„Összegyűjtöttük és regisztráltuk”

Antiszemita atrocitások 1956-ban

Az alábbiakban egy magyar nyelven eddig meg nem jelent dokumentumot adunk közre: A Magyar Izraeliták Országos Irodájának (MIOI) 1957 januárjában a World Jewish Congresshez (WJC) írt, eredetileg német nyelvű levelét, melyben felsorolják azokat a szóban és tettben elkövetett antiszemita atrocitásokat, amelyek az adott időpontig tudomásukra jutottak.¹ A számos gépelési hibát és elírt nevet tartalmazó levélen látszik, hogy sietve fogalmazták.

A közléssel nem az a célunk, hogy az alább leírtakat kész tényként fogadtassuk el, hanem hogy az adott pillanat rendkívül zaklatott légkörét érzékeltessük.

A dokumentumban felsorolt egyes esetek mellett zárójelben feltüntetjük, szerepel-e ez a Fehér könyv IV. kötetében is, illetve ha igen, mutat-e attól jelentős eltérést.

Budapest, 1957. január 21-én

World Jewish Congress

European Division LONDON W.I

56. New Cavendish Street

Megbízható értesülések és feljegyzések alapján kötelességszerűen összegyűjtőttük és regisztráltuk azokat az antiszemita jelenségeket, amelyek szóban és tettben Magyarországon 1956. október 23-a után megnyilvánultak, és amelyek következményeképp sok hittestvérünk lakóhelyét elhagyni kényszerült és közülük számosan külföldre vándoroltak ki, mert létbiztonságukban érezték magukat fenyegetve.

Mivel tudomásunk van róla, hogy ezeket a fejleményeket külföldön objektivitás nélkül, különböző módokon kolportálják, mi tiszta képet kívánunk nyújtani, a valós helyzet teljes feltárásával.

A rendelkezésünkre álló adatok szerint:

HAJDÚNÁNÁS: a hitközség elnökének, Schlosser Jenőnek a lakását teljesen elpusztították és felgyújtották, miután azzal vádolták őt, hogy 1944-ben, amikor az oroszok bejöttek, ő jelentette föl a fasiszta vezetőket. (A Fehér Könyvben szerepel, de Schlossert csak mint „ottani zsidó lakost” jelölik.)

MEZŐKÖVESD: Rosenberg Izidor ottani lakos jelenti: kézzel írt plakátokat terjesztettek a következő” felirattal: „Üsd a zsidót, ahol éred!” Őutána azt kiabálták az utcán: „Üssük le, lőjük le!” Inzultusokat nem láttak. (A Fehér Könyvkén nem szerepel, viszont szerepel két másik mezőkövesdi inzultus.)

MISKOLC (fenti jelentéstevő): itt is ugyanaz történt, de a zsidók a plakátokat felvitték az orosz parancsnokságra. (A Fehér Könyvkén nem szerepel, de beszámolnak két ember meg- lincseléséről.)

DEBRECEN, KISVÁRDA, KAPOSVÁR: jelentések szerint november 2-án és 3-án zsidóellenes hangulat alakult ki, atrocitások nélkül. (Lásd alább.)

NYÍREGYHÁZA: Kádár hitközségi elnöknek azt mondták: „kezdheti osztani a meghívókat az akasztásra”. (A Fehér Könyvben nem szerepel.)

TÁPIÓGYÖRGYE: itt egy zsidó szeretetotthon található.

A tettesek kihajigálták ágyaikból az öreg zsidókat, és azt kiabálták: „Zsidó istálló!” (A Fehér Könyvben szerepel.)

SZARVAS: Dr. Kerényit, a zsidó orvost, aki a forradalmi bizottság tagja volt, a fasiszta falusi tanító, egy bizonyos Szarvas le- lökte a pódiumról. (A Fehér Könyvben nem szerepel.)

TÖRÖKSZENTMIKLÓS: itt egy listát találtak, amelyre felírták az összes zsidó nevét, hogy kiirtsák őket. (Singer főrabbi közlése.) (A Fehér Könyvben nem szerepel.)

