Összerakni a puzzle-kockákat

Ma te vagy a magyar zsidó kulturá­lis élet egyik „oszlopa”: könyvillusztrá­cióid jelennek meg, kiállításaid van­nak, minden tavasszal bemutatót tar­tasz az egyetlen magyar zsidó színház­zal, a lauderes gyerekekből szervező­dött Javne Színházzal: újabban judaisztika tanfolyamokat is vezetsz, felnőt­teknek. Hogyan találtál rá erre az útra? Mi vonzott ehhez a kultúrához?

Inkább azt nem értem, hogy nem találtam meg magamnak előbb! ’81-ben jártam először Izraelben. Aztán kezdődött a Lauder Iskola, ahol egy bi­zonyos „vizuális kultúra” nevű tantárgyat próbáltunk kitalálni. Közben a judaisztika egyre fontosabb lett nekem – valami olyan dolog, amihez mindig vissza lehet térni. Könyvek, amiket mindig ki lehet nyitni – biztonság.

A másik dolog, ami fontos: a színház. Ez nem az iskolából indult – valamilyen kapcsolatom mindig volt a színházzal. Vagy mint díszlettervező, vagy mint va­lakinek a hozzátartozója, aki éppen színházzal foglalkozik. Én egy körfolyosós bérházban nőttem fel.

A kedvenc játékunk volt a színházas- di, a gangon. A szomszéd gyerek anyu­kája operaénekes volt, a papa meg nagy szobrásznak készült – néha ne­künk is csinált kis Donald kacsákat, vagy mi magunk készíthettünk kis szobrokat gipszből; ma is megvan még az egyik öt centis szobrocska… A szom­szédaink néha „komolyból” is jártak színházba – mi nem nagyon -, és néha különböző dalokkal jöttek haza… Egy­szer a szomszéd kislány azt énekelte, hogy „Figaro, Figaro, Ha-ha-ha,/ Ne félj tőlem kislányka!” Én nem nagyon értet­tem, hogy mi ennek az értelme így együtt, de évekkel később, amikor meghallottam egyszer a rádióban, rá­jöttem, hogy ez a költészet! – ők meg már maguktól is tudták, hogy ez így van… Még négy-öt éves korom tájékán láttuk a Dériné című filmet – én nem tudtam, hogy ez egy név, azt gondol­tam: foglalkozás. Ezért aztán egy dara­big dériné akartam lenni… Tehát lehet, hogy a saját, gyerekkori infantilizmusomat folytatom, amikor színházat csiná­lok. Hogy most a színházat egybekap­csolhatom azzal, ami még mélyen érde­kel, vagyis a judaizmussal – ennél nem kell jobb.

Azt hiszem, azért is jó egy ilyen ifjú­sági zsidó színházat csinálni, mert nincs másik ilyen – nálunk a zsidó szín­háznak nem volt igazán hagyománya, mint némely környező országban. Első évben, amikor az iskola indult, találtam egy könyvet – ’46-ban adták ki: „Purimi játékok”. Ezeket eredetileg rögtönöz­ték, és csak később jegyezték le. A többség használhatatlan, de kettőt el lehetett játszani; a következő évre azonban már nem maradt darab, mire valaki azt mondta: „majd mi megírjuk!” Én csak néztem rá, hogy gondolja, de aztán láttam, hogy nincs mást tenni, s minthogy a kollégám mégsem írt sem­mit, én kétségbeesésemben nekilát­tam… Valahogy így kezdődött.

Nem valaminek az eljátszása, meg­rendezése izgat engem, hanem a szín- házcsinálás. Tehát amikor az ember maga írja a darabot – ebbe az is bele­fér, hogy adaptál egy szöveget -, és hogy egyszerre születik a dolog a zené­vel, a mozgással… Az alkotás menetét befolyásolja az is, hogy kik azok a gye­rekek, akik rendelkezésre állnak. Ha te­hát van valaki, aki szépen tud táncolni, akkor biztos, hogy kitalálok valamilyen olyan jelenetet, hogy legyen benne tánc is. Tehát a meglévő anyagból létre­hozni valamit – vagyis a színházcsinálósdi-, ez az, amit nagyon izgalmasnak tartok.

