Orfeusz az árvaházban – Orbán Ottóval beszélget Gartner Éva

Írta: Archívum - 2002-10-01 Rovat: Archívum

Akar beszélni a betegségéről? Essünk túl rajta vagy nem?

Mindenről beszélhetünk.

Egyik versében azt írja, hogy tisztességtelen előnyei vannak.

Ez így van, de ez a betegség nem az első ilyen előnyöm. Egy másik versemben azt írom, hogy csak le kell dugnom az ujjamat a földbe, és fölfakad a szörnyűségek olajkútja. Szóval az az előnyöm, hogy annyi rémséget halmozott fel bennem, meg körülöttem a világ, hogy az bőven elég nyersanyag volt arra, hogy megteljen az elvileg üres verssor. Így értettem én az előnyt.

Én pedig, amikor olvastam, főleg az utolsó évek verseit, azt gondoltam, hogy a tisztességtelen előny forrása az, hogy költő. Mert betegség, öregedés, az elmúlás felé haladás fájdalma azt hiszem mindannyiunkat nyomaszt, csak magának az az óriási előnye, hogy szublimálni tudja, hogy versbe fogalmazza, és így bizonyos mértékig könnyít magán azzal, hogy ebből alkotás születik. Nem is akármilyen alkotás. Borzasztóan irigyeltem, azoknak az embereknek az irigységével, akik nem alkotók.

– Hát nézze, ebben is van valami, de nem egyértelműen előny. Emberként nem egyértelmű előny, hogy ennyi minden rossz történik az emberrel. Mert ezek az előnyeim abból adódnak, hogy már gyerekkorom óta, 6-7 éves korom óta folytonosan közelemben csapkodott a villám. De valahogy mintha akart volna velem valamit a sors, vagy Isten tudja kicsoda, mindig csak megperzselt, de nem ütött agyon. A háború, meg az ostrom nemcsak Budapestet hagyta romokban, hanem engem is. Ebből persze én az elején nem sokat tudtam. Én csak a képeket gyűjtöttem össze, nem gyűjthettem össze mást, mert nem volt más. Nem volt kapcsolat az egyes képek között, szóval úgy képzelje el a gyerekkoromat, meg Pest ostromát, meg az első éveimet az új világban, amit az intézetben töltöttem, mint egy hosszúra nyúlt videó-klipet, ahol képek követik egymást. De nincsen igazából történet, normális családban vannak történetek. A mi családunkban nem voltak történetek. A történet az lett volna, hogyha igazán békés család a mienk, ahol kiderül, hogy van nagymama, meg nagypapa. Ez általában így szokás, de nálunk erre nem kerülhetett sor. Mire erre sor kerülhetett volna, apám meghalt, anyám egyedül nem tudott etetni, mert otthon nem volt mit ennünk, és akkor nagy szerencsénkre ’45 májusában én bekerültem a Sztehlo-féle intézetbe.

Sztehló Gábor, az intézet vezetője rengeteg gyereket mentett meg, és megkapta a Jad-Vasem emlékérmet. Én úgy kerültem oda, hogy az unokatestvérem ott tanított. Na most vissza a képekhez. Fölemlegették rólam, hogy nekem nagyon színes képi világom van. Szerintem ez részben abból ered, hogy a gyerekkor, ostrom, ostrom utáni idők mind videó-klipszerűen egymásra halmozott, de lényegében össze nem függő és történetté nem alakuló képsorból álltak. Az egyik első kép, amire emlékszem, annak még a dátumát is tudom, 1940. Szent István napja, hőség van, vadul süt a nap, és apám meg én fehér ruhában megyünk át a régi Nemzeti Színház, a fölrobbantott Nemzeti Színház, nem a háborúban felrobbantott, hanem a békeidőben fölrobbantott Nemzeti Színház felé a 6-os villamos sínjén. A következő kép már kicsit későbbi. Anyámmal meglátogatjuk apámat Pestlőrincen, 1944-ben, egy munkaszolgálatos században. És megint nagyon süt a nap, nyár van, szögesdrót, a szögesdrót nagyon fénylik a mindent betöltő fényességben, és mi nem tudunk beszélni apámmal, mert a keret azzal szórakozik, hogy azt a 100 embert, aki ott van ebben az átmeneti táborban, vagy mit tudom én, minek nevezték azt, futtatja körben egy fa körül egy poros udvaron. Száll a por, és a porfelhőben látom apám alakját elmosódva. Aztán egy idő múlva nincs értelme tovább várakozni, hazamegyünk. De ebből is a kép maradt meg.

