„Palesztin szabadságharc” az amerikai egyetemeken

Egy amerikai diák sokkos állapotba került, amikor egy szemináriumon társai nyugodtan végighallgatták, amint az előadó párhuzamot vont Izrael és a náci Németország között.

Dr. Shira Wolosky izraeli professzor egy évet töltött vendégtanárként a Harvard Egyetemen. Egy tudományos kon­ferencián a New York-i ikertornyok elle­ni merényletre terelődött a szó, mire az egyik hozzászóló kijelentette, hogy az amerikai merényleteknek „a brutális iz­raeli elnyomás az oka”. Az izraeli pro­fesszor, miután magához tért megdöb­benéséből, kérdezgetni kezdte kollégá­it: miért nem szálltak vitába az elké­pesztő állítással? „Ezekkel a nézetekkel ma ragyogó karriert lehet befutni az amerikai tudományos világban” – vála­szolták neki.

„Szeptember 11 után az egész év egy rémálom volt” – meséli az izraeli Liora Bosh, az összehasonlító irodalom taná­ra a New York-i Állami Egyetemen. „Szüntelen támadásnak voltam kitéve, a tanári értekezleteken, a konferenciá­kon, még a folyosón is… Mindezt per­sze elegáns, pártatlan akadémiai nyel­ven fogalmazzák meg, de e ’pártatlan­ság’ lényege az, hogy Izrael gyarmatosí­tó képződmény, amelynek nincs létjo­gosultsága. “

Moshe Idel, a zsidó gondolkodás tör­ténetének egyik legkiválóbb ismerője az elmúlt évben egész sor amerikai egyetemen tanított. „Az amerikai aka­démiai világban démonizálják Izraelt. Az embereknek legalább a fele elhiszi az arab propagandát.”

A fentiekről beszámoló Haarec, izrae­li napilap szerint a baloldali amerikai értelmiség köreiben „gyűlölet- és lejára­tó kampány folyik” a zsidó állam ellen.

Ez érdekes módon a New York-i me­rénylet után erősödött fel, amelyet arab terroristák hajtottak végre. Az átlag amerikait ez a tömeggyilkosság köze­lebb hozta Izraelhez, amely maga is sok éve szenved az arab terrorizmus­tól. Ám a baloldali értelmiség ideologi­kus konstrukciója szerint a merényle­tért valójában az arab országok nyomo­rának okozója, Izrael a felelős. A zsidó államot támadó professzorok többnyire nem is ismerik Izrael történetét, de nagy szakértői a marxizmusnak és a poszt-kolonializmusnak. Felfogásuk szerint az arabok (kivált a palesztinok) a harmadik világ elnyomott, színes bő­rű népei közé tartoznak, az izraeliek pedig a fehér, európai gyarmatosítás utolsó képviselői.

Ez a gondolkodásmód főleg a hu­mántudományok művelői körében erős – írja a Haarec – akik inkább hajla­mosak a tények fölött elsikló ideologi­kus gondolkodásra. A társadalomtudo­mányok konkrét számokkal, tényekkel dolgozó tudósai ellenállóbbak az ideo­logikus propagandára.

A baloldali értelmiség Közel-Kelettel kapcsolatos szemléletének egyik fon­tos alakítója az amerikai akadémiai világ egyik sztárja, a palesztin szárma­zású Edward Said professzor, akinek „Orientalizmus” című könyve magya­rul is megjelent. Alapműként számon tartott könyvében Said élesen bírálja azt a szemléletet, melyet a nyugati vi­lág alkalmaz, midőn a kelet társadal­mait vizsgálja. Nemcsak a mindenna­pi emberek látásmódját, hanem a tu­dományos kutatást is áthatja a nyuga­ti világ felsőbbségtudata, megvetése a keleti társadalmak iránt – érvel Said. E sok tekintetben jogos bírálat azon­ban a gyakorlatban oda vezet, hogy például az arab országok társadalmi berendezkedésének, politikájának bí­rálata azonnal az „orientalizmus” vád­ját vonja maga után. Said odáig ment, hogy a New York-i tömeggyilkos me­rénylet után is tagadta az iszlám fun­damentalizmus létét, iszlám- és arab­ellenes fundamentalistának nevezve mindazokat, akik a szeptember 11-i merénylet okait az arab világban ke­resték.