SZOLNOK: Dr. Singer főrabbit a következő szavakkal inzultálták: „Na Móricka, most mi lesz veled?” Kramer patikus szerint Szolnokon is készült egy lista a kiirtandó zsidókról. Gettónak a bútorgyárat jelölték ki. Kindlowitz plébános felhívta dr. Singer főrabbit és megkérdezte, hol laknak a zsidók? Azt mondta, erre a kérdésre a vád püspöktől kapott instrukciót. (A Fehér Könyvben egyik eset sem szerepel, Szolnokot nem is említik.)

JÁNOSHALMA: Schmelczer Imre: itt állítólag antiszemita demonstrációt készítettek elő, de lefújták. (A Fehér Könyvben nem szerepel.)

MANDOK: Schwimmer Béláné: november 18-án egy héttagú társaság betörte a zsidó lakások, a templom és az iskolaépület ablakait és fenyegető kijelentéseket tettek. Éjjel 11 óra körül behatoltak a lakásába. Schwimmernét a földre rántották, arcát és más testrészeit összeszurkálták, a bútorokat összetörték. A tetteseket, Kantár Jánost és Huszti, Polákoczki Józsefet és még egy süketnémát a kisvárdai rendőrségen kihallgatás után szabadon engedték. (A Fehér Könyvben szerepel.)

HAJDÚNÁNÁS: Steinbach Frigyes, Tujberger József és Ferenc: október végén a felheccelt tömeg összeverte a rabbit és a tanítót és lakásukat kirabolta. Azóta a faluban folyamatosan antiszemita uszítás is folyik. A parasztok, főleg az asszonyok izgatnak a zsidók ellen, a községházán még olyan kijelentés is elhangzott, hogy nem tűrik el a zsidókat, mert azok hozták be az oroszokat. Ha az oroszok kivonulnak, meg fogják ölni a zsidókat. A tanácselnök bizalmasan azt mondta a zsidóknak, hogy hagyják el a községet. 80 zsidó lélek él Hajdúnánáson állandó izgalomban és rettegésben. Két zsidó személyt el akartak bocsájtani az állami gazdaságból vallási hovatartozásuk miatt. A zsidók nem akarnak ott maradni, úgy érzik, veszélyben van az életük. (A Fehér Könyvben szerepel.)

MEZŐCSÁT: Rosenfeld rabbi: az ablakát háromszor törték be. A helyzet kritikus.

Bujkál a zsidógyűlölet, a zsidók nem érzik magukat biztonságban, ezért Budapestre akarnak költözni. (Mezőcsát a Fehér Könyvben szerepel, de az konkrét atrocitásokat és egy halállistát említ. A Fehér Könyv szerint mindezt a Mezőcsátról elmenekült Rosenberg Ernő rabbi mondta jegyzőkönyvbe december 10-én. Föltehető, hogy a WJC-nek írt levél egy étinél korábbi beszámolón alapul. Vagy a december 10-i dátum téves vagy ez a jegyzőkönyv 1957. januárjáig nem jutott el az emlékirat szerkesztőihez.)

DÖMSÖD: október 28-án egy férfi és egy nő behatolt Grünwald Sándor lakásába, inzultálták őt, majd ki akarták hurcolni az utcára azon az alapon, hogy ÁVO-s volt. Grünwald ki akarta őket dobni, eközben a férfi őt hátba szúrta, két nappal később egy ottani cipész betörte az ablakát és be akart menni a lakásába. (A Fehér Könyvben nem szerepel.)

A zsidók ORSZÁGOS zsidó IRODÁJA (sic!): december 10- én az elnöknél 30 tagú vidéki delegáció jelent meg (Debrecenből és környékéről), köztük Grosz Emil, és bejelentették, hogy lakhelyükön és annak környékén nemcsak az ellen- forradalom alatt, hanem még ma is borzalmas antiszemitizmus dühöng. Ennek következtében nem mernek lakhelyükre visszatérni. A falakra a következő”feliratot mázolták: „Icig, most nem viszünk Auschwitzig…”. Az ablakokra nyilaskereszteket és horogkereszteket véstek. Az antiszemiták kijelentették, hogy Nagy Imre és Kádár is zsidók. Schwartz Izidorhoz odament egy ember és rákiáltott: pénzt vagy éle- tét, Schwartz adott neki ezer forintot. A tettest följelentette, aki öt nap múlva visszaküldte neki a pénzt. Schwartz azonban további bosszútól fél. Ugyanez történt Nyíradonyban Weisz Ignáccal. (A Fehér Könyvben szerepel, de azt, hogy Nagy Imre és Kádár is zsidó, természetesen kihagyták.)