És a megaláztatás íze?

Hát persze, nem is a megaláztatásé, hanem valahogy ezt fel kellett volna dolgoznom. Meg kellett volna értenem, hogy mi történik. Mi az, ami egy családot így vág ketté. Mi valaha együtt voltunk. Később tudtam meg, hogy apám és anyám házassága lázadás volt. Az apám lázadása. Az apám zsidónak született, de áttért római katolikus hitre, hogy mikor, azt nem tudom. Valamikor még korán, fiatalságában.

Vallásosságból vagy praktikus okból? Nem tudja?

Ezt nem tudom, de ő nagyon komolyan vette az áttérést, első emlékeim közé tartozik, hogy apám visz a Bazilikába, misére. Én, ha valamilyen vallásos hagyományt kaptam a családban, az a római katolikus volt.

És ki ellen lázadtak a szülei?

– A társadalmi konvenciók ellen, mert apám hivatalnok volt, először könyvelő, aztán főkönyvelő, aztán valami igazgatóféle egy textilgyárban. És elvett egy proli lányt. Két évig nem beszélt az anyjával, mármint az apám a saját anyjával. Szembe került a családjával, a házasságuk botrány volt. Erről persze én nem tudtam semmit, én csak azt tudtam, hogy ők nagyon is összetartoznak.

– És a nagymamáról nincs is gyerekkori emléke?

Aztán később lett, mert amikor én készültem megszületni, akkor a család megbocsátott, és az ünnepélyes békekötésnek én voltam az öntudatlan szerzője, de a családi múlt, a fényképek, meg a hozzájuk tartozó történetek elsodródtak a háborúban. Mindenki azzal törődött, hogy meg kéne érni a holnapi napot, és nem azzal, hogy ez a gyerek érti-e, hogy mi történik. Azt nem nagyon lehetett érteni, hogy mi az, ami kettévágta a családot, és engem odarak az anyám mellé, és az apámat meg elviszi tőlünk. Valamikor a ’90-es évek elején, amikor kitört a Csoórival kapcsolatos vita, a „Nappali Hold” című írásáról, én is írtam valamit, de nem erre akarok kitérni, csak arra, hogy ezt az egész vitát összefoglalták később, azt hiszem az Alföldben, hogy Orbán nem hajlandó választani zsidó apja és magyar anyja között. Ez a mondat tényszerűen tulajdonképpen igaz, de ugyanakkor ebből valami embertelen meg nem értés sugárzott. Aki ezt leírta, az nem érti az egésznek a lényegét, hogy mi történik az emberrel. Velem nem az történt, hogy egy félembernyi zsidó megsértődött egy félembernyi magyarra vagy fordítva. Bennem egy egész ember sértődött meg az emberiségre azért, hogy ilyen. Ezt persze csak később tudtam meg, amikor össze kellett raknom a részleteket, és kiderült, hogy ez volt a túlélésnek az egyetlen módja.

Miért sértődött meg igazán az emberiségre egy egész ember?

