Német–zsidó együttélés a holocaust után

Papp Kornélia

Németországban is hosszú időnek kel­lett eltelnie ahhoz, hogy a politikai és társadalmi közéletben a német nép szembenézzen a holocausttal. A nürn­bergi perek lezárulása után nemigen akartak többé foglalkozni a múlttal. Az elszenvedett kínokról ugyanakkor a zsi­dó túlélők sem tudtak beszélni, fájdal­mukat sokáig magukba fojtották, s egye­dül próbáltak megbirkózni vele. A néme­tek hosszú hallgatása után – mely egyéb­ként tovább mélyítette az áldozatok fáj­dalmát – az első viták durva, éles hang­nemben zajlottak, s zajlanak – immár Magyarországon is. Bár napjainkban már – mind zsidó, mind pedig nem zsidó részről – újra és újra születnek tanulmá­nyok, melyek a második világháború eseményeit dolgozzák föl, ezek azonban a második, harmadik generáció feldol­gozásai. Másfelől folyamatosan szemta­núi lehetünk olyan kísérleteknek, me­lyek a múlt történéseit meghamisítani, letagadni akarják, s melyek mindent megtennének annak érdekében, hogy a későbbi generációk már egyáltalán ne érezzék a tragédia súlyát, ne alkothassa­nak reális képet a holocaustról.

A holocaust mint téma az első irodalmi alkotásokban

A második világháború során a zsi­dókkal szemben elkövetett rémtettek­ről először talán irodalmi alkotásokban kezdtek beszélni. Rolf Hochhuth: A Helytartó című darabja azonban nem csak a náci bűnökről szólt, hanem – ő először – rávilágított a katolikus egyház, XII. Pius pápa felelősségére is, hatal­mas felháborodást keltve ezáltal a vati­káni zsinatban és az egyházban. A dara­bot 1963. február 20-án mutatták be a kelet-berlini Volksbühnén Erwin Piscator rendezésében. Schröder, az akkori szövetségi külügyminiszter sajnálatát fejezte ki, hogy Hochhuth megtámadta XII. Pius pápát.1 A német katolikusok központi bizottsága panaszt tett a darab bemutatása miatt. 1975-ben mindazo­náltal már 7500 publikáció jelent meg A Helytartóról, s minden bemutatót vi­ták sora kísért. XII. Piust mindaddig né­metbarátnak, ám morális szempontból tökéletesnek hitték. Hochhuth-ot ezért rágalmazással vádolták, darabját a kato­likus egyház ellen indított hajtóvadá­szatként emlegették, mellyel – mint mondták – csak a közönség antiszemita érzéseit korbácsolta föl.

A drámában Riccardo Fontana, egy jezsuita páter arról próbálja – mindhiá­ba – meggyőzni a pápát, hogy nyilváno­san tiltakozzon a nácik akkorra már nyilvánvaló szándéka ellen, hogy kiirt­sák a zsidóságot.

Riccardo:

„Szentatyám, ön most teljhatalmat

ír alá Hitlernek, hogy úgy

bánjon a zsidósággal, amire soha még…”

(…)

Riccardo:

„Itt a csillag amit minden zsidónak,

jeléül, hogy bárki prédája lett

hatéves korától viselnie kell –

addig fogom viselni, míg…

Pápa: (reszket a dühtől)

Nem fogja viselni!

Megtiltjuk…Mi tiltjuk meg.

Reverendáján – ezt a…”

(…)

Riccardo: (fokozza hangját, szenved­élyét)

„Őrület? Nem, Szentatyám, Dánia

királya, egy védtelen ember,

megfenyegette Hitlert, hogy egész

családja viselni fogja a csillagot,

ha Dánia zsidói is rákényszerülnek!

Nem merték őket kényszeríteni!

Végre mikor szánja magát

cselekvésre a Vatikán,

hogy megengedtessék nekünk, pa­poknak,

szégyenpír nélkül vallani, hogy az

Egyház szolgái vagyunk, mely a fele­baráti

szeretetet mondja legfőbb parancso­latának?”2

A pápa azonban mind egyházi, mind állampolitikai meggondolásból elutasít­ja ezt a gondolatot. Úgy érezte ugyanis, szüksége van Hitlerre, aki megvédi a bolsevizmustól és Sztálintól. A darab­beli páternek pedig be kellett látnia, hogy a pápa nem Krisztus földi helytar­tójaként, hanem diplomataként irányít­ja az eseményeket. A mű egyik morál­teológiai alapkérdése, hogy megenged­hette-e vajon magának a pápa, hogy vi­lágpolitikai manőverekbe bonyolódjon akkor, amikor tudta, hogy eközben em­berek millióit ölik meg. A történet úgy örökíti meg a pápát, mint akinek egyet­len tette a hallgatás volt.

Az egyház és a holocaust

Az intézményes egyház szerepéről, a viszonylag gyenge egyházi ellenállásról egyébként mind a katolikus, mind pedig az evangélikus egyház meglehetősen későn kezdett el beszélni. A nyolcva­nas évekig mindössze a stuttgarti evan­gélikus egyházközség tett 1945. októ­ber 19-én vallomást arról, hogy a náci időkben nem keresztény szellemben viselkedett: „Mély fájdalommal közöl­jük, hogy bár hosszú éveken keresztül harcoltunk Jézus Krisztus nevében a nemzetiszocialista erőszakszervezet­ben megnyilvánuló szellemiség ellen, mégsem voltunk elég bátrak, nem imádkoztunk elég hűségesen (!), nem hittünk elég szilárdan, és nem volt ben­nünk elég szeretet.” A német Püspöki Konferencia 1983. január 30-i pásztor­levelében a következő olvasható: „Új­ból csak azt bizonyíthatjuk, hogy az egyház és a hit, a nemzetiszocializmus­sal szemben az ellenkezés, mi több, az ellenállás egyik legerősebb, bizonyos értelemben talán a legerősebb ereje volt.” A német püspökök még a 2000 szeptemberében kiadott terjedelmes „Békeszózat”-ban sem éltek a lehető­séggel, hogy tisztázzák a nemzetiszoci­alista múlthoz való viszonyukat.

A würzburgi katolikus Sonntagsblattban Holzapfel, a lap főszerkesztője 1980. júliusában ráadásul rágalmazó, hazug cikksorozatot jelentetett meg a zsidóságról és a holocaustról „A kortör­ténet utolér bennünket” címmel. Vitat­hatatlan tényként közölte, hogy „a zsi­dók úgy Németországban, mint az egész világon”, felelősek a náci német- országban elszenvedett sorsukért. „Az üzleti- és gazdasági életben a zsidók ugyanis aránytalanul nagy tulajdono­kat, illetve vagyont szereztek” – írja Holzapfel – „meggazdagodásuk pedig többek között azzal magyarázható, hogy a szekularizáció időszakában ré­szesedtek a kisajátított egyházi javak­ból.”

A katolikus illetőleg az evangélikus egyház bűnösségét elismerő nyilatko­zatok kezdetben csak egy-egy tanul­mány, vagy püspök, egyházi személy beismerő vallomásában láttak napvilá­got. Maga az egyház – mind az egyik, mind pedig a másik oldalon – sokáig nem ismerte el, hogy felelősek lettek volna a holocaust bekövetkezésében. Később Johann B. Metz münsteri egyetemi tanár, a politikai teológia megalapítója 1980-ban Mainzban „Zukunft des Christentums” – A keresz­ténység jövője – címmel kiadta beszé­deinek gyűjteményét. Metz ezekben a beszédekben tette fel például azt a kér­dést: „Mit tehetnek a keresztény hittu­dósok Auschwitz áldozataiért és egy­ben az eljövendő keresztény-zsidó ökuméne érdekében?” Ugyancsak ezekben a beszédekben fogadta meg az egyház nevében, hogy „soha többé nem űznek olyan teológiát, amely Auschwitzot fi­gyelmen kívül hagyja… Bizonyos jelek arra vallanak, mintha Auschwitz borzal­mainak okait nem a gyilkosok és üldö­zők között keresnék, hanem az üldö­zöttek, az áldozatok sorai között. ‘Med­dig viseljük még a gyászruhát?’ – kérde­zik néha olyanok, akik ilyet soha nem öltöttek magukra!…Ennek a helyzetnek láttán világossá válik, hogy a keresz­tény-zsidó viszonyban nem elégedhe­tünk meg homályos és zavaros kiengesztelődési érzelmekkel, de a mester­kélt zsidószeretet (filoszemitizmus) megnyilvánulásaival sem (amelyek nem egyszer éppen a fel nem dolgozott zsidóellenességet takarják), hanem tu­datunk gyakorlati revíziójára van szük­ség! Így például, ha eredményes kíván lenni a keresztény-zsidó párbeszéd, nem válhat az egyházi és teológiai pro- fik dialógusává. Ennek az ökumenének a népben kell gyökereznie, a minden­napok pedagógiájában, a vasárnapok igehirdetéseiben, az egyházközségek életében, a családokban, iskolákban, bázisközösségekben… Hogy ez a belegyökerezés egyházunkban hogy fog sikerülni… attól függ, hogy egyházaink és ezeknek tekintélyei és hívei hogyan vi­szonyulnak Auschwitzhoz.”3

A német katolikus egyház szerepé­vel, azzal, amit az emberi jogok és a zsidók védelmében tett és mulasztott, a Publik Fórum című katolikus folyóirat 1982. júliusi számának egyik nagy vitát kiváltó cikke: „A pincében egy hulla fekszik” foglalkozott.

