Orosz izraeliek – Megvan a saját kultúrájuk

Orosz izraeliek

A 90-es években Izraelbe érkezett egymillió orosz lassan, de biztosan hazát teremt magának, sajátos elegyét alkotva az orosz kultúrának és az izraeli realitásoknak.

Izraelben már mindenütt fogható az orosz nyelvű 9-es izraeli tévécsatorna, az Israel Fiús, amelynek működését az orosz származású üzletember, Lev Levajev finanszírozza. Vajon mit jelent ez szociológiai szempontból? Megindult az orosz olék beolvadása az izraeli tár­sadalomba? Vagy ellenkezőleg, a tévé- csatorna az orosz izraeliek erős elkülö­nülési vágyának bizonyítéka? Máskép­pen feltéve a kérdést: milyen sikeres volt Izrael egy olyan környezet megte­remtésében, ahol a számtalan orosz származású művész, mérnök és más szakember élhet és dolgozhat?

Egy biztos: ha az ember orosz szár­mazású izraeliekkel beszél, világos, hogy az orosz olék többsége büszke ar­ra, hogy zsidó, és lojális új hazájához még akkor is, ha mindezt oroszul mondja – mivel az ivrittel bizony gond­jai vannak.

Ami a lojalitást illeti, az izraeli hadse­reg, a Cahal idei behívottjainak negye­de nem Izraelben született. Igaz, hogy az elit fegyvernemekben (haditengeré­szet, hírszerzés, rádiózás) az olék ará­nya továbbra is nagyon alacsony, de míg a szolgálatot megtagadók vagy más (pl. vallási) okból nem bevonulok ará­nya a „régi” izraeliek esetében 23, az olék esetében csak 17 százalék. Még egy adat: eleinte az orosz olékat főként nem harcoló alakulatokhoz osztották be, ma azonban minden negyedik har­coló alakulatbeli izraeli katona nem iz­raeli születésű – azaz valószínűleg orosz az anyanyelve.

A tipikus izraeli ma már nem létezik. Ha egy olé az 1950-es években érke­zett az országba, elvárták tőle, hogy gyorsan elfelejtse, honnan jött, ne be­széljen akcentussal héberül, és szeresse az olajbogyót. Izrael az alapító atyák szándéka szerint számtalan nép olvasztótégelyeként funkcionált. Ám az idők változnak. Izrael ugyanúgy multikultu­rálissá vált, mint a többi modern, iparo­sodott demokrácia.

Egyvalami azonban nem változott: a nemzeti nyelv tökéletes elsajátítása meghatározó tényező éppen úgy, mint fél évszázada. Elég megnézni, milyen lapokat olvas és milyen állomásokat hallgat vagy néz valaki, és máris tudni, hová tartozik.

A tel-avivi egyetem kultúrtörténésze, Zohar Savit professzor szerint a hely­zet egyáltalán nem rózsás, és ezt ép­pen a 9-es csatorna beindulása és sike­re bizonyítja. Úgy véli, hogy az orosz bevándorlók többsége egyszerűen még nem kötelezte el magát Izrael mellett. Az országban élnek és dolgoznak, de nem vesznek részt teljesen, sőt sok­szor még részben sem, az izraeli társa­dalom életében.

Savit úgy gondolja, hogy aki szerint az orosz nyelvű csatorna megkönnyíti a társadalmi beilleszkedést, az önma­gát csapja be. A beolvadás mindig fáj­dalmas folyamat, különösen az első nemzedék számára, de választani kell: vagy beolvad az ember, vagy jön a gettó.

Jurij Stern, a Knesszet képviselője, aki még 1981-ben alijázott a Szovjet­unióból, nem ért egyet a professzorral. Szerinte éppen az izraeli társadalom zárja sorait az új bevándorlókkal szem­ben, amikor nem használja ki teljesen az orosz izraeliek tehetségét és tudá­sát, s emiatt sokan közülük kénytele­nek venni a kalapjukat és visszatérni Oroszországba, illetve továbbállni Euró­pába vagy Amerikába.

Vegyük például Jurij Ljubimov ese­tét. A moszkvai Taganka Színház ünne­pelt vezetője az 1980-as évek végén alijázott, és az volt a szándéka, hogy a jeruzsálemi Rubin Művészeti Akadé­mián megnyitja a színház szakot. A tár­gyalások azonban elhúzódtak, a mű­vésznek csalódnia kellett. A közel 90 éves Ljubimov ma már Moszkvában él és környezete isteníti.

A filmes Herz Frank az 1990-es évek elején alijázott Rigából. Közel negyven filmet készített, de mindet külföldön. Izraelben egyet sem, és még tanítani sem hívták meg soha.

A Bolsoj ünnepelt csillaga, Nyina Tyimofejeva a jeruzsálemi Rubin Művé­szeti Akadémián tanított az 1990-es évek óta. De csak addig, amíg erre megvolt a pénzügyi fedezet. Amint a pénz már nem állt rendelkezésre, az Akadémia megvált a táncosnőtől.