A debreceniek azt mesélik, hogy a városban antiszemita uszítás dühöng, azt terjesztik, hogy a magyar és az orosz zsidók összefogtak, hogy kiirtsák a keresztényeket. A megjelentek közül többen arra panaszkodtak, hogy a lakásukat összetörték és őket onnan kikergették. (A Fehér Könyvben nem szerepel.)

VÁMOSPÉRCS: Weisz Lajos zsidót ki akarták végezni. Röpcédulákat terjesztettek a következő tartalommal: „Magyar anyák, kutassátok fel a zsidókat, hogy küldjék ki az oroszokat az országból!” (A Fehér Könyvben nem szerepel.)

HAJDÚNÁNÁS: a Hajdúnánáson lakó Deutsch Mártonra rátámadt egy férfi és értéktárgyakat követelt tőle, mert különben kiterítik. A küldöttség kérte az országos iroda vezetőségét, hogy járjanak közbe illetékes szerveknél, részint az atrocitások leállítása és az általános biztonság érdekében, részint pedig azért, hogy a vidéki zsidók kivándorló-útlevelet kapjanak, mert az életüket nem érzik biztonságban. Hivatkoztak az 1944-es tragédiára, amely elsősorban a vidéki zsidóságot érintette. Kétségbeesett helyzetben vannak, nem tudnak Budapesten megszállni, családjukkal együtt különböző helyeken szétszórva laknak, a padlón fekszenek és elhatározták, hogy elmennek a parlamentbe a minisztertanácshoz, hogy ott adják elő” kérelmüket. (A Fehér Könyvben Hajdúnánás kétszer is szerepel, de a fent leírtakat nem említik.)

BÁLKÁNY: Hauser Jenő, az ottani hitközség elnöke: az ottani zsidók létbiztonsága kétségbeejtő”. A tüntetők élet- veszélyesen megfenyegették a zsidókat, pártállásra való tekintet nélkül. November 11-én este két fegyveres rabló jelent meg Heinz lakásában, kicsavarták a villanykörtéket, aztán rálőttek a menekülő” Heinzre, jóllehet a golyó nem talált, elkapták ót és vissza- cipelték a lakásába, eközben véresre verték a fejét. Heinznére és a gyerekére pisztolyt fogtak és elraboltak tőlük 2500 forint értékű ingóságot. Később névtelen levelekben életveszélyesen megfenyegették. Ennek következtében Heinz és családja elhagyta szülőhelyét, mert ott nem érezte magát biztonságban. Természetesen ez a félelem nem korlátozódik csupán az inzultált családra, a többiek is úgy érzik, hogy többé számukra sincs biztonság a falvakban. (A Fehér Könyvben szerepel. Az inzultált személy neve valójában Heisz.)

MÁRIAPÓCS: november 5-én és 6-án felgyújtottak és porig égettek egy zsidó lakást. (A Fehér Könyvben nem szerepel.)

KISKUNMAJSA: október végén Fischhof és Némányi zsidókat meg akarták ölni, de ők a tetőn át elmenekültek. (A Fehér Könyvben nem szerepel.)

MÉRKVÁRALJA (sic!): október 28-án Bárd Sámuelre fegyverrel rátámadtak Mezei János és társai és a 8 éves gyereket úgy megsebesítették, hogy az még december 15-én is orvo­si kezelés alatt állt. A tettesek a házat ki akarták rabolni és fel akarták gyújtani. (A Fehér Könyvben szerepel. A helység neve Márkváralja.)

BALMAZÚJVÁROS: november elején Vágó Józsefre az éjszakai órákban rátámadtak. Vágó Debrecenbe menekült, ahol ma is rejtőzködik és nem mer hazatérni. (A Fehér Könyvben nem szerepel.)