A Német Püspöki Konferencia elnö­ke, Karl Lehmann püspök csak 1988-ban adott ki nyilatkozatot, melyben el­ismerte a katolikus egyház bűnösségét. A német katolikus püspökök 1995. ja­nuár 23-án, az auschwitzi haláltábor felszabadulásának ötvenedik évfordu­lóján tették közzé vallomásukat, hogy a kereszténység és az egyház felelős az antiszemitizmus kialakulásáért.

A Fassbinder-vita

Ugyancsak nagy vihart kavart, de épp ellenkező okból, mint Hochhuth drá­mája, Rainer Werner Fassbinder: A szemét, a város és a halál című darab­ja is. A mű főszereplője a „Gazdag Zsi­dó” volt, aki a kizsákmányoló zsidó te­lekspekuláns alakját személyesítette meg. A jelenetek másik motívumát a Gazdag Zsidó által elkövetett erőszak és perverziók sorozata hordozta. A frankfurti Schauspielhausban a premi­er előtt Ignatz Bubis – A Németországi Zsidók Központi Tanácsának akkori el­nöke – több társával együtt tiltakozását fejezte ki a színpadon, nyilvánvaló volt egyébként, hogy Fassbinder a Gazdag Zsidó igencsak ellenszenves alakját Bubisról mintázta, aki elnöksége idején is folytatta ingatlanvállalkozásait. A darab bemutatásának megakadályozásával, mint mondta, a zsidóság ellen irányuló újabb támadást akarta kivédeni.

„A Gazdag Zsidó:

Tudja, hogy néha félek? Nem tudja, de hát hogy is tudhatná. Jól megy az üzlet s ez még megbosszulja magát. Bosszút követel. De ahelyett, hogy a bosszút érezném, félelmet érzek – ma­gamat. Magamat: semmi mást. Se sza­badságot, se vágyat. Látom, hogy maga szép. De nem érdekel. Felőlem úgy néz ki, ahogy akar. Ki elégszik meg a szép­séggel. Régi házakat vásárolok és jó pénzért eladom őket. A város megvéd, muszáj ezt tennie. Elvégre zsidó va­gyok. A rendőrfőnök a barátom, a pol­gármester is szívesen meghív magá­hoz, és számíthatok a városi képvise­lőkre is. Persze senki nem nézi jó szemmel, amit művel, de nem az én öt­letem volt, már akkor is ezt csinálta, amikor én még itt se voltam. Engem meg nem érdekel, ha gyerekek sírnak, vagy öregek, gyengélkedők szenved­nek. Nem érdekel. Ha pedig valaki dühödten ordítozik, azt meg egyszerűen nem hallom meg. Mi mást tehetnék…”4

Bár annak idején megbukott a darab, tizenöt év múlva, 2000-ben, a berlini Gorkij színházban újra elővették. Ezt az előadást már nem kísérte botrány, töb­ben kérdezték azonban értetlenül, va­jon mi szükség van ma arra, hogy egy ilyen nyíltan antiszemita felhanggal megírt művet újból műsorra tűzzenek. Avagy az előadás alkotói egyetértenek a darab üzenetével? Bernd Wilms, a Gor­kij színház intendánsa azzal indokolta a bemutató fontosságát, hogy az antisze­mita gondolatok színre vitelével meg­akadályozzák annak felduzzadását, s az elfojtott indulatok váratlan kitörését. Vagyis, Wilms szerint az antiszemitiz­must antiszemita darabokkal lehet meg­akadályozni. Ez az igencsak egyedi el­képzelés mindenesetre figyelmen kívül hagyja egyrészt az első bemutatót köve­tő diskurzusokat, s nem számol azzal sem, hogy a legtöbb néző, akarva-akaratlanul azonosul az előadás – általában elnyomott – szereplőj/(i)ével. (A darab egyébként ott is megbukott, s érdekes módon eddig egyetlen helyen, Izraelben mutatták be sikerrel.) A bemutató alkal­mával a Deutsches Allgemeines Sonntagsblatt Micha Brumlikot, a Frankfurti Zsidók Csoportjának tagját, aki annak idején Bubissal együtt tiltakozott a da­rab ellen, arról kérdezte, érezhető-e je­lenleg antiszemitizmus Németország­ban? Mint mondta, szociológiai felméré­sek azt mutatták, hogy mostanában ki­sebb mértékű az antiszemitizmus, de azok, akik ilyen eszméket képviselnek, sokkal nyíltabban hangoztathatják véle­ményüket. A jelenséggel mindenesetre sokkal inkább kelet- mint Nyugat-Németországban lehet találkozni. Marcel Reich-Ranicki irodalomkritikus szerint a darab „irodalmilag érték­telen, összetákolt, ellen­szenves csinálmány”. A da­rabot mégis jellegzetes kordokumentumnak tartja, mely bár elég ügyetlenül, de mégis az országot akko­riban foglalkoztató problé­mát – a zsidósághoz való viszonyt – dolgozta föl. „Ak­koriban keletkezett az a ki­fejezés is: A tilalmi idő vé­ge. Ezzel azt akarták mon­dani, ideje végre nyíltan és őszintén – vagyis kímélet nélkül – beszélni a zsidók­ról s az ország életében be­töltött szerepükről.”5

A holocaust eseményeinek bemutatása a televízióban

A németek és német zsidók közöt­ti párbeszéd tulajdonképpen a Holo­caust című négy részes tévéfilmsoro­zatot követően kezdődött el. A köz­vetítés azonban rögtön több kérdést is fölvetett. Miért csak 1979-re ké­szült el a film? Miért csak a harmadik csatornán, miért nem az egyesen le­het látni? Miért olyan késői időpont­ban, miért nem fő műsoridőben? Mi­ért nem Németországban készült, mi­ért az Egyesült Államokban? Vajon tudtak-e az emberek mindarról, amit a filmben láthatnak? Többen ugyan­akkor elhárították maguktól a filmet, tiltakoztak az ellen, hogy a „régi se­beket most fölszakítják”, nem értet­ték, „miért nem lehet végre elfelejte­ni a történteket”, mintegy védekez­tek az ellen, hogy emlékeztessék őket a múltbéli eseményekre. Szerin­tük a film segítségével „a zsidók csak a múlt szennyét akarják újra felka­varni és a világ elé tárni.” (Deutschlandradio) Meg kell azonban jegyez­ni, hogy a film készítői felettébb kér­déses, olykor primitív filmművészeti eszközökkel dolgoztak, a sorozat egyes részei ezért gyakran tartalmaz­tak szentimentális, a giccs határait súroló megoldásokat. A készítők oly­kor még a rövidítésektől, elnagyolásoktól, leegyszerűsítésektől sem ri­adtak vissza.

A történészvita

Az 1985-1986 között kirobbant törté­nészvita teljesen új nézőpontból vizs­gálta a holocaustot. 1985-ben Martin Broszat baloldali történész jelentetett meg egy tanulmányt a Merkúr című iro­dalmi folyóiratban, „Védőbeszéd a nemzetiszocializmus historizálása mel­lett” címmel, 1986-ban Ernst Nolte, konzervatív történész „A múlt, amely nem akar elmúlni” címmel írt cikket a Die Zeit hetilapba. Mindkét tanulmány azt kérdőjelezte meg, hogy a zsidóság szisztematikus kiirtása egyedülálló je­lenségnek számít-e a világtörténelem­ben, avagy az évszázad bármely más tömeggyilkosságához hasonlítható. Broszat abból indul ki, hogy „normalizálni” kell a Hitlerről és a Harmadik Bi­rodalomról születő történeti írásokat, „az eseményeket a történettudomány normális mércéjével kell megítélni” és nem szabad továbbra is a „német törté­nelem egyedülállóan méltatlan fejeze­teként számon tartani”, nem szabad a jövőben morális szempontból meg-, il­letőleg elítélni, „józanul, ugyanazokkal a módszerekkel” kell vizsgálni, mint más történelmi eseményeket.