Volt már ilyen alap-purimi témánk, hogy Eszter története, volt Dávid és Góliát, máskor Singer- mese, meg Jó­nás könyve – nem tudom, miket fo­gunk még majd kitalálni… Az idén egy nem-kanonizált történet lesz: Juditról – mit csináljak, ha akkoriban a zsidók éppen nem voltak harcos kedvükben, és ez a történet nem került be a kano­nizált történetek közé! Csak a katoli­kus bibliában található meg, de a zsi­dókról szól – azt hiszem, így nem „tréf­li” hozzányúlni… Kevert műfajú lesz az előadás: bábukkal és élő szereplők­kel egyaránt; Vivaldi oratóriumát sze­retnénk szefárd-arab zenékkel kever­ni – tehát minden, ami eklektikus és keverék, azt hiszem, elő fog benne fordulni.

Újabban beleszerettem a marionet­tekbe – a Bábszínházban is dolgozom egy ideje. Bábokat már korábban is csi­náltunk a gyerekekkel; némelyik dara­bokba bele is építettük őket. A mosta­ni darabunk szereplőivel elutaztunk Prágába, és megnéztük a Don Giovanni marionett-változatát. Azt hiszem, szív­hez szóló és életre szóló élmény volt mindnyájunknak.

Az első időben két osztállyal egy fél évig a Gólemmel foglalkoztunk: ki­mentünk Prágába is, ahol a Gólem és Lőw rabbi nyomába eredtünk; építet­tünk mi magunk is egy gólemet – a mai napig is megvan az iskolában, bár kicsit már megroggyant és hátracsú­szik a feje, de a nagyobb ünnepeken még előjön… Úgy mozog, hogy mind­egyik lábába áll be egy gyerek. Voltak gyerekek, akik se rajzolni, se festeni nem szerettek, de az, hogy drótból megcsináljanak egy vázat és befedjék papírmaséval, nagyon tetszett nekik.

Végül véletlenül Két bal lába lett en­nek a gélemnek – mindegyik lábfej balra kanyarodik…

Azzal foglalkozol, amit szeretsz: festéssel, judaisztikával, színházzal. A jelenlegi munkádban összejönnek a kü­lönböző vonzalmaid. Úgy érzed, harmó­nia van a telkedben?

Nem mindig: néha felborul – néha magam borítom fel és akkor újra össze kell szedni a kis puzzle-kockákat, és összerakni valami mást. Ma kezdem úgy érezni, hogy valamelyik területen már rutinná válik a dolog, akkor ott le­állok, és másfelé megyek.

Te is „kultúr-zsidó” vagy, aki nem beleszülettél a hagyományba, hanem a kultúrán keresztül jutottál el a judaiz­mushoz; s mindez számodra is óriási felfedezés volt. Mit gondolsz, átadható-e ez az élmény, ez a megközelítés a kö­vetkező generációnak? Lesz-e szerin­ted ilyen zsidó élet Magyarországon, mint amilyen most van, pár évtized múlva is?

Mi az a két legrosszabb dolog, amit a zsidóság önmaga ellen tehet? Az egyik, hogyha nem tanul, ha nem foglal­kozik ezzel az egész kultúrával, ha nem kutatja saját gyökereit. A kultúra nem válik el a vallástól: nem szétszedhető a kettő. Aki a vallással foglalkozik, a kul­túra által is érintve van – és fordítva. Nem lehet úgy foglalkozni a kultúrával, hogy a judaizmussal és a vallással ne foglalkozz. A másik baj: a széthúzás. Van az a vicc, hogy elmegy a zsidó a la­katlan szigetre, és rögtön két zsinagógát épít. Kérdik később, hogy miért kellett kettőt? „Az egyik, amelyikbe járok, és a másik, amibe be nem teszem a lábam”.

Azt hiszem, egy zsidó sosincs egye­dül. Ha belegondolsz, minimum az is­ten mindig ott van.

Egy zsidó az nem zsidó – kettő, az igen! Kell a közösség, ez nagyon fon­tos.

Ha ezt a két bajt meg lehetne állítani: vagyis a különböző irányzatok nem köpködnének egymásra; és mindenki érezné a tanulás szükségességét – hi­szen tanulni, ismételni, és újra gondol­ni az egészet: erről szól a judaizmus -, akkor nem lenne semmi baj. De hát va­lahogy majd biztosan lesz. Hogy ne len­ne zsidó élet pár évtized múlva? Ez le­hetetlen, ilyen nincs. Ez a kultúra meg fog maradni, – mindenek ellenére. Gondolj bele, ami már több ezer éve létezik: mitől kellene éppen most el­tűnnie?