HAJDÚSZOBOSZLÓ: október végén Fixler Áron rabbi ablakait betörték. (A Fehér Könyvben nem szerepel.)

A fentiek ismertetése után kérjük a tisztelt elnökséget, hogy erről a kérdésről a zsidóságot levelünk szellemének megfelelően szíveskedjék tájékoztatni.

Kiváló tisztelettel,

A Magyar Izraeliták Országos Irodája

(Dr. László Jenő) (Dr. Heves Lajos)

Főtitkár Elnök

*

Ha a fenti dokumentum megbízhatóságát szeretnénk valami módon vizsgálni, összehasonlítási alapként az 1958-ban megjelent Fehér Könyv jöhet számításba² (amelynek antiszemitizmussal foglalkozó része szintén a MIOI jelentése alapján készült), valamint Pelle János két írása,³ amelyek az 1956-os hajdúnánási és a mátészalkai antiszemita atrocitásokat tárgyalják.

Sem a fenti dokumentum, sem a Fehér Könyv alapjául szolgáló emlékirat keletkezési körülményeit nem ismerjük, ezért csak sejteni lehet, mivel magyarázhatók a kettő közötti lényeges különbségek. A stilisztikai eltérésektől eltekintve (a WJC-nek írt levél csak röviden, jelzésszerűen felsorolja az eseteket, míg a Fehér Könyv irodalmibb stílusban jóval kerekebb történeteket mutat be) a Fehér Könyv nem vette át e korábbi dokumentumból azokat az eseteket, amelyek csupán szóbeli inzultusról vagy enyhe dulakodásról szólnak. Lehetséges, hogy csak a súlyosabb, ezért látványosabb esetekre koncentráltak, de az sem zárható ki, hogy ezek az apróbb ügyek később nem nyertek megerősítést. Ennél jelentősebb azonban, hogy a WJC-nek küldött dokumentum két halállistát említ, amelyek a Fehér Könyvben nem bukkannak fel újra, pedig ezek nagyon is kínálkoztak a Kádár-rendszer propagandája számára, mint ahogy azt a mezőcsáti (a WJC-nek küldött levélben nem említett) halállista mutatja. Ugyancsak hiába keresünk a Fehér Könyvben számos viszonylag súlyos inzultust, amelyeket a fenti levél tartalmaz (pl. Máriapócs, Kiskunmajsa, Vámospércs). Mivel ezekre az inzultusokra általában csak egy rövid mondat utal, föltehető, hogy a MIOI emlékirat (melynek alapján a Fehér Könyv vonatkozó része készült) szerkesztői ezt nem találták elegendőnek, további információkat pedig nem tudtak szerezni. A Fehér Könyv által leírt esetek ugyanis valamivel jobban körülírtak és részletesebbek, mint a WJC-nek küldött levél beszámolói. (Kivétel az újpesti zsidókról készült állítólagos lista, amelyet a Fehér Könyv csak egy odavetett félmondatban említ.)

A Hajdúnánásról írtakhoz van összehasonlítási alapunk: Pelle János tanulmánya.

A hajdúnánási eseményekre a WJC-nek küldött levél és a Fehér Könyv is – logikátlanul – többször visszatér, miközben a más helységekben történteket egy helyütt említik. (A Fehér Könyv kétszer is leírja egy Wiesel nevű hitoktató meg- veretését, egyszer Ábrahám, egyszer Bernát néven említve őt.)

Az egyes események leírásán túl a három beszámoló közti leglényegesebb különbség a következő: Pelle tanulmánya szerint a feldühödött tömeg azért akart bosszút állni a zsidókon, mert úgy hitték, ők vitették el az oroszokkal 1944 végén a falubeli férfiakat. A WJC-nek küldött levél a dolgokat kissé összezavarva azt írja, hog a parasztok a zsidókat az oroszok bejöveteléért tették felelőssé. A Fehér Könyv pedig csupán a konkrét atrocitásokat tárgyalja, a zsidók és az oroszok kapcsolatának kényes témáját teljesen kiiktatja. (És nem csak ezen az egy helyen.) A konkrét események és az ennek nyomán fellépő félelmek három leírása között azonban nincs alapvető^– ellentmondás. (Túl egyes személyek neveinek összekeverésén vagy elírásán.)