Összehasonlíthatatlanul nagyobb vi­tát kavartak azonban Ernst Nolte tézi­sei. (Állításai helyességét erősítette az ugyancsak konzervatív szemléletű Andreas Hillgruber, Klaus Hildebrand és Michael Stürmer is, míg a relativizálók csoportjával szemben né­hány baloldali filozófus, így például Jürgen Habermas, Jürgen Kocka, Hans Mommsen, illetőleg az előbb em­lített Martin Broszat lépett föl.)

Központi gondolatát a történelmi tu­dat és a tények közötti összefüggések határozták meg. Más múltbeli esemé­nyekkel ellentétben a nemzetiszocialista múlt az idővel nem veszíti el nyomasztó jellegét, ellenkezőleg, „egyre élőbb, egy­re erőteljesebb formában lesz jelen, de nem mint példakép, hanem mint rém­kép, olyan múltként, mely megtelepszik a jelenben, illetve amely hóhérpallos­ként állandóan ott lebeg a jelen fölött.” A későbbiekben a nemzetiszocializmus­ról addig született történetírásokat bírál­ta: Szerinte ugyanis a szerzők nem tud­ták, vagy nem akarták tudomásul venni, hogy mindaz, amit a nácik tettek, az elgázosítást leszámítva, már a korai 20-as évek irodalmában is megtalálható: a tö­meges deportálások- és gyilkosságok, a kínzások, a haláltáborok, a meghatáro­zott szempont szerint kiválasztott cso­portok kiirtása, ártatlan milliók megsem­misítésének nyilvános követelése. Meg­ítélése szerint Hitler egyébként is a bolsevizmustól való félelmében s a zsidó­ság Németország ellen állítólag nyíltan meghirdetett fenyegetése miatt kezdte el a világháborút és a zsidók elpusztítá­sát. Holté ez utóbbit „ázsiai tett”-ként emlegette, kétségbe vonva ezzel a holo­caust egyediségét, s a német háborús bűnöket a huszadik század totalitarista rendszerei által elkövetett bűnök közé sorolta. Néhány gondolat érveléséből: „Avagy csak azért hajtották volna végre a nemzetiszocialisták, Hitler az ’ázsiai tett’-et, mert úgy érezték, ők maguk az ‘ázsiai tett’ potenciális, illetőleg valódi áldozatai? Nem előzte e meg Auschwitzot az Archipel Gulag? Nem nyilvánvaló- e, hogy a bolsevik osztálygyilkosság logi­kus előzménye a nemzetiszocialisták ‘fajgyilkosságának’?” Téziseit hevesen támadták, a Németország Alapítvány dí­ját 2000-ben azonban mégis neki ítélték oda. Köszönőbeszédében arra szólította fel a hallgatóságot, hogy a Berlinben ter­vezett holocaust emlékművet – az épí­tők szándékával ellentétben – úgy tekint­sék, mintha az a huszadik század vala­mennyi világnézeti államának áldozatára emlékeztetne.

Az előbbi íráshoz kapcsolódott Jürgen Habermas filippikája, „Egyfajta kár­rendezés. A német történetírás elfogult törekvései’ is. Ebben azt vizsgálta, „va­jon egyedülálló volt a zsidók tömeges meggyilkolása, avagy hasonlítható más népekkel szemben elkövetett gyilkossá­gokhoz?” Van e a történetírásnak társa­dalmi, illetőleg politikai szerepe? Amint azt az elmélet kritikusai is megállapítot­ták, a „revizionisták” le akarták egysze­rűsíteni a német történelem képét. Gon­dolatmenetük a jobboldali radikálisok és az antiszemiták elveihez vezet.

A Walser-Bubis vita

Míg a történészvita inkább csak szak- folyóiratokban, olykor a Die Zeit hasáb­jain, első sorban történészek között zajlott, addig Martin Walser és – min­denekelőtt – Ignatz Bubis párbeszédé­hez szinte az egész német társadalom hozzászólt. Nem volt olyan napilap, fo­lyóirat, mely ne közölt volna olvasói le­veleket a témával kapcsolatban, a leg­különbözőbb televíziós műsorokban került napirendre, az utcai közbeszéd témájává vált. A vitával kapcsolatban megjelent cikkeket 680 oldalon a Suhrkamp kiadó gyűjtötte össze.

Walser 1998. október 11-én vehette át írói munkásságáért a Német Könyv­kereskedelem Békedíját (Friedenspreis des Deutschen Buchhandels) a frank­furti Paulskirche-ben. A heves vitát az ünnep alkalmából elmondott beszéde váltotta ki.6

Mielőtt az álláspontokat, véleménye­ket idézném, hadd álljon itt néhány vitatottabb részlet a beszédből:

„Minden korszakban vannak olyan té­mák, problémák, melyek cáfolhatatlanul a korszak lelkiismereti témái. Vagy azzá teszik őket. (…) Mindenki ismeri törté­nelmünket, az elmúlhatatlan szégyent, nincs olyan nap, hogy ne vetnék sze­münkre. Elképzelhető volna esetleg, hogy az értelmiség, amely szemünkre veti ezt a szégyent, közben arra gondol­jon, hogy mivel megint borzasztó emlé­kezetszolgálatot végez, kicsit megbocsá­tanak neki, hogy egy pillanatra ilyenkor talán közelebb kerül az áldozatokhoz, mint a tettesekhez? (…) Hogy egy pilla­natra talán megenyhült az áldozatok és a tettesek közötti könyörtelen ellenke­zés. (…) Egyetlen magát komolyan vevő ember sem tagadja Auschwitzot; egyet­len még oly beszámítható ember sem magyarázza félre az Auschwitzban tör­tént borzalmakat; ha azonban minden nap ezt a múltat vetik szememre a mé­diában, azt veszem észre, hogy szégye­nünknek eme állandó mutogatásával szemben valami védekezik bennem. Ahelyett, hogy hálás lennék azért, hogy egyfolytában szégyenünket mutogatják, inkább elfordítom a tekintetemet. Azt szeretném megérteni, miért mutatják a múltat ebben az évtizedben annyiszor, mint korábban soha. S ha azt veszem észre, hogy valami tiltakozik bennem ez ellen, megpróbálom nem meghallani azokat a motívumokat, melyeket szégye­nünkre építve vetnek szemünkre, s szin­te már boldognak érzem magam, ami­kor azt veszem észre, már nem az emlé­kezet, a megtiltott felejtés a motívum alapja, hanem szégyenünk aktuális cé­lokra történő instrumentalizálása. (…) Tűrhetetlennek tartom, hogy a német történelmet, bármennyire rossz irányba tévedt is, katasztrófatermékké nyilvánít­suk. (…) Auschwitz nem alkalmas arra, hogy a fenyegetés rutinjává váljon, hogy mindenkor bevethető megfélemlítési eszköz, erkölcsbunkó, avagy köteles­séggyakorlat legyen.)…) A berlini holoca­ust emlékmű körüli vitákról az utókor el­olvashatja majd, mi mindenre voltak ké­pesek azok az emberek, akik mások lelkiismerete miatt érezték felelősnek ma­gukat. A főváros központját futballpálya nagyságú rémálommal betonozzák le. A szégyen monumentalizálása. (…) Szegé­nyebb, durvább lelkiismeretű volna-e a nyilvánosság ha a költők és gondolko­dók nem a nemzet lelkiismereti őreiként lépnének föl? (,..)”7

A Paulskirche-ben nagy sikert aratott Walser beszéde, a jelenlévő közönség nagy tapssal hálálta meg a „bátor sza­vakat”. Beszéde retorikailag csodásán volt fölépítve, „elegánsan, rafináltan bánt a szavakkal”8 – jegyezte meg Henryk M. Broder. Később, Ignatz Bu­bis levele után persze egyre többen kezdték mérlegelni az elhangzott sza­vak jelentését, s többen feltették a kér­dést, vajon kinek, minek is szólt akkor, ott az a taps? Talán a német közvéle­ményben valóban kimondásra váró gondolatoknak? Avagy megértették e a hallgatók annak idején az elhangzott beszédet?