Said munkásságának nem csekély szerepe volt abban, hogy az amerikai egyetemek Közel-Kelet tanszékeiről ki­szorultak mindazok a (gyakran nemzet­közi hírű) tudósok, akik a közel-keleti konfliktust nem a fent leírt „fehér izrae­li elnyomó – palesztin arab elnyomott” kontextusban értelmezték. Az innen ki­szorult tudósok az egyetemi akadémiai világtól független kutatóintézeteket hoztak létre. Ezek legjelentősebbike a Daniel Pipes által alapított Middle East Forum, amely az arab-izraeli konfliktust Izraelhez sokkal közelebb álló hangnemben interpretálja.

Az egyetemeken uralkodó légkör­ben tág tere nyílt mindenféle Izrael-ellenes (és gyakran burkolt zsidóellen­es) aktivizmusnak. Az arab és iszlám országokból származó diákok az intifáda kitörése óta soha nem látott len­dülettel vetették magukat a propagan­daháborúba: röplapok, poszterek, transzparensek, tüntetések, performanszok kavalkádjában gyönyörködhetnek a diákok és az oktatók. A szö­vegek harcra buzdítanak a cionista megszállás ellen, performanszaikon a vérszomjas izraeli katonák rémtetteit demonstrálják az arab diákok. Akinek pedig nem tetszik az agresszív propa­ganda, és megpróbál leszedni egy-egy plakátot, az akár verésre is számíthat. Daniel Pipes egyetemi előadásait rend­szeresen botrányok kísérik: többnyire a hátsó bejáraton kell az előadóterem­be mennie, mivel a főbejáratot elállják a palesztin(párti) tüntetők, akik őt fasisztának nevezik és inzultálják a ve­le rokonszenvezőket. Ha pedig a zsidó diákok tiltakoznak az uszító propagan­da ellen, azzal vádolják őket, hogy a szólásszabadságot akarják korlátozni. A helyzet 2002 során már annyira el­mérgesedett, hogy az egyik legfontosabb amerikai zsidó szervezet, az American Jewish Committee nyilatko­zatot tett közzé a „megfélemlítéstől mentes egyetemekért”, amelyet több mint háromszáz egyetem rektora írt alá. Maga a nyilatkozat persze ismét heves vitákat váltott ki: arab részről azt állították, hogy épen ők a megfé­lemlítés áldozatai.

Az arab diákszervezetek és a velük szimpatizáló tanárok 2002 őszén új, nagysza­bású kampányba kezdtek: az izraeli és az Izraellel ke­reskedő amerikai cégek bojkottjára hívták föl az amerikai egyetemeket.

(Az amerikai egyetemeket – elsősorban a legjobba­kat – nem az állam tartja el: maguk is jól működő vállalatok, amelyek ko­moly tőkét forgatnak a pi­acon.) Hasonló bojkottot hirdettek a nyolcvanas években az akkor még apartheid ideológiát valló Dél-Afrika el­len, s e kezdeményezés pozitív fogad­tatásra lelt. „A cionizmus rosszabb, mint az apartheid!” – hangzott az új alá­írásgyűjtő kampány jelszava. Ám az el­lene fellépő zsidó szervezetek rövid idő alatt négyszer annyi aláírást gyűjtöttek, és a bojkotthoz egyetlen egyetem sem csatlakozott.

