Összerakni a puzzle-kockákat
„Összerakni a puzzle-kockákat”
Balla Margit – festő, grafikus, rendező, tanár
-
Ma te vagy a magyar zsidó kulturális élet egyik „oszlopa”: könyvillusztrációid jelennek meg, kiállításaid vannak, minden tavasszal bemutatót tartasz az egyetlen magyar zsidó színházzal, a lauderes gyerekekből szerveződött Javne Színházzal: újabban judaisztika tanfolyamokat is vezetsz, felnőtteknek. Hogyan találtál rá erre az útra? Mi vonzott ehhez a kultúrához?
-
Inkább azt nem értem, hogy nem találtam meg magamnak előbb! ’81-ben jártam először Izraelben. Aztán kezdődött a Lauder Iskola, ahol egy bizonyos „vizuális kultúra” nevű tantárgyat próbáltunk kitalálni. Közben a judaisztika egyre fontosabb lett nekem – valami olyan dolog, amihez mindig vissza lehet térni. Könyvek, amiket mindig ki lehet nyitni – biztonság.
A másik dolog, ami fontos: a színház. Ez nem az iskolából indult – valamilyen kapcsolatom mindig volt a színházzal. Vagy mint díszlettervező, vagy mint valakinek a hozzátartozója, aki éppen színházzal foglalkozik. Én egy körfolyosós bérházban nőttem fel.
A kedvenc játékunk volt a színházas- di, a gangon. A szomszéd gyerek anyukája operaénekes volt, a papa meg nagy szobrásznak készült – néha nekünk is csinált kis Donald kacsákat, vagy mi magunk készíthettünk kis szobrokat gipszből; ma is megvan még az egyik öt centis szobrocska… A szomszédaink néha „komolyból” is jártak színházba – mi nem nagyon -, és néha különböző dalokkal jöttek haza… Egyszer a szomszéd kislány azt énekelte, hogy „Figaro, Figaro, Ha-ha-ha,/ Ne félj tőlem kislányka!” Én nem nagyon értettem, hogy mi ennek az értelme így együtt, de évekkel később, amikor meghallottam egyszer a rádióban, rájöttem, hogy ez a költészet! – ők meg már maguktól is tudták, hogy ez így van… Még négy-öt éves korom tájékán láttuk a Dériné című filmet – én nem tudtam, hogy ez egy név, azt gondoltam: foglalkozás. Ezért aztán egy darabig dériné akartam lenni… Tehát lehet, hogy a saját, gyerekkori infantilizmusomat folytatom, amikor színházat csinálok. Hogy most a színházat egybekapcsolhatom azzal, ami még mélyen érdekel, vagyis a judaizmussal – ennél nem kell jobb.
Azt hiszem, azért is jó egy ilyen ifjúsági zsidó színházat csinálni, mert nincs másik ilyen – nálunk a zsidó színháznak nem volt igazán hagyománya, mint némely környező országban. Első évben, amikor az iskola indult, találtam egy könyvet – ’46-ban adták ki: „Purimi játékok”. Ezeket eredetileg rögtönözték, és csak később jegyezték le. A többség használhatatlan, de kettőt el lehetett játszani; a következő évre azonban már nem maradt darab, mire valaki azt mondta: „majd mi megírjuk!” Én csak néztem rá, hogy gondolja, de aztán láttam, hogy nincs mást tenni, s minthogy a kollégám mégsem írt semmit, én kétségbeesésemben nekiláttam… Valahogy így kezdődött.
Nem valaminek az eljátszása, megrendezése izgat engem, hanem a szín- házcsinálás. Tehát amikor az ember maga írja a darabot – ebbe az is belefér, hogy adaptál egy szöveget -, és hogy egyszerre születik a dolog a zenével, a mozgással… Az alkotás menetét befolyásolja az is, hogy kik azok a gyerekek, akik rendelkezésre állnak. Ha tehát van valaki, aki szépen tud táncolni, akkor biztos, hogy kitalálok valamilyen olyan jelenetet, hogy legyen benne tánc is. Tehát a meglévő anyagból létrehozni valamit – vagyis a színházcsinálósdi-, ez az, amit nagyon izgalmasnak tartok.