Két nappal később, a kedd reggeli Frankfurter Allgemeine Zeitungban Bu­bis megírta felháborodott cikkét, mely­ben Walsert „szellemi gyújtogatónak” nevezte. „Senki nem tilthatja meg, hogy valaki ne támogassa a berlini holocaust emlékművet. Az a mód azonban, aho­gyan Walser ezt kifejezte, már káros”- írta Bubis. „Ha pedig Auschwitz borzal­mainak ábrázolásakor elfordítja tekinte­tét, az azt jelenti, hogy soha nem is né­zett oda.” A beszédet részletesebben néhány héttel később, a november 9-re, a Birodalmi Kristályéjszakára történő emlékezésében elemezte. Bubis beszé­de előtt azonban hadd idézzek néhány gondolatot Micha Brumlik október 15- én írott leveléből, amelyben épp a két vitapartner között későbbiekben meg­fogalmazódó egyik sarkalatos problé­máról – a szégyen és bűn kérdéséről – fejtette ki véleményét.

„Ha abból indulunk ki, hogy a bűn az valami mások által képviselhetetlen, személyes dolog, akkor ő (Walser – P.K.) és kortársai nem felelősek a nácik bűneiért. A kollektív bűnösség gondo­lata képtelenség. Nem képtelenség azonban a kollektív szégyen gondolata. Amennyiben Walser az európai zsidó­kon a németek által elkövetett gyilkos­ságok előzményeit és méreteit tárgyaló heves vitát a bűnről folytatott vitaként értelmezi, azzal kizárja a szégyen fogal­mát, s annak termékeny erejét. A bűn­nel ellentétben a szégyen nem indivi­dualizálható. Épp mert a szégyen morálisan nem a bűncselekménnyel, hanem a tudattal függ össze, történelmi és po­litikai közösséghez kapcsolható, s bár nem váltja meg egyesével a milliókat bűnüktől, a tevékeny cselekvés által azonban megvilágosodik. Mivel Walser én-bornírtsága és a nemzeti szerencse iránti vágya miatt képtelen ezt felfogni, Eisemann emlékművét szégyenbélyeg­nek, rémálomnak látja.”

Bubis november 9-én a berlini Ryke Strasse-i zsinagógában tartott beszédé­ben egészen másképp értelmezte a bűn és szégyen fogalmát, mint akár Brumlik, akár Walser: „Négy alkalom­mal beszél Walser a szégyenről. De egyetlen alkalommal sem a bűnről. És nem érdektelen ezzel kapcsolatban Walser 1978-as szövegének egyik rész­letét felidézni: ‘És ezzel kész. Eljátszot­ták. Ha le tudnánk győzni Auschwitzot, ismét foglalkozhatnánk nemzeti felada­tokkal. De be kell vallanom, egy telje­sen nyugati, liberális, valláson s egyál­talán önmagán túllépő, menekülő tár­sadalom Auschwitzot legfeljebb csak elfojthatja magában. Ahol az Én minde­nek fölött áll, a bűnt csak elfojtani le­het.’ Ez is nyilvánvaló.” Nehezményezi Bubis, hogy Walser nem akarja tovább­ra is magán hordozni a szégyent, nem akarja, hogy szemére vessék, s ha még­is ezt teszik, inkább elfordítja tekinte­tét. „Walser egyértelműen az elfordított tekintet kultúrájáról és gondolkodásá­ról beszél, egy olyan kultúráról, mely a náci időket jellemezte, de amelyet ma nem kívánhatunk vissza.!…) Aki nem hajlandó foglalkozni a történelem ezen fejezetével, inkább elfordítja tekintetét és felejteni akar, el kell készülnie arra, hogy a történelem megismétli önma­gát. Ez a szégyen megtörtént, s a felej­teni akarással nem múlik el, az pedig ha valaki ebben Auschwitz aktuális cé­lokra történő felhasználását, instrumentalizálását látja, az igenis szellemi gyújtogató. Efféle állításokat rendsze­rint szélsőjobboldali ‘pártvezérektől’ le­het hallani. A társadalom megszokta, hogy a szélsőjobb oldaláról ilyen mon­datokat és megállapításokat hall. Az mindenesetre egészen más súllyal esik a latba, mintha a köztársaság szellemi elitjéből mondja valaki.”

Walser és Bubis vitájában a legélén­kebben Klaus von Dohnanyi SPD-politikus, publicista, akkoriban Hamburg polgármestere vett részt, olyannyira, hogy többek szerint egyenesen Walser-Bubis-Dohnanyi vitáról kellett volna be­szélni. Dohnanyi Walser álláspontjával ért egyet, véleménye szerint Bubis nem értette meg őt, illetve „nem is érthette meg, hiszen Walser beszéde egy német panasza volt, egy nem zsidó németé – afelett, hogy egyesek túlságosan gyak­ran próbálnak ezekből a dolgokból, a mi lelkiismeretünkből, saját maguk számára hasznot húzni.” Bubis – foly­tatja később – „azért nem értheti meg Martin Walser német panaszát, mert a náci bűnökre történő emlékezések al­kalmával, bárhogyan ábrázolják is azt, Ignatz Bubis soha, még csak véletlenül sem hallja meg a személyes szemrehá­nyás hangját. Bubis zsidó, ő mint német, csak a holocaust utá­ni időkért felelős.

Bár német állampol­gár, sohasem mond­hatja – és ki is kíván­na tőle ilyet! – : Mi okoztuk a holocaus­tot. (…) Az a holocaust emlékmű pedig, amelyet Berlinbe terveztek, egyáltalán nem segíti az emberi emlékezést. Effé­le kőkarámban én legalábbis nemigen tudnék emlékezni; legjobb esetben is csak a számok, meg a gépezetek járná­nak a fejemben, de semmiképp sem a szenvedő emberek.”

Walser és Bubis vitájával kapcsolatban Konrád György véleményét is olvashat­tuk a Die Zeit hasábjain. Az előbbiekben Bubis gondolatát idéztem az emlékezés­sel és felejtéssel kapcsolatban. Konrád erről így írt „Mivel az emlékezőképesség nagyobb része magántulajdonban van, az egyénnek magának kell döntenie, a közös emlékezés csak akkor lehetséges, ha annak mind az állampolgár, mind pe­dig a kormány szükségét érzi. Még ha akarnánk, akkor sem szakadhatnánk el a fájó emlékezéstől, ha azonban gyakrab­ban találkozik vele az ember, mint amennyiszer el tudná viselni, akkor meg­ütközést és keményszívűséget vált ki.”

Walser, Bubis, Salomon Korn (A Frankfurt am Main-i Zsidó Hitközség el­nökségének vezetője és a Németorszá­gi Zsidók Központi Tanácsának elnök­ségi tagja) és Frank Schirrmacher (A Frankfurter Allgemeine Zeitung feuilleton rovatának szer­kesztője) egyik alkalommal közösen is asztalhoz ültek, az akkor elhangzottakat a december 14-i Frankfurter Allgemei­ne Zeitungban lehe­tett olvasni. Az emlé­kezésről Schirrma­cher a következőkép­pen vélekedett:

„Az egyén ezeket a képeket talán nem tudja elviselni, nem képes tartósan megőrizni emlékezeté­ben, újra és újra felidézni. A nemzet­nek, mint egésznek azonban folyama­tosan ezt kell tennie. (…) Ez a nemzet, ez a közösség csak akkor talál önmagá­ra, ha megérti, hogy Auschwitz konsti­tutív elem, melyet számon kell tartani.”

Walser: (…) és ezzel kapcsolatban mondtam, hogy amit Auschwitzban tet­tünk, azt nemzetként követtük el, és hogy ennek a nemzetnek már csak ezért is egy nemzetként kell fönnma­radnia. NDK-ra és NSZK-ra történt fe­losztása nevetséges volt. (…) A felsza­badító hatás azt jelenti: A mi lelkiisme­retünk a mi lelkiismeretünk, és nem hagyjuk, hogy bárki bármit is előírjon számára.

Bubis: És én nem akarok rossz lelki­ismeretet, erre akar kilyukadni.

Walser: Pillanat, ön szerint nekem most lelkiismeret-furdalást kellene éreznem?

Bubis: nem, de ismernem kell a tör­ténetet.

Walser: Á, igen. (…) Tudja, mit mon­dott ön egyszer? Azt mondta: A Walser lelki nyugalomra vágyik, ha elődei tet­tek volna valamit az ellen, hogy ne öljék meg a zsidókat, most megvolna neki.

Bubis: Akkor most megvolna neki.