Amikor az 1990-es évek elején meg­kezdődött az orosz alija, ismertté vált a vicc, miszerint a Ben Gurion repülőté­ren kiszállnak az olék a repülőgépből, az egyiknél hegedű, a másodiknál klari­nét, a harmadiknál semmi. Tehát az el­ső hegedűművész, a második pedig klarinétos. De ki lehet a harmadik? A válasz: nyilvánvalóan csakis zongorista.

A Befogadási Minisztérium adatai szerint 1990 és 2002 között nem keve­sebb, mint 2400 zenész, 1400 képző­művész és közel 1300 egyéb művész érkezett a FÁK területéről.

A zenészek közül sokan el tudtak he­lyezkedni. A meglévő zenekarok jelentő­sen bővültek, és új zenekarok alakultak, például az izraeli Kamarazenekar, amely ma az ország első számú kamarazeneka­ra. A Rison-lecioni Szimfonikus Zenekar teljesen újjászületett, és az Új Izraeli Ope­raház házi zenekarává vált. Sok zenész zenetanár lett: ma már minden izraeli vá­rosban van zeneiskola, és az általános is­kolákban igen elterjedt a zenetanítás.

Ugyanígy minden izraeli városban nyílt művészi tánc- és színiiskola. A könyvesboltok nagyszámú orosz művet árusítanak. Izraelben két orosz nyelvű napilap is megjelenik, a hetilapok szá­ma több mint fél tucat, a helyi orosz nyelvű kiadványok száma pedig megha­ladja a kétszázat. Az állami Réka Rádiót az orosz olék 70 százaléka hallgatja. Sok helyütt, ahol az orosz bevándorlók elégedetlenek voltak a helyi iskolákkal, megalapították saját iskoláikat.

Marina Neeman újságíró tizennégy éve alijázott. Szerinte a Szovjetunióban sokan lelkesen megszívelték a bolsevi­kok tanácsát, és vidáman megszaba­dultak vallásuktól. A vallás helyébe a kultúra lépett. A legújabb kori antisze­mitizmus pedig részben abból eredt, hogy a zsidók olyan sikeresek voltak a művészetek terén. A színházak, a zene és a film területén a zsidó szakembe­rek és művészek aránya legalább 70 százalék volt.

A 9-es csatorna főigazgatója, Julia Samalov-Berkowitz a dolgot kissé más szögből világítja meg: „Ha az em­ber a kommunizmus alatt mindenáron versenyezni akart, akkor vagy elment sportolónak, vagy a tudásával és a te­hetségével próbált kitűnni.”

Szasa Okun 1979-ben alijázott, és ma sikeres festő Jeruzsálemben. Úgy véli, hogy „az emberek minden társada­lomban meg akarják találni a helyüket a társadalmi hierarchiában. Ha nyuga­ton az ember azt mondja magáról, hogy mérnök, akkor mérnökként fog­ják tisztelni még akkor is, ha nem isme­ri Shakespeare műveit. A Szovjetunió­ban a dolgok másként működtek. A pártonkívüliek zöme örökre szürke tö­meg maradt. A pénznek nem volt ko­moly szerepe. A többség úgysem vehe­tett autót, nem utazhatott külföldre, és nem vásárolhatott magának házat, sőt sokan boldogok voltak már attól is, hogy olyan állami bérlakásban lakhat­tak, amelyet nem kellett társbérlőkkel megosztaniuk. Mi maradt? A kultúra.”

Emiatt történt az a furcsa dolog, hogy az orosz olék nagy része azzal a tévhit­tel érkezett új hazájába, hogy a (volt) Szovjetunió sokkal kifinomultabb és kulturáltabb, mint Izrael, sőt mint a vi­lág összes többi országa együttvéve. És amikor rájöttek, hogy ezek a dolgok az izraelieknek egyáltalán nem olyan fon­tosak, mint nekik, halálosan megsér­tődtek.

Persze a helyzet változik. Míg tíz év­vel ezelőtt az izraeli kultúra még eluta­sította az orosz bevándorlók sajátos kultúráját, az integráció azóta nagy lé­pésekkel haladt előre – legalábbis a kultúra terén. Ha ma egy orosz vagy túl­nyomórészt orosz együttes fellép, a kul­túrakedvelő izraeliek megtöltik az elő­adótermeket.

Valerij és Galina Panov a Kirov ba­lettegyüttesnél ismerkedtek össze. Két évig csatároztak a szovjet hatóságok­kal, míg az 1970-es években sikerült alijázniuk. A következő két évtizedet külföldön töltötték, majd végleg Asdodban telepedtek le. Színházat és tánciskolát alapítottak a városban, ahol nagyszámú orosz olé él. A színház közönsége ma már túlnyomórészt izraeliekből áll.

Létezik-e igazi sikertörténet? Persze. A Geser Színház csapatát még Moszk­vában toborozta össze Jevgenyij Arje, hogy azután mindannyian együtt érkez­zenek meg Izraelbe az 1990-es évek elején. A színház nyelve néhány év alatt oroszról héberre váltott. Legsike­resebb darabjaik a Falu Josua Soboltól, és A rabszolga, amely a nálunk is is­mert és kedvelt I. B. Singer regénye alapján készült.

