Ötvenhat

Ötvenhat nekem elsődlegesen ugyanazt jelentette a nyolcvanas évek elején, mint gimnazista nemzedéktársaimnak. A csendet, a kimondhatatlanságot, az inkább hallgatást, az „eseményeket”, a tényekkel való szigorú érvelést a hazugság ellenében, s hogy a kizökkent idő úgy zökkent helyére tizenkét napra, mint zárkaajtó csapódik a távozó fogoly mögött.

Ötvenhat jelentette mindazt, ami nem volt, és hiányzott. A szabad sajtót, a nyilvánosságot, az őszinte közbeszédet, a közösségi élményt, amelynek úgy lehetek része, hogy jottányit sem engedek önmagámból, mert elfogadható vagyok úgy, aki, ami, ahogy vagyok; hogy alkalmazkodnom csak a civilizált emberi kapcsolatok belátható normái szerint, s nem rám oktrojált, életidegen szabályok keretébe kell.

Ötvenhat jelentette a remény prizmáján azt a fénytörést, hogy ami egyszer volt (hol nem volt – mint egy mese), lesz majd még egyszer, addig meg majd csak finomul a kín.

De tudtam, hogy Ötvenhat azt is jelenti, hogy a deportálásból alig évtizede visszatért, akkor 15 éves lány és a 42 éves özvegyasszony, dömsödi házukban reszketve hallgatták az eltorlaszolt ajtó mögött a feldühödött helybéli csőcselék ordítását: „Kihozzuk őket, itt is zsidók laknak!”, és tervezett sorsuk ugyanaz lett volna, mint a megszurkált Grünwald szatócsnak, akit vélt ÁVO-s kapcsolatai miatt késeitek meg, pedig tán ÁVO-st se látott soha életében. „Kit bántottak ezek?” – kérdezte egy józan hang, s így lett – maradt – nagyanyám és anyám (nekik persze ez is „közösségi élmény”), nekem pedig megmaradhat a hitem, hogy ez utóbbi volt Ötvenhat, hogy ez Ötvenhat igazi hangja.

*

Ötvenhat nekem azt a 18 éves fiút is jelenti, aki a Kossuth tér egyik ablakából döbbent irtózattal és nyüszítő félelemmel kényszerült végignézni a 25-i mészárlást, hogy aztán gondolkodás nélkül kiszálljon az őrületből, s két nap kalandjain túl megérkezzen Szegedre, anyjához (apja neki se volt már akkor tizenhárom éve, mint ahogy anyámnak se – ez egy ilyen nemzedék), s kibekkelje a számára felfoghatatlant és idegent, hogy egy életre meggyűlölje az erőszakot, s hogy tíz év múlva apa, apám lehessen.

Azon az oldalon, amelyet megdöntöttek, s amelynek taszító, önkéntes utódai némi módosítással restaurálták a korábbiak hatalmát, s amely oldalt utálom, mellettük álló – őseiket, hitüket ugyan már évtizedekkel azelőtt megtagadó – „hitsorsosaimat” szégyenlem; ezen az oldalon, amelyre tisztelettel nézek, s ahol a résztvevő zsidók megértették, hogy van, amikor félre kell tenni minden korábbi sérelmet, le kell győzni a félelmet, s mindent egy lapra kell feltenni, mert ezzel történelmi példával szolgálhatnak; s a harmadikon, ahol a hallgató többség reménykedett egy lakhatóbb hazában, ám a tevőleges részvételtől a majré, a históriai tapasztalat, vagy a szintén történelemformáló spleen-ben fogant passzivitás okán távol tartotta magát.

Ötvenhat azt is jelenti, hogy ismét eltávozott az országból a zsidók egy jelentős hányada, köztük a háború előtti képzett zsidó szellemi elit, s a hagyományhű közösség legöntudatosabb részének maradéka, s e hiányt: a galut galutját nyögjük még ma is.

*

Miután minden modern diktatúra lényegénél fogva zsidóellenes, mert szerepkényszereket diktál, könnyen kezelhető gyúrható masszává kíván homogenizálni, s mert a zsidó lényegénél fogva valahogy mindig más, Ötvenhat antitotalitárius forradalma azt jelenti, hogy az ember történetesen zsidó is lehet, vállalva persze annak ódiumát, hogy akad, akinek ez nem tetszik.

Nem tudom, hogy az (vagy azok), aki (akik) a Rákoskeresztúri Köztemető 301-es parcellájában a mintegy 80 centiméter átmérőjű Dávid-csillagot festették, vésték az emlékműre, mit akartak ezzel szimbolizálni. Tudom azonban, hogy Ötvenhat számomra a Vadmacskát, Angyalt, Gimest, Bánt, Nickelsburgot és Mansfeldet is jelenti, meg Déryt, Zelket, Gálit, Háyt és Litvánt is; azt, hogy volt egy pillanat, amikor autonóm személyiségek és kisközösségek úgy válhattak egy nagyobb egység részévé, hogy elfogadták egymást szőröstül-bőröstül.

Engem nem zavar a csillag.

Büszke vagyok a megrongált emlékműre, mert azt állítja: a zsidóknak köze volt 1956-hoz, és 1956-nak a zsidókhoz. S számomra ez vállalható közösség.

Szántó T. Gábor