Volt már ilyen alap-purimi témánk, hogy Eszter története, volt Dávid és Góliát, máskor Singer- mese, meg Jónás könyve – nem tudom, miket fogunk még majd kitalálni… Az idén egy nem-kanonizált történet lesz: Juditról – mit csináljak, ha akkoriban a zsidók éppen nem voltak harcos kedvükben, és ez a történet nem került be a kanonizált történetek közé! Csak a katolikus bibliában található meg, de a zsidókról szól – azt hiszem, így nem „tréfli” hozzányúlni… Kevert műfajú lesz az előadás: bábukkal és élő szereplőkkel egyaránt; Vivaldi oratóriumát szeretnénk szefárd-arab zenékkel keverni – tehát minden, ami eklektikus és keverék, azt hiszem, elő fog benne fordulni.
Újabban beleszerettem a marionettekbe – a Bábszínházban is dolgozom egy ideje. Bábokat már korábban is csináltunk a gyerekekkel; némelyik darabokba bele is építettük őket. A mostani darabunk szereplőivel elutaztunk Prágába, és megnéztük a Don Giovanni marionett-változatát. Azt hiszem, szívhez szóló és életre szóló élmény volt mindnyájunknak.
Az első időben két osztállyal egy fél évig a Gólemmel foglalkoztunk: kimentünk Prágába is, ahol a Gólem és Lőw rabbi nyomába eredtünk; építettünk mi magunk is egy gólemet – a mai napig is megvan az iskolában, bár kicsit már megroggyant és hátracsúszik a feje, de a nagyobb ünnepeken még előjön… Úgy mozog, hogy mindegyik lábába áll be egy gyerek. Voltak gyerekek, akik se rajzolni, se festeni nem szerettek, de az, hogy drótból megcsináljanak egy vázat és befedjék papírmaséval, nagyon tetszett nekik.
Végül véletlenül Két bal lába lett ennek a gélemnek – mindegyik lábfej balra kanyarodik…
-
Azzal foglalkozol, amit szeretsz: festéssel, judaisztikával, színházzal. A jelenlegi munkádban összejönnek a különböző vonzalmaid. Úgy érzed, harmónia van a telkedben?
-
Nem mindig: néha felborul – néha magam borítom fel és akkor újra össze kell szedni a kis puzzle-kockákat, és összerakni valami mást. Ma kezdem úgy érezni, hogy valamelyik területen már rutinná válik a dolog, akkor ott leállok, és másfelé megyek.
-
Te is „kultúr-zsidó” vagy, aki nem beleszülettél a hagyományba, hanem a kultúrán keresztül jutottál el a judaizmushoz; s mindez számodra is óriási felfedezés volt. Mit gondolsz, átadható-e ez az élmény, ez a megközelítés a következő generációnak? Lesz-e szerinted ilyen zsidó élet Magyarországon, mint amilyen most van, pár évtized múlva is?
-
Mi az a két legrosszabb dolog, amit a zsidóság önmaga ellen tehet? Az egyik, hogyha nem tanul, ha nem foglalkozik ezzel az egész kultúrával, ha nem kutatja saját gyökereit. A kultúra nem válik el a vallástól: nem szétszedhető a kettő. Aki a vallással foglalkozik, a kultúra által is érintve van – és fordítva. Nem lehet úgy foglalkozni a kultúrával, hogy a judaizmussal és a vallással ne foglalkozz. A másik baj: a széthúzás. Van az a vicc, hogy elmegy a zsidó a lakatlan szigetre, és rögtön két zsinagógát épít. Kérdik később, hogy miért kellett kettőt? „Az egyik, amelyikbe járok, és a másik, amibe be nem teszem a lábam”.
Azt hiszem, egy zsidó sosincs egyedül. Ha belegondolsz, minimum az isten mindig ott van.
Egy zsidó az nem zsidó – kettő, az igen! Kell a közösség, ez nagyon fontos.
Ha ezt a két bajt meg lehetne állítani: vagyis a különböző irányzatok nem köpködnének egymásra; és mindenki érezné a tanulás szükségességét – hiszen tanulni, ismételni, és újra gondolni az egészet: erről szól a judaizmus -, akkor nem lenne semmi baj. De hát valahogy majd biztosan lesz. Hogy ne lenne zsidó élet pár évtized múlva? Ez lehetetlen, ilyen nincs. Ez a kultúra meg fog maradni, – mindenek ellenére. Gondolj bele, ami már több ezer éve létezik: mitől kellene éppen most eltűnnie?
Címkék:1999-03