Az itt közreadott dokumentum számos, a félelem szárnyán szálló, ellenőrizhetetlen beszámolót tartalmaz. A Fehér Könyv nyilvánvaló politikai célzattal készült. Ennek ellenére mind a kettő” érzékelteti azt a légkört, amelyben a Tiszántúl maradék zsidósága élt.

Mintha két 56 létezett volna: az, amit a mérvadó személyek, írók, politikusok, az emlékezet kútfői Budapesten és a nagyvárosokban átéltek: hősökkel és mártírokkal, a forradalom katartikus pillanataival, a visszanyert szabadság mámorával és „minden magyar testvér” érzésével – és ettől függetlenül egy másik ’56, Magyarország elmaradottabb részein, ahová csak a „most vége a kommunizmusnak”, a „kimennek az oroszok” tudata jutott el a pesti forradalomból. Az újra mindig fogékony és ideológiailag érzékeny nagyvárosi ifjúság 1948 és 1956 között elsajátított egy új gondolatrendszert, a szocializmust, amelyet most tisztán, igazából, torzítások nélkül akart megvalósítani. A magyar történelemben jártasabb agyukban keveredtek ezzel még a korábbi szabadságharcok és forradalmak képei és intézményei (honvédelmi bizottmány, nemzetőrség, Petőfi-szobor stb.) – és legfőképp maga a katartikus forradalmi éthosz, aminek integráns része a „minden magyar testvér” érzés. Az ideológiailag sokkal kevésbé fogékony, történelmi parabolákra jóval kevésbé érzékeny falusiak – főleg az elmaradott országrészben – pragmatikusabbak voltak: elégtételt akartak venni a Rákosi-rendszerben elszenvedett rengeteg sérelemért és valamennyit vissza akartak szerezni abból, amit a kommunisták elvettek tőlük. Mivel ők a népi demokráciától csak rosszat kaptak, nemigen volt rájuk hatással a szocializmus eszméje. Így szépen megőrződhetett az egy brossúrával korábbi ideológia, amelyet a népi demokrácia nyolc éve szinte mindenben igazolt: a kommunizmus csajkarendszer, az embereket bekényszerítik a kolhozba, a zsidó komisszárok irányítják a falut, stb. (Hogy a zsidók többsége nem komisszár, azt az előítéletes elme persze nehezen vette tudomásul.) Így tehát amikor a nyomás megszűnt, a robbanó indulatok kanalizálásában jelen- tós szerepet játszottak az 1945 előtti ideológia egyes darabjai.

E két homlokegyenest eltérő^– forradalmi forgatókönyv persze némileg ideáltipikus: Hajdúnánáson is akadtak olyanok, akiket megérintett a tiszta és nemes forradalom éthosza és Pesten is akadtak ügybuzgó önjelöltek, akik listákat készítettek a zsidókról. Ám nem ezek voltak túlsúlyosak: Pesten az antiszemita hangokra nem érkezett pozitív visszhang, Hajdúnánáson pedig a józan, mérsékelt hangokat nyomta el a gyűlölet. Tragikus következményei voltak ennek: míg sok pesti zsidó szívvel-lélekkel az őt befogadó forradalom mellé állt, a Holocaustot túlélt falusi zsidók nagy része mindenét hátrahagyva menekülni volt kénytelen. A náci népirtás után ez tett véglegesen pontot a magyarországi zsidóság ezen ágának történetére.

Jegyzetek

1. A dokumentum Litván György szívességéből jutott el hozzánk.
2. Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben. Magyar Népköztársaság Tájékoztatási Hivatala. IV. kötet, 70-78. old.)
3. Pelle János: A forradalom árnyoldalai. (1956 Mátészalkán.) Mozgó Világ 1991: 2, 23-24., és Pelle János: Pogrom 1956-ban. Kommentár 1992: 1, 18-23., 1992: 2, 22-30.