– Hát mert megölte az apámat, akit nagyon szerettem. És számomra érthetetlen okból. Itt valami nagyon fontos különbséget kell tennem, és megint vissza kell térnem az életkoromra Más volt azoknak a helyzete, akik valamilyen egységes hagyományból jöttek. Akár keresztény, akár zsidó, akár valamiféle társadalmi meghatározottságból. Pontosan ez volt, amit én nem kaptam meg. Nem is kaphattam meg, mert, ha asszimiláns sorsról beszélünk, akkor nekem nemcsak az apám volt asszimiláns, aki kereszténnyé vált, vagy akart válni a maga zsidóságából, hanem anyám is, aki úrinővé akart lenni, a proli sorsból kiemelkedni. Menet közben voltak mind a ketten, és még ott voltam én is, hárman lebegtünk így a világban. És nem volt mögöttünk semmi szilárd. Megtaláltam később apám levelét, amit a munkaszolgálatból írt, abban ilyenek vannak, hogy a jó Isten majd vigyázni fog a mi kisfiúnkra.

Mert ő már nem tudott, ezért írhatta.

Nem ez volt az érdekes, hanem az, hogy egy olyan közegben hangzott el, amikor megszökhetett volna, de azért nem hagyta ott a századot, mert egy magyar katonatiszt nem hagyja cserben a bajtársait. Mondta ezt akkor, amikor…

-… Amikor nem volt magyar katonatiszt.

…Amikor nem volt magyar katonatiszt, mert lefokozták. Nem tudom azelőtt mi volt, nem volt valami komoly rangja, de hát azért mégis csak valami volt. De az az ország, meg az az állam semmibe vette őt, tehát ez egy marhaság volt.

Ez miből fakadt? Képmutatásból, öncsalásból?

Apám nagyon komolyan vette az átváltozását, mint akkoriban nagyon sokan. Tényleg hitte azt, hogy ezzel a katolizálással maga mögött hagy mindent, és új életet kezd. Anyám is elmondta a maga mondatát ugyancsak ’44 nyarán. Elment a Bazilika plébánosához – nem tudom, hogy ki volt akkor -, csak a jelenetre emlékszem, meg egy mondatra. A jelenet olyan volt, mintha egy Fellini filmben láttam volna, mert szemben álltam a két óriási ablakkal, a szemem magasságában egy asztal lapja, amin csipketerítő volt, és az asztal mögött állt egy nagy fekete reverenda, akinek nem láttam az arcát, mert hátulról kapta a fényt, és az anyám a következő lehetetlen mondatot mondta: „A Krisztus szerelmére segítsen rajtunk a tisztelendő úr, tekintse ezt az ártatlan gyereket!” vagy valami ilyesmit. Soha nem szokott így beszélni, és a pap nem tudom, mit mondott, arra nem emlékszem. Arra viszont emlékszem, hogy azt fölfogtam akkor is, már gyerekésszel, hogy azt mondja, hogy ő nem tud mit tenni. Tehát, hogy nincs segítség.

Mit várt az édesanyja? Ki tudja?

– Csodát. Mindenki azt várta. Nem is értem pontosan, hogy én hogy kerültem arra az oldalra, ahova kerültem, mert a zsidótörvények szerint, akinek két nagyszülője zsidó volt, az zsidónak számított. De valahogy attól, hogy én az anyám fia voltam, akinek családjában mindenki római katolikus vagy keresztény volt – azt hiszem az volt mindenki -, attól én 1%-kal vagy 5%-kal inkább számítottam kereszténynek, mint zsidónak, ami megint egy őrület, mert az apám fia is voltam.

Ez nem valami umbulda volt? Nem ügyeskedésből fakadt?

Nem tudom. Ezt sem tudom. Nem hiszem, mert hivatalosan voltam ott, és a házunkban mindenféle hivatal megfordult. Szemben a folyosón a Gestapo volt. Ott lakott egy nyomozó.

Maguk mint katolikusok költöztek már be, mert az édesapja nem akkor katolizált.

Nem, de őt mégis utolérte ez a dolog, engem meg nem. Most ezt józan ésszel nem lehet érteni, nem lehet földolgozni.

– Hogy a papa zsidó, és maga nem az. És maga tudta, hogy a papa az?

Nem, nem, nem tudtam.

Csak később tudta meg?

Hát, amikor ezt el lehetett mondani nekem.

És abban az időben nem azt érezte, hogy a papa csak katona?