Az orosz származású Eliezer Feldman pszichológusként azt kutatja, mi­lyen sikereket érnek el az olék a társa­dalmi integráció terén. Szerinte a falak lassan eltűnnek, ugyanúgy, mint az etnikai pártok. A Jiszrael Beiteinu és a Jiszrael Baalija kezdetben komoly sike­reket értek el (emlékezzünk csak Natan Saranszki nevére), de mára a vá­lasztók elfordultak tőlük, és az etnikai pártok csendben kimúltak. Az orosz olék a legutóbbi választásokon a Likudra és a Sinujra adták le a voksukat. Ez pedig annak a jele, hogy az orosz olék úgy érzik, érdekeiket a nagy izraeli pár­tok jobban tudják majd érvényesíteni.

Feldman szerint az alija drámai el­apadása (tavaly mindössze 18 500-an érkeztek, idén az első fél évben már csak 7100-an) is arra kényszeríti az orosz származású izraelieket, hogy integrálódjanak. Végre elkezdenek hébe­rül tanulni. Ez nem kis dolog, hiszen egy felmérés szerint az 1990-es évek­ben érkezetteknek csak a fele tud egy héber nyelvű társalgást figyelemmel kí­sérni, míg 67 százalékuk olvas és 72 százalékuk ír héberül. Viszont 90 százalékuk azt mondta, hogy fontosnak vagy nagyon fontosnak tartja azt, hogy a gyermekeik tudjanak oroszul.

Egy tanulmány szerint az orosz olék számára a zsidóság az azonosságtudat fontos eleme, de nem vallási, hanem inkább nemzeti szempontból. A több­ségük olyannyira nem vallásos, hogy ha a gyerekek otthon kérik a széder meg­tartását, a szülők nem tudják, hogyan kell. Ráadásul az orosz olék között je­lentős volt a vegyes házasságok ará­nya, azaz az Izraelbe érkező házaspá­rok és családok nagy részének csak ho­mályos fogalma volt arról, mit jelent zsidónak lenni. Ők bizony Moszkva, Kijev vagy Harkov kilátástalan lakótele­peiről, a munkanélküliség és a pénzte­lenség elől menekültek az egyetlen olyan országba, amely tárt karokkal fo­gadta őket – Izraelbe. Mentek volna máshová is, de az sokkal több fárad­sággal járt volna. Ehhez képest az a va­lóság, hogy a bevándorlók túlnyomó többsége erős kötődést érez Izraelhez és a zsidó néphez.

A nagy alija kezdete óta már több mint tíz év telt el, de az orosz olé ma is orosz olé maradt. Míg 1992-ben a megkérdezett orosz olék mindössze 9 százaléka vallotta magát inkább orosznak, mint izraelinek, hét évvel később ez arány már 45 százalék volt.

Talán az előbb elmondottak fényében nem meglepő, hogy a megkérdezett orosz olék szinte mindegyike orosz olék között találja meg közeli barátait. Ez az arány még az egyetemi hallgatóknál is 85 százalékos. A jeruzsálemi Héber Egyetem orosz családi hátterű hallgatói a Putyin bárban szoktak találkozni: oroszul csevegnek egymással, söröznek és szárított halat kérnek hozzá, mintha csak „otthon” lennének – annak ellenére, hogy utoljára kisgyermekkorukban jártak orosz földön. Lena Negnevitsky pszichológus szerint ez amiatt van így, mert az orosz olék számára más témák fontosak, és talán ők kevés­bé felszínesek, mint az „eredeti” izraeli egyetemisták.

Bár a Bevándorlási Minisztérium költ­ségvetése egyre soványabb, azért még mindig van fedezet arra, hogy egy-egy művészt vagy együttest felkaroljon. A minisztérium sport- és művészeti osztá­lya évente 120 projektet finanszíroz: zenei versenyeket rendez, ösztöndíja­kat oszt, és magára vállalja a művészek átképzési költségeit – tanárrá. Évente több mint 1200 művész kap valami­lyen állami segítséget.

A 2000 októbere óta tartó második intifádát a palesztinok nem nyerték meg, de az izraeliek elveszítették – igaz, hogy „csak” gazdasági téren. A tu­rizmus és a külföldi befektetések elapadása megálljt parancsolt a gazdaság növekedésének, és súlyos költségveté­si megszorításokat követelt. Ahogyan valamennyi minisztérium, a művészeti intézmények is jóval kevesebb pénzből kénytelenek gazdálkodni, mint amennyire számítottak. A megszorítások azt jelentik, hogy az állami mankóra szo­ruló művészek (akiknek túlnyomó több­sége orosz bevándorló) nem kaphatják meg az eredetileg ígért pénzügyi támo­gatást.

Úgy tűnik, hogy az orosz kultúra több ezer izraeli képviselője és az izraeli tár­sadalom lassan mégis megtalálja a kö­zös nevezőt: most együtt sírnak, de ha a gazdaság egyszer végre újra fellendül, majd együtt nevethetnek.

David Green

(The Jerusalem Report) nyomán

Rajki András