A fenti arányok sokat elárulnak a campusokon folyó küzdelem jellegéről. A „palesztin ügy” militáns hívei kisebb­séget alkotnak, de áthatja őket az ideo­logikus hevület, így szüntelen offenzívában vannak: szórólapjaikkal, transz­parenseikkel, tüntetéseikkel, performanszaikkal állandóan jelen vannak a campusokon. A zsidó szervezetek hát­rányos helyzetből indulnak, mikor a pa­lesztin-párti offenzívával szemben meg­próbálják felvenni a harcot: hangzatos baloldali jelszavakkal szemben kell vé­dekezniük. Nehéz megtalálni a megfe­lelő harcmodort a „Szabadítsuk fel a palesztin népet!”, „Harc a cionista apartheid ellen!” és hasonló szlogenek­ kel szemben. Az amerikai zsidóság a demokratikus társadalomba mélyen in­tegrálódott közösség, távol állnak tőle az ellenfélre jellemző szélsőséges ideo­lógiák és az ezeknek megfelelő radiká­lis politikai magatartás. Többnyire elő­adásokon, rövid kiadványokban próbál­ják elmagyarázni, hogy a rasszizmussal kapcsolatos vádak nem igazak, hogy Iz­rael már felajánlotta az önálló államot a palesztinoknak, stb. Ám a hagyomá­nyos előadás – legalábbis rövid távon – nem olyan hatékony, mint a felszabadí­tásra mozgósító transzparens vagy a le­lőtt palesztin kisgyereket ábrázoló pla­kát. A palesztin militánsok gátlás nélkül használják az arab propaganda „költői túlzásait” – például az izraeliek dzsenini akciója során elesett állítólagos öt­száz palesztinról. (A tényleges szám öt­ven körül van.) A zsidó diákok ilyenkor zavarba jönnek, úgy érzik, nincsenek kellően informálva, a zsidó szervezetek és az izraeli konzulátusok szemére hányják, hogy nem tájékoztatják őket megfelelően. Nem veszik észre, hogy higgadt, demokratikus stílusuk miatt kerülnek hátrányba a forradalmi rohamosztagosokkal szemben.

A zsidó diákság legfontosabb intéz­ménye a Hillel, amelynek sok amerikai egyetemen külön épülete van: ez afféle zsidó közösségi ház. A zsidó egyetemis­ták válaszát a Hillel szervezi. Megala­kult az Izrael a Campusokon Koalíció, amely elsősorban az Izraellel kapcsola­tos hiteles és gyors tájékoztatásra he­lyezi a hangsúlyt. A defenzív magatar­tásból úgy próbálnak kitörni, hogy nem a vádakra válaszolnak, hanem Izrael demokratikus értékeit mutatják be az egyetemeken.

A fenti nyomasztó helyzetet csupán az ellensúlyozza, hogy az Újvilágban – Európával ellentétben – az akadémiai értelmiség politikai befolyása elhanya­golható: szavuk nem hallatszik el a Fe­hér Házig. Az amerikai sajtó és a köz­vélemény sokkal kevésbé palesztin párti, mint Európai megfelelői. A zsi­dóság iránt toleráns amerikai társada­lomban paradox módon az egyetemek váltak veszélyes hellyé. Ezt maga a Harvard Egyetem elnöke Lawrence Summers is megerősítette egy nyilat­kozatában: „Valaha az antiszemitiz­mus és a súlyosan Izrael-ellenes néze­tek a műveletlen, jobboldali populis­ták hitbizományának számítottak. Ma azonban az elfogult Izrael-ellenes né­zetek egyre több támogatóra lelnek a progresszív értelmiségi körökben. Ko­moly tudósok támogatnak, vagy éppen kezdeményeznek olyan akciókat, amelyek antiszemiták – ha szándékuk nem feltétlenül, de kimenetelük sze­rint bizonyosan.”

Az előadásaira a rakodótéren át beo­sonó Daniel Pipes ennél is tovább megy: „Az egyetemek ma az elnyomás szigetei a tolerancia tengerében.”

Gadó János