Walser: Bubis úr, én mondom önnek, lelki nyugalomra vágyom, érti? És hogy miként érem el, az rajtam, az én lelkiis­meretemen múlik. És nem hagyom, hogy ebbe bárki, akár ön is, beleszól­jon. Az én lelkiismeretem az én lelkiis­meretem marad. Vagy pedig fütyülök rá, de akkor önnek adom.

Ezen a ponton mindenképpen fontos megjegyezni, mennyire eldurvult hang­nemben zajlott a beszélgetés; Walser egy alkalommal még a következő kije­lentést is megengedte magának: „Igen, de tudja, ha ön megjelenik valahol, ak­kor rögtön mindenkinek 1933 jut eszé­be.” A beszélgetés stílusával kapcsolat­ban Konrád is megjegyezte: A há­ború utáni német demokrácia már most is rendelkezik hagyománnyal, ön­fegyelemmel, stílussal és kiegyensúlyo­zottsággal. (…) Mi az, amit egy demok­ráciában nem lehet mondani? Lehet e például ‘morális bunkóról’ beszélni? Lehet e ‘szellemi gyújtogatásról’ be­szélni? Lehet, csak épp nem szép. A demokratikus társadalmak rendelkez­nek intellektuális önfegyelemmel.”

A beszélgetés későbbi szakaszában egészen más oldalról próbáltak közelí­teni a témához, arra keresték a választ, vajon mi teremt alapot a szélsőjobbol­dali eszmék terjedéséhez.

Walser: Ezek társadalomellenes, re­ményvesztett, családilag…

Bubis: A reményvesztettségnek eh­hez semmi köze.

Walser: Hanem?

Bubis: Ha minden reményvesztett ember bűnözővé válna (…)

Korn: A DVU és az HPD (két szélső- jobboldali párt – P.K.) azonban épp ezeket az embereket keresi.

(…)

Bubis: De – és most tényleg azt mon­dom, de: De ha a DVU-nak Szász-Anhaltban, egy olyan tartományban, ahol a lakosság 1,5 százaléka külföldi és 22 százaléka munkanélküli, sikerült elhi­tetni a lakossággal, hogy nekik a DVU-t kell választani, mert ez a 1,5 százalék­nyi külföldi – ők persze nem mondták, hogy ez csak 1,5 százalék – elveszi tő­lük a munkahelyeket meg a lakásokat, és ez valóban oda vezetett, hogy a la­kosság 12,9 százaléka – a 18 és 25 év közötti férfiak 32 százaléka – a DVU-ra szavazott, akkor aztán tényleg nem fog­hatom be a számat. (…)

Walser: De hát nem épp a munkanél­küliség miatt szavaztak rájuk?

Bubis: De hát a DVU-ra? Majd épp a DVU fogja megoldani a munkanélküli­ség problémáját!

Walser: Már bocsásson meg, de ha a hagyományos pártok semmit sem tesz­nek a munkanélküliség megszüntetése érdekében, akkor a választás (…)

Korn: A barna patkányfogók egyszer már kihasználták a munkanélküliséget. A minta adva van, s Ignatz Bubis erre reagált olyan érzékenyen, bár abban ta­lán önnek van igaza, hogy az általános ok nem ez volt.

Walser: Már bocsánat, Franciaország­ban, Olaszországban, az Egyesült Álla­mokban és más országokban is vannak olyan szociális konfliktusok, amelyek hasonló okokból keletkeznek. És ame­lyek épp oly szembeszökőek, mint ná­lunk. Itt azonban rögtön a nácizmushoz kötik. És az emberek épp ezt nem haj­landóak többé elfogadni, épp ezt nem akarják állandóan hallgatni, és ehhez igenis joguk van, hiszen ahhoz a kísér­teteihez nekik már semmi közük nincs. Nekünk is megvannak a magunk prob­lémái, s ehhez kell megtalálni a nyel­vet. Ez a mi felelősségünk, Bubis úr.

Walsert még ma is kíséri beszédének visszhangja: németországi felolvasókö­rútjain a baloldali fiatalok több esetben is antiszemitizmussal vádolták, az egyik (meg nem nevezett) város óriásp­lakátjain SS egyenruhában ábrázolták az írót, a rendezvényeit közbekiabálá­sokkal zavarták meg. Walsert már csak azért is elkeseríti a fiatalok vele szem­ben tanúsított magatartása, mert véle­ménye szerint a tiltakozók nagy többsé­ge az említett beszéden kívül soha semmit nem olvasott még tőle, s felté­telezi, mondanivalóját talán ezért sem értették helyesen. A félreértések tisztá­zása érdekében az író már több alka­lommal is nyilvános beszélgetésre hív­ta a fiatalokat. A párbeszédre azonban, úgy tűnik, még várnia kell.

A holocaust emlékmű

A Walser által említett holocaust em­lékmű építésének terve 1988-ban me­rült fel először. A tervet sokan bírálták, a Brandenburgi kapu előtti teret, ahová az emlékművet szánták, rögtön Judenplatz-ként (Zsidó térként) kezdték emle­getni. Az SPD közeli polgári kezdemé­nyezésre létrejött „Perspektive Berlin” elnökévé Lea Rosh-t választották. Eb­ből a szervezetből lett később az „Euró­pa meggyilkolt zsidóiért emlékmű pár­toló egylet”, mely tizenkét évig tartó vi­ta után elérte célját: megépülhet a holo­caust áldozatainak emlékhelye. Az em­lékmű építésére 1994-ben írták ki az el­ső pályázatot. Az ötszáz beérkezett ter­vezet közül 1995 márciusában kettőt díjaztak. A meghirdetett fordulón né­gyen jutottak a döntőbe. A Kohl kormány az Eisemann/Richard Serra tervét támogatta. Richard Serra szobrász és Peter Eisemann építész 4000, egyen­ként 7.5 méter magas betonoszlopból álló rasztert képzelt el. A sírkövekre em­lékeztető oszlopok 92 cm-re álltak vol­na egymástól. Egyetlen követ fehérre festettek volna. A tervezet a fenyegetett­ség érzését akarta közvetíteni. Berlin akkori polgármestere, a keresztényde­mokrata Eberhard Diepgen azonban nem volt meggyőződve arról, hogy való­ban ez a terv volna a legmegfelelőbb.

Az újabb fordulatot az 1998-as kor­mányváltás hozta, melyet a szociálde­mokraták és Zöldek koalíciója nyert meg. A berlini szenátus átadta a Bun­destagnak a döntés jogát. 1998/1999-ben Michael Naumann kulturális állam­miniszter és Peter Eisemann közös el­képzelésüket hozták nyilvánosságra: Az Eisemann-féle emlékmű mellé múzeu­mot, kutatási központot és könyvtárat terveztek. A verseny többi résztvevője ekkor tiltakozni kezdett, az elképzelés állítólag az ő modelljeik elemeit is ma­gán hordozta. 1999-ben a Bundestag végül az Eisemann változatot egy „infor­mációs központtal” egészítette ki, s ez lett a végleges változat, mely Berlin köz­pontjában megvalósításra vár. Abban az évben a Bundestag határozatot foga­dott el, melynek értelmében „az emlék­mű a meggyilkolt áldozatoknak állít em­léket, örökké emlékezik a német törté­nelem ezen időszakára, a jövő generáci­óit óvja attól, hogy valaha is lábbal ti­porja az emberi jogokat, figyelmezteti a demokratikus jogállam védelmére, az emberek törvény előtti egyenlőségére, és a diktatúrákkal, illetve erőszakural­makkal szembeni ellenállásra.”

A hosszú idő alatt rengeteg csatát kellett megvívnia a szervezetnek, oly­kor ráadásul egészen hajmeresztő vé­leményekkel került szembe. Az ellen­zők között akadtak, akik a helyet nem találták megfelelőnek, s jobb szerették volna a városon kívül, vagy legalábbis annak peremén tudni történel­mi múltjuknak eme sötét foltját idéző áldozati he­lyet. Akadtak azonban olyanok is, akik az egész kérdést azzal utasították el, hogy Németország te­rületén nem álltak kivégzőtáborok, az emlékhe­lyet ezért Kelet-Európa érintett országaiban kel­lene fölépíteni. A múlt eseményeire történő fo­lyamatos emlékezés szükségességét a holoca­ust-tagadók, a történe­lemhamisítók, a neonáci szervezetek újabb és újabb akciói erősítik meg. Ezt mutatja például a grunewaldi S-Bahn pá­lyaudvaránál elhelyezett tábla is. „Erről a pályaud­varról több mint ötvene­zer zsidót vittek el a lodzi, rigai, varsói, theresienstadti, auschwitzi koncentrációs táborok­ba” áll az 1991-ben itt elhelyezett be­tontömbön, mely a 17-es vágányról egyenesen a haláltáborokba induló vo­natokra emlékeztet. A pályaudvar bejá­ratánál azonban egy másik táblát is el­helyezett valaki: „Azoknak az embe­reknek az emlékére, akiket erről a pá­lyaudvarról deportáltak 1941. októ­beri 8-tól – 1987. október 18-ig.” A tet­test mai napig nem sikerült felkutatni.