Nem. Hogy mondjam? Ez nagyon fura dolog, ez a háborús gyerek. Két életkora van, ezt leírtam valahol. Van a saját életkora, olyan, mint a többi normális gyerek, szeret játszani, vagy szeretne játszani, és van egy bölcs öregemberé, aki mindent tud, és mindent ért, aki tudja, hogy nem szabad elmondani azt, hogy a gyerekágyban az anyám bundájával letakarva a nagy Standard rádió van, amin éjszaka Londont hallgatjuk.

Na most ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy engem később sok szemrehányás ért olyanoktól, akik öntudatosan vallották magukat zsidónak. Hogy én meg akarok szabadulni ettől a ballaszttól, és azért nem nézek szembe vele. Nekem nem volt mivel szembenéznem. Sokan írtak erről, és azt kellett látnom, hogy akik nálam néhány évvel idősebben, vagy néhány évvel fiatalabban kerültek hasonló vagy némiképp hasonló helyzetbe, azoknak egészen más élményük volt. A nálam idősebbek egy valóságos történetet éltek át. Ami lehet, hogy rémes volt, de elmesélhető történet volt, ott volt ok és okozati összefüggés. Ők tudták, mit jelent az, hogy zsidó. Kertész Imre tudta, bár arról szól a könyve, hogy ő nem mint zsidó ment Auschwitzba, őt vitték, mint zsidót, oda, és ő kapta ezt a sorstalan sorsot, és ezzel nem lehet mit kezdeni. De ennek azért mégis volt körvonala, én viszont nem kaptam ebből a kulturális hagyományból semmit, amihez nekem viszonyom lehetett volna.

Magának nem mondták meg, hogy a papa tulajdonképpen azért halt meg, mert zsidó származású? Vagy ezt megmondták, de igazán nem volt semmi tartalma ennek a közlésnek?

Megmondták, ezt én tudtam, de belül mélyen nem értettem. Hogy ha ő az, akkor én miért nem vagyok az. És akkor egyáltalán kik vagyunk mi? És ez később… szóval csak később tisztázódott, hogy nekem nincs más lehetőségem, mint azokból a törmelékekből, amit azok az évek itt hagytak, cserepenként megpróbáljam összerakni magamat. Erre egy lehetőségem volt, az a nyelv, amit beszéltem, az pedig a magyar volt.

De milyen alapon vállaljon olyan sorsot, amelyikhez az a köze, hogy az apját megölték?

Azon az alapon, hogy az apám. A sorsot én soha nem tagadtam meg, nem is akartam soha megtagadni.

– Az egyik írásában azt írja a Csoóri-cikkre reagálva, hogy bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy nincs rá vadásza ti tilalom. Az volt a köze ehhez a sorshoz, hogy nem volt rá vadászati tilalom?

Sok évbe tellett, amíg erre a következtetésre eljutottam. Én először csak a – mondhatnám – színes részleteket érzékeltem. Meg a hallható részleteket, hogy a bombák fütyülnek, mielőtt robbannak. Hogy milyen szépen ég mellettünk az olasz bank épülete.

Úgy érezte, hogy szépen ég?

Ezt félig ironikusan mondom, de hát szépen égett.

Hogy mondjam, szóval a háborúnak nem drukkoltam, annak ellene voltam, amennyire egy nyolcéves gyerektől ez telik. De hát minden meghasadt és összezavarodott bennem.

*Az 1998-ban a Bartók rádióban elhangzott műsor egy részének szerkesztett változata. Szerkesztőségünk a fenti írásokkal búcsúzik az elhunyt költőtől.

Petőcz András

Orbán Ottó távozónak

Nézd, Ottó,

ez így nem lesz jó, de tényleg.

Mondhatnám úgy is – ne ítélj meg,

hogy túlságosan

Kellesz: a magam részéről

ragaszkodom a tekintetedhez.

Nem hiszem, hogy vége.

Tehetetlen computer-kopogok,

dühös vagyok,