájci mivoltom veszítette el természetességét. Túl hosszú idő telt el 1947 után anélkül, hogy a rokonaimhoz utazhattunk volna. A kolónia összejövetelei nem helyettesíthették az országgal fenntartott érzéki kapcsolatot. Hiába adott erőt a kommunista világ iránti belső gyűlöletemben, hogy nekem van egy másik világom is, ahonnan anyám való, és ahol rokonaim is élnek, ennek a világnak a valószerűsége eltörpült annak a Magyarországnak a realitása mellett, melyben felnőtté válásom élményeit megszereztem. Végleg talán az tett magyarrá, hogy a forradalom idején nemcsak a szabadság itteni reményét éltem át, hanem azt is, ahogy a közvetlen közelemben agyonvertek egy embert, később, a megtorlás idején pedig azt, ahogy engem vertek, meg a rabtársaimat.

Ráadásul kamaszkoromban megismertem azt az igazságtalanság okozta kínzó érzést, amiért annyira csak a szomszéd nemzetek javára gondolva húzták meg a határokat az első világháború után, és emiatt az ország határain kívül rekedt a magyarság egy része. Annál fájdalmasabb volt ez az érzés, mennél inkább felismertem, hogyan veszítem el én a környezetem hatására egykori mivoltjaimat. Ebből világossá vált számomra, hogy nincs erő, amely az asszimilációt megakadályozhatja, mert ez csak egy olyan világban volna elkerülhető, mint a svájci, és a saját sorsom volt a bizonyíték rá, hogy egy ilyen világ itt lehetetlen.

A kolónia összejövetelei már csak azt az érzést segítettek fenntartani, hogy lehetett volna egy második hazám. Az évek múlásával az emberek megfogyatkoztak, ritkábbak lettek az összejövetelek, de még most is léteznek. Anyám halála óta azonban nem járok el rájuk.

Ami tovább kitartott, az a nyelv volt, rajta keresztül a kulturális kötődés. Amíg nem jutottam ki felnőtt fejjel nyugatra, azzal áltattam magam, hogy legalább német vagyok valamennyire, ha nem is svájci. Aztán, 1964-ben ezt is fel kellett adnom: Németországban beláttam, hogy az én irodalmias kiejtésemmel már semmi ilyesmi nem jöhet szóba. S mióta anyám meghalt, s nem beszélem már minden nap ezt a nyelvet, érzem, amint a magyar magánhangzók fokozatosan átveszik a vezető szerepet.

Tulajdonképpen ettől kezdve foglalkoztatott, hogy mi is történt velem. Ekkor vettem észre, hogy a lelkem mélyén ott él bennem egy svájci, égy német, meg egy magyar, s még egy nemzsidó is. Kettő közülük még valóságos, megragadható és bizonyítható: a mostani nyelvem illetve a nemzsidó származásom révén. A másik kettő nem akartam áltatni magam, s ezért úgy véltem megsemmisült. Évekig tartott, míg fel tudtam valamennyire ismerni, hogy mégsem így van. Míg felismertem, hogy alig észrevehetően, de továbbra is van még bennem valami a hatásukból, és ez a felismerés mélyről jövő, mintegy az újjászületéshez hasonló örömöt okozott.

Különös, hogy ezzel párhuzamosan sokat foglalkoztatott az antiszemitizmus, és ebben az összefüggésben elsősorban az, hogy engem mi óvott meg attól, hogy zsidóellenes érzelmek szülessenek meg bennem? Hat-hét éves koromtól kezdve tudtam a zsidókról, és úgy, ahogy az antiszemiták, én is meg tudtam különböztetni őket a nemzsidóktól. Félek kimondani, mert sértő lehet azoknak, akikben ez másként van: úgy éreztem, az tesz alkalmassá a zsidógyűlöletre, hogy mindig tudatában vagyok annak, zsidó-e valaki.

Ez az érzés sokáig bűntudattal töltött el, és beszélni sem mertem róla senkinek, annyira féltem, hogy valamiképpen lelepleződöm, és akaratom ellenére kiderül, nekem is ellenszenvesek a zsidók. Majdnem ennyire féltem ugyanakkor attól is, hogy éppen emiatt esetleg pusztán zsidóbaráttá válók, és becsapom magam a szeretettel, eltakarva vele esetleg a gyűlöletemet.

Most már tudom, hogy valójában magammal kellett ehhez szembenéznem, nem a zsidókkal és nem is a magyarokkal. Az első, felszabadító lökést ehhez a magyar művészet világából Erdély Miklós adta meg, valamikor a hatvanas évek végén. Hogy mersz te nem antiszemita lenni? kérdezte nemzsidó mivoltomra célozva ironikusan. Számomra valahonnan innen vezetett el az út a felismerésig, hogy az antiszemitizmushoz még zsidókra sincsen szükség, elég hozzá a zsidó fogalmának ismerete. És ha netán ez a fogalom eltűnnék már, nyomban akad másik, amely betölti a megüresedett helyet. Olyan félelmetes szükséglet ez, akár a nyílt agresszió a szexualitásban: ahogy vannak, akik számára csak agresszíven édes, vagy csak így lehetséges a nemi élet, úgy vannak, akiknek gyűlölniük kell valakiket, hogy elviseljék, amiért egyébként jónak kell lenni.

Arra a kérdésre, hogy végül is minek köszönhetem, hogy meg tudok lenni nemzsidó létemre antiszemitizmus nélkül, bizonyára nagyon bonyolult a válasz, és maradéktalanul nem ismerhetem meg. Csak feltételezem, hogy az egyik oka a származásom történetében rejlik: abban, hogy mindvégig szembesülnöm kellett valahogy azzal, nem lehet két hazám, holott szerettem volna, és nem lehet két anyanyelvem, holott kellett volna. S ezért hálás vagyok anyámnak, aki nem bírta ki a saját hazáját, s a házasságkötésével Magyarországig menekült előle, és valószínűleg hálával kell gondolnom Magyarországra is, hogy a második hazámtól való megfosztásom keservét nem takarította meg nekem. Mert magamtól, ezek nélkül a véletlenek és kényszerek nélkül talán nem is lettem volna képes arra, hogy mindezzel szembenézzek.