Provokatív óriásplakát Berlin közterén

Amint az a fentiekből kiderül, a szer­vezetnek korántsem csak a pályázatok­kal együtt járó problémákkal kellett szembe néznie. Talán ez lehetett az oka annak, hogy a szervezet elnöke, Lea Rosh egyik alkalommal, 2001 júliu­sában „drasztikusabb” eszközhöz folya­modott. Berlin-szerte óriásplakátokat helyeztetett el. Az idilli hangulatot árasztó képen egy magas alpesi hegy és egy tó volt látható; a táj nyugalmat, csöndet árasztott, nem úgy a kísérősz­öveg. Óriásbetűkkel a holocaust-tag­adók jól ismert mondatát lehetett ol­vasni: „Holocaust sohasem volt.” Alatta egészen apró szedéssel: „Még mindig sokan állítják ezt. Húsz év múlva talán még többen lesznek. Ada­kozzon Európa meggyil­kolt zsidóinak emlékmű­vére.” A hegyvidéki tájat az idézett mondatokkal képeslapokon is oszto­gatták és napilapokban is megjelent. Július végén egy 15×30 méteres pél­dányt is elhelyeztek Berlin egyik nagy turistaforgalmú pontján, a Pariser Platzon, a Brandenburgi kapu előtti téren. A figyelemfelhívó akciót augusztus vé­géig kívánták folytatni, a körülötte tá­madt hatalmas botrány miatt azonban már a hónap közepén el kellett távolíta­ni a plakátokat. A mintegy ötszázezer képeslapot is begyűjtötték, az ingyenes újsághirdetéseket pedig leállították.

A hirdetés egy csapásra megosztotta a város lakosságának véleményét. Az el­lenzők mindenekelőtt azt kifogásolták, hogy a második mondatot lényegesen kisebb betűkkel írták, így azt már nem minden járókelő olvassa el, közlekedési eszközökből, autóból pedig nem is lát­ható. Ha viszont csak az első mondat ol­vasható, az kimeríti a közösség elleni iz­gatás vádját. A német büntetőtörvény­könyv 130. § (3.) szerint: „Öt évig tartó szabadságvesztésre vagy pénzbírságra büntethető az a személy, aki a nemzeti­szocialisták uralma alatt elkövetett tette­ket nyilvánosan vagy közösségben oly módon helyesli, tagadja, vagy ártalmat­lan színben tünteti fel, hogy ezáltal meg­zavarja a társadalmi rendet.” Klaus Geppert, a berlini Freie Universität büntetőjogi professzora azonban hangsú­lyozta, a bűntett esete csak abban az esetben forogna fenn, ha az első mon­dat önállóan állna a plakátokon. Ebben az esetben legfeljebb arról lehet vitat­kozni a professzor megítélése szerint, vajon mennyiben mutattak érzékenysé­get azok iránt, akik valóban átélték a ho­locaustot. Egy koncentrációs tábor egy­kori rabja, aki az üldöztetések során több családtagját is elveszítette, közös­ség elleni izgatás vádjával jelentette föl a plakát készítőit. Éles szembenállásá­nak adott hangot Janusz Kuroszczyk, a Zsidó nemzeti Alap elnöke is: „A náci uralom több millió áldozatát érte újabb pofon azzal, hogy Lea Rosh csak Paul Spiegel (Németországi Zsidók Központi Tanácsának elnöke) kérésére és nem sa­ját meggyőződéséből állította le a plaká­takciót.” A kivitelezést ugyanis Paul Spi­egel sem tartotta helyénvalónak. Walter Rothschild rabbi legalábbis kérdőjelet tett volna a vitatott mondat végére. A németországi Zsidók Központi Tanácsá­nak alelnöke, Michel Friedman „tűrhe­tetlennek” nyilvánította a plakátot, és azonnali eltávolítását követelte, „nagyon veszélyes így provokálni.” Félelme nem volt alaptalan: A Képeslapot, a „Holoca­ust sohasem volt” mondattal valaki visszaküldte a hitközséghez azzal a kie­gészítéssel: „Mi mindig is ezt mondtuk.” Az egyik neonáci, akit azóta már el is ítéltek, az óriásposzter előtt kezében transzparenssel: „És a Wehrmacht sem követett el bűnt” fényképeztette le magát. Manfred Roedert egy évi felfüg­gesztett börtönbüntetésre ítélték, az ál­tala megfogalmazott kijelentés a plakát első mondatát ugyanis a holocaust-tag­adók értelmezése szerint egészítette ki.

Akadtak a plakátnak azonban támoga­tói is, például Berlin akkor még csak megbízott polgármestere. Klaus Wowereit (SPD) szerint, ha „egy plakáttal ered­ményt akarunk elérni, provokálni kell.”

Gerhard Schröder szövetségi kancellár szerint az emlékmű nem az áldozatok s nem is a tettesek emlékhelye lenne. Szá­mára az emlékmű az emlékezés helye, il­letőleg az a hely, ahol azokra emléke­zünk, akikre egyébként sehol máshol.

Az akció mindenesetre nem volt ered­ménytelen, még ilyen rövid időn belül is nagy összeg érkezett az alapítvány szám­lájára. A plakáton olvasható telefon­számra érkezett hívásokkal – aki a me­gadott számot tárcsázta, öt márkával nö­velte telefonköltségét – három héten be­lül 40 ezer márka (kb. 20 ezer euró), az adakozás egyéb formájában pedig több mint egy millió márka (fél millió euró) ér­kezett a pártoló egylet számlájára. Az öt­venmillió márkás költséghez, melyet az állam magára vállalt, a társaság ötmillió márkával kívánt hozzájárulni. Ezt az összeget első sorban a föld alatti „infor­mációs központ” kialakítására fordíta­nák, ahol az öt millió meggyilkolt zsidó áldozat nevét (melyeket a Yad Vashem bocsát rendelkezésükre), lehet majd megtalálni. A 2007-re elkészülő emlék­helyet Peter Dávid Eisemann amerikai építészmérnök tervei alapján építik. A 2700 betonsírkövet ezzel a föld alatti „információs központtal” kötik össze.

2001-ben a vitát azzal zárták le, hogy 2002-ben a téli fagy megszűnésével el­kezdődhetnek az építési munkálatok. Ei­semann azonban leállította a folyama­tot, a fél métertől négy méter hosszúsá­gig terjedő hasábokat immár ugyanis nem betonból, hanem természetes palá­ból képzelte el. A betonnal azért nem volt megelégedve, mert az nagyon érzé­kenyen reagál az időjárás változásaira. Lea Rosh elfogadhatatlannak tartotta a javasolt változatást, szerinte az építés megkezdése előtt néhány nappal már sem az idő, sem a költségek miatt nem lehet változtatni a terveken. Most tehát úgy tűnik, mégiscsak betonból készül el a 2700 sírkő.9

Voltak, akik az emlékművet azzal az indokkal utasították el, hogy úgyis fölé­pül újból a Zsidó múzeum10, s abban a holocaust áldozataira is emlékeznek majd. A múzeum, mely a zsidó nép ké­tezer éves történetét kívánja bemutat­ni, nem tévesztendő össze azonban a zsidóság huszadik századi tragédiáját őrző emlékhellyel.

A zsidósággal szembeni előítéletek

Nyilvános vitákon, médiá­ban, emléknapokon újból és újból szóba kerül, mennyire fontos nem csak a múlt ese­ményeinek, a zsidó nép sors­történetének alapos ismerete, de az ismeretek átadása is. Hi­szen a német lakosság a zsi­dóságot mind történelmi-kul­turális, mind pedig szociális értelemben még mindig kívül­állónak tekinti. A számtalan dialógus ellenére is érezhető a „mi” és az „ők” elkülönítés.

Többen még mindig a régi kli­sék szerint ítélik meg a zsidó­kat, ami ugyancsak annak a bizonyítéka, mennyire nem túlhaladott dolog a német-zsi­dó párbeszéd jelentőségét szem előtt tartani.

Táblázatunkban néhány példát talál arra, milyen előíté­letek élnek a német lakosság­ban a zsidókról.11

A legfontosabb negatív elő­ítéletek a zsidókkal szemben: a hataloméhség, haragtartás, pénzsóvárság a történelem során szinte változatlanul megmaradtak. Többen nehez­ményezték, hogy a zsidók új­ból és újból felidézik a múlt eseményeit, kizárólag azért – amint ezt szilárd hittel állítják – hogy anyagi és morális elő­nyük származzék ezekből. Ehhez jön aztán a zsidó összeesküvés rémképe. Gyakran tüntették fel őket vallásos, ha­gyományőrző csoportként, ehhez azon­ban rögtön a zsidó családok összetartá­sa kapcsolódott, mely által a pozitív tu­lajdonság visszájára fordult. A legelter­jedtebb antiszemita elképzelés tovább­ra is gazdasági természetű: pénzsóvárság, fösvénység, sikerek az üzleti élet­ben. A kárpótlással kapcsolatos tárgya­lások, a zsidó tulajdonok visszaadása ezt a képet tovább erősítette az embe­rekben. Végül, a külsőre vonatkozó megállapítások szinte minden esetben rasszista jellegűek voltak Amint azt Ignatz Bubis a TRIBÜNE cí­mű frankfurti folyóiratnak 1998-ban adott interjújában elmondta, a legtöbb német egyáltalán nincs azzal tisztában, kiket is értsen a zsidóság alatt. Vannak, akik náci kategóriák szerint próbálják meghatározni, s a zsidóságot fajként definiálják. Aztán vannak, akik szerint a zsidók izraeliek, ők az izraelita és iz­raeli szavakat keverik össze. És akad­nak persze olyanok is, akik semmit sem tudnak kezdeni a szó jelentésével, s gyakorlatilag tudatlanságuk következ­tében alakul ki bennük gyűlölet.

Százalékban kifejezve

Német szélsőjobboldali pártok

Talán innen eredeztethetők a szélsőjobboldali pártok eszméi is. néhány ezernyire tehető azoknak a fiatal nácik­nak a száma Németországban, akik új­ból fel akarják támasztani Hitler náci bi­rodalmát, akik gyűlölik a zsidókat, a külföldieket és céljaik elérése érdeké­ben erőszakot alkalmazva, agresszív módon képviselik a német nemzetisé­get. Lényegesen többen vannak azok az – első sorban – futballrajongók és szkinhedek, akik náci jelképeket hasz­nálnak és hangerejükkel, külsőjükkel, viselkedésükkel, brutalitásukkal rémí­tik meg az átlag polgárt. Provokálni akarnak, félelmet kelteni, náci idézete­ket használnak, politikával azonban nem foglalkoznak. Az „Új jobboldal” ve­lük ellentétben magas ideológiai szin­ten politizál, tevékenységüket azonban nem annyira nyilvános politikai akciók során, inkább irodalmi körökben, elő­adások keretében fejtik ki. A Republi­kánusok a német nemzeti mozgalmak­ra jellemző, tekintélyelven alapuló gon­dolattartalmakkal inkább a kispolgársá­got kívánják megszólítani. Követeléseik nem sokban térnek el a DVU (Német Népi Unió) és az NPD (Németország Nemzeti Párt) által hirdetett ideológiá­tól. Az NPD-t többször is be akarták már tiltani, épp néhány hónapja is folytak ezzel kapcsolatban tárgyalások. El­őször 2000 júliusában döntött úgy Ot­to Schily belügyminiszter, hogy komo­lyan mérlegeli a párt legális működésé­nek további engedélyezését. Akkoriban egy düsseldorfi S-Bahn pályaudvari ál­lomásán egy robbanókészlet megsebe­sített egy főleg zsidó bevándorlókból álló csoportot.

Az 1964-ben alapított párt 1966 és 1969 között élte virágkorát, akkoriban hét tartományi pártban is jelen volt s nem sok hiányzott ahhoz, hogy a Szö­vetségi Parlamentbe is bejusson. 2001-ben a párt betiltását megfogalmazó in­dítvány demokráciaellenességükre, a neonácikkal való együttműködésükre, illetőleg idegengyűlöletre és antiszemi­tizmusra épülő programjukra hivatko­zott.

Míg az antiszemiták gyűlöletbeszéde elsősorban a jelenre nézve hordoz ve­szélyeket, addig a filoszemiták torz szemléletmódja, a múlt eseményeinek „átírására” irányuló szándék a jövőbe történő átörökítés szempontjából ká­ros. Efféle „múltátigazító” tevékenysé­get folytatott Daniel Jonah Goldhagen amerikai holocaustkutató: Hitler önkéntes végrehajtói című, igencsak vaskos könyvében. Félresöpörve min­den eddigi kutatást, új elmélettel állt elő, arra a kérdésre keresve a választ, miként volt lehetséges az, hogy egy ilyen mély kulturális hagyományokkal rendelkező nemzet, amilyen a német, önként vállalkozott a zsidóság kiirtásá­ra. Kötetében mindvégig sematikus vi­lágképet közvetített, durva általánosítá­sokat használt; abból indult ki, hogy a német nép kultúrájában látensen min­dig is jelen volt az antiszemitizmus, il­letve, hogy az antiszemitizmus alapve­tően része a német kultúrának. Állítá­sai, mivel azokban hamis holocaust-ké­pet közvetít, tudományos szempontból tarthatatlanok voltak.

Viszonylag új jelenségnek számít ugyanakkor, hogy a németországi balol­dali értelmiség erős kritikával szemléli az ország zsidó lakosságát s viszonyuk egyre inkább megromlani látszik.

A rasszizmus jelenségét Ivan Nagel a Moses Mendelssohn díj átvételekor (2000) mondott ünnepi beszédében a patkánynemzetség idegen patkányok­kal szembeni viselkedéséhez hasonlí­totta. Ha ugyanis egy patkánycsaládba idegen patkány téved, abban a pillanat­ban, ahogy a család valamely tagja megérzi az idegen szagot, mintha áram­ütés érte volna, teste megrándul, éles hangot bocsát ki magából, mellyel mintegy a család többi tagját figyelmezteti, illetve adja meg a jelet a támadás­ra. Az idegen patkány ekkor már tudja, milyen borzalmas dolog történik vele az elkövetkező pillanatban, tisztában van a szörnyű vég elkerülhetetlenségé­vel is, ezért aztán nem is védekezik, némán tűri, hogy a patkánycsalád elevenen széttépje. „A cigánynak fokhagy­ma szaga van, a bennszülöttnek ürühús szaga, a melegnek női parfüm, a zsidónak zsidó, a négernek néger sza­ga.”13

A holocaust után német és osztrák zsidók által írott könyvek címei jól tük­rözték az akkori életérzést: „Ez nem az én országom” (Lea Fleischmann), „Sa­ját országában idegen” (Henryk M. Broder és Michel Lang), „Nem tudjuk, mi lesz holnap. Csak azt tudjuk, mi volt tegnap” (Peter Sichrovsky), „A tette­sek országában” (Susan Heenen-Wolff), „Németországban szenvedni” (Richard Chaim Schneider)

1964-ben felmérést végeztek német zsidó fiatalok között, hol képzelik el jö­vőjüket.14 A megkérdezettek 73 száza­léka Izraelt választotta, 18 százaléka az Amerikai Egyesült Államokat és csak 8 százaléka Németországot. Az 1977-es tanulmány szintén drámai eredménye­ket mutatott. A megkérdezettek 84 szá­zaléka nem érezte magát otthon Németországban. Hendrik Van Dam, a Németországi Zsidók Központi Taná­csának főtitkára 1966-ban a következő­képp fogalmazta meg a tapasztalato­kat: „Ma úgy tűnik, a német-zsidó szim­biózisból német-zsidó pszichózis lett.”15

1990-ben 377 német zsidót kérdez­tek meg a volt Nyugat-Németország te­rületén. Ekkorra 56 százalékuk már visszautasította azt az állítást, hogy Iz­rael volna igazi otthonuk, 64 százalék pedig elsősorban németnek tartotta magát.16 Ennek az az oka, hogy idő­közben felnőtt Németországban a har­madik generáció is, akik jövőjüket már egyértelműen Németországban képze­lik el. A helyi hitközségektől a Közpon­ti Tanácsig, a rabbi-konferenciáktól a Zsidó Tanulmányok Főiskolájáig intéz­ményes keretek között is megpróbálják megteremteni azokat a feltételeket, melyek segítségével a felnövekvő zsidó fiatalok kialakítják saját szellemi, vallási vezetésüket.

Németország egyesítése óta pedig már az ország egész területén oktatják az általános iskolákban a holocaustot. (Az NDK-iskolákban azelőtt nem szere­pelt az oktatásban a vészkorszak.) Ma a 9-10. osztályosok (15-16 évesek) törté­nelem- és társadalmi ismeretek tantár­gya foglalkozik a holocaust témájával – melyre átlagosan húsz óra áll rendelke­zésre.17

Mint látható, (Nyugat-) Németország, bár elég későn, a hatvanas évek végén kezdett el foglalkozni a nemzetiszocia­lista múlttal, a hetvenes évektől azon­ban, azt lehet mondani, intenzívvé vált ez a múltfeldolgozás. (Kelet-Németországban a kérdést kezdettől fogva elintézettnek tekintették azzal a megállapí­tással, miszerint a volt náci vezetők Nyugat-Németországban találhatók, s a hivatalos kelet-német politika ezzel tu­lajdonképpen szőnyeg alá söpörte az egész problémát.) Nyugat-Németország­ban nemcsak a témával foglalkozó szakemberek, írók, az értelmiség látta be, mennyire fontos a kérdéssel foglal­kozni: ha az akkori kulturális, civilizációs állapotok között ilyen borzalmakat voltak képesek elkövetni, vajon elég szilárd alapokon áll-e ma a civil társada­lom, mi védi meg az újabb bűncselekménytől? Talán az egyéni erkölcs? Vagy a társadalmi és állami intézmények? Abban ma már egész Németországban mindenesetre egyre kevesebben kétel­kednek, hogy fontos a múlt ébren tartá­sa, fontosak a diskurzusok, melyek – amint az elmondottakból kitűnik – hol intenzívebben, a teljes nyilvánosság kö­rében, hol szűkebb körben zajlottak, s zajlanak remélhetőleg a jövőben is.

*

Májusban Jürgen Möllemann, a német li­berális párt elnökhe­lyettese, kijelentésével feszültséget teremtett a német zsidók és a né­metek között. Eszerint viselkedésével maga Michel Friedman, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának elnökhelyettese gerjeszti Németországban az antisze­mitizmust. Bár a párt elnöke, Guido Westerwelle nyomban felszólította helyettesét, kérjen bocsánatot Friedmantól, ő ezt előbb megtagadta, majd amikor Westerwelle már a pártból va­ló kizárással fenyegette, a következő­ket mondta: Elnézést kér a német zsi­dóktól, ha kijelentésével netán meg­bántotta volna őket, „ám – folytatta – nem fogok Friedman úr lába előtt csúszni.”

Június elején pedig épp ebben a fe­szült légkörben állt elő Martin Walser legújabb regényével, melynek címe: Egy kritikus halála, s amely még meg sem jelent, amikor a kritikusok és iro­dalmárok körében máris heves vita kezdődött róla. Az új mű előzetes értékelések szerint nem mentes holmi antiszemita kliséktől, a gyűlölet fel­hangjaitól. A jelzők ezúttal azonban egyetlen személyre, Marcel Reich-Ranickire, a német irodalmi élet sztárkritikusára irányulnak. Walser, kiadójá­val, a Suhrkamp Vert aggal egyetértés­ben arra gondolt ugyanis, hogy folyta­tásos közlésre felajánlják a regényt a Frankfurter Allgemeine Zeitung irodal­mi mellékletének. Walser legnagyobb meglepetésére azonban Frank Schirrmacher, az FAZ szerkesztője, visszau­tasította a kézirat kinyomtatását. Schirrmacher részéről már csak azért is volt váratlan ez a válasz, merthogy ő méltatta Walser irodalmi teljesítmé­nyét a német könyvkereskedelem bé­kedíjának átadásakor, 1998-ban a frankfurti Paulskircheben (Walser ott elmondott ünnepi beszédéről itt már külön fejezetben beszéltem). Schirr­macher már csak azért sem tartja eti­kusnak, hogy Walser regénye náluk je­lenjen meg, mivel korábban hosszú éveken keresztül, épp ennek a napi­lapnak hasábjain szerkesztette Ranicki a hétvégi kulturális mellékletet, benne a népszerű Frankfurti Anthologiával. Walserhez írott nyílt levelében Schirrmacher Ranicki varsói gettóban elszenvedett múltjára utalt a követke­ző mondattal: „Értse meg, nem fogunk kinyomtatni egy olyan regényt, amely azzal játszik, hogyan lehetne ezt a gyil­kosságot fikció útján utólag mégis el­követni.”

A regény június végén jelent meg, s úgy tűnik, a körülötte keletkezett vita mindössze jó reklámnak bizonyult, hi­szen máris rengeteg példányt adtak el belőle, noha mind a baloldali fiatalok, mind pedig egyes irodalmi körök több­ször is tüntettek annak érdekében, hogy a regényt ne nyomtassák ki. Re­cenziókban azóta nem szűkölködik Walser, interjúkra azonban már egyre kevésbé vállalkozik.

Jegyzetek

1 Stephan Braese: Die andere Erinnerung. Philo, Berlin/Bécs 2001, 272. old

2 Rolf Hochhuth: A helytartó. (4. felv.) Ford: Kalász Márton – Európa, Budapest 1966

3 Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Budapest, 1994, 301. old.

4 Rainer Werner Fassbinder: Der Müll, die Stadt und der Tod. Verlag der Autoren, Frankfurt am Main 1993

5 Marcel Reich-Ranicki: Mein Leben. dtv Mün­chen, 2000. 541. old.

6 Martin Walser 1927-ben született a Bodeni-tó mellett Wesserburgban. 1943-1945-ig légvédelmi kisegítő szolgálatosként, majd Wehrmacht-szolgálatosként a második világháborúban vett részt. 1946-1951 között irodalmat, történelmet és filozófiát hallgat Regensburgban és Tübingenben, majd Franz Kafkáról doktori disszertációt írt. 1949-1957 között ri­porterként, rendezőként és hangjátékíróként dolgozik Stuttgartban; 1953-ban tagja lesz a Gruppe ’47-nek. 1955-ben Templones vége cí­mű elbeszéléséért megkapja a Gruppe ’47 dí­ját. 1957-ben Házasságok Philippsburgban cí­mű regényéért Hermann Hesse díjjal tüntetik ki. 1961-ben az SPD oldalán publicistaként vesz részt a Szövetségi Köztársaság választási kampányában. 1962-ben bemutatják Tölgy és Angora című drámáját, melyért a Gerhart Hauptmann-díjat vehette át.

7 Die Walser-Bubis Debatte. Eine Dokumentation. Hrsg.: Frank Schirrmacher Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1999

8 Juden in Deutschland nach 1945. Bundeszentrale für politische Bildung, Frankfurt am Main 1999 86. old.

9 Ld. Papp Kornélia cikkét a Hetek című folyó­irat 2001. augusztus 25-i számában.

10 A Zsidó múzeum építési folyamatáról és megnyitásáról a Szombat 2001. decemberi számban jelent meg írás.

11 Werner Bergmann/Rainer Erb: Antiszemi­tizmus a Szövetségi Németországban, Opladen, 1991, 114. oldal, 310 oldal; Elisabeth Noelle-Neumann: Szélsőjobboldaliság Németor­szágban. Dokumentáció. Allensbach 1993 A7- es táblázat.

12 Otto R. Romberg/Susanne Urban-Fahr (Hrsg): Juden in Deutschland nach 1945. Bundeszentrale für politische Bildung, Frank­furt am Main, 1999 42.old.

13 Ivan Nagel: Streitschriften. Siedler kiadó, Berlin 2001 12. old.

14 Otto R. Romberg/Susanne Urban-Fahr (Hrsg): Juden in Deutschland nach 1945. Bundeszentrale für politische Bildung, Frank­furt am Main, 1999 42.old.

15 Kuschner: Zsidó kisebbség a Szövetségi Né­metországban. Köln 1977, 97.old.

16 Alphons Silbermann/Herbert Sallen: Zsidók Nyugat-Németországban. Köln 1992, 104- 105. old.

17 Freidrich Ebert Alapítvány: Tanítás a Holo­caustról. Konferenciaanyag Budapest 2001. április 17-20

A német-zsidó együttéléssel foglalkozó összeállításunk, melyet jelen és következő havi számunkban közlünk, Németország budapesti nagykövetségének támo­gatásával jelenik meg.