Orbán, mint Imrédy és Gömbös utódja?

Forrás: HVG

2008. június 20. / Pelle János Révész Sándor a baloldali publicisták, illetve média-teoretikusok között szinte elsőnek tesz kísérletet arra, hogy elméletileg meghatározza a „politikai korrektség” fogalmát a mai magyar médiában.

Ám az Élet és Irodalomban június 13-án megjelent cikkét követően, másnap a Népszabadság, amelynek Révész is munkatársa, olyan gyakorlati példát szolgáltatott, amely ellentmond a „mai magyar PC” kritériumainak. Debreczeni József Horthy és Orbán címmel írt dolgozatáról van szó.

Debreczeni azt próbálja bizonyítani, hogy Orbán Viktor 2008-ban mégcsak nem is a kormányzó, hanem a második zsidótörvényt kidolgozó „szalonnyilas” Imrédy Béla utódjának tekinthető. Debreczeni egy másik politikus képét is előszeretettel vetíti Orbánra: Gömbös Gyuláét, a Mussolinit bálványozó magyar miniszterelnökét, aki a külföldi államférfiak közül elsőnek tett tisztelgő látogatást a náci Németországban Adolf Hitlernél.

Révész cikke igyekszik megkülönböztetni, a „politikailag korrekt és nem korrekt beszédmódot”. Az ebben rejlő dilemmát Magyarországon mindmáig a „zsidózás” kontúrok nélküli, nehezen definiálható problematikájában lehet összefoglalni. A mai magyar nyelvben mindenekelőtt az antiszemiták „zsidóznak”, mégpedig tágabb és szűkebb értelemben, amennyiben negatív tulajdonságokat és tevékenységeket kapcsolnak a zsidósághoz, illetve erre való hivatkozással aktív ellenséges tevékenységet fejtenek ki, magyarán mondva uszítanak ellene. Másodsorban „zsidózásnak” tekinti a köznyelv azt is, ha valaki hosszasan fejtegeti a zsidósággal, illetve a Holocausttal kapcsolatos nézeteit, illetve cikkeket, könyveket publikál a témában, akármilyen is a felfogása. (Ilyen értelemben vannak a közönség, és egyes kritikusok szerint például „zsidózó” írók a magyar irodalomban, akik valamilyen szempontból a zsidók és nem zsidók viszonyát, az ehhez kapcsolható feszültségeket, illetve az előbbiek világképét jelenítették meg.)

Érdemes továbbá figyelembe venni, mikor „zsidózott” valaki negatívan, azaz hangoztatott alaptalanul elítélő véleményt a zsidókkal szemben, illetve mikor állt ki mellettük. Ha valaki például a Holocaust idején részvétének és együttérzésének adott hangot, és egyértelműen szemfordult a nácikkal, mint Márai Sándor, annak részéről bizonyos megértéssel kell fogadni, ha erős kritikai megjegyzései voltak az 1946 májusában, a kunmadarasi pogrom ellen szervezett, amúgy szintén érthető zsidó tüntetés elfajulásával szemben.

Önmagában figyelemre méltó, hogy Révész a politikai korrektség fogalmát, mely a hatvanas években született, és az Egyesült Államokban terjedt el a hetvenes, nyolcvanas években, az antiszemita és rasszista előítéletek nyilvános kifejeződéséhez köti. Holott a fogalomnak eredetileg semmi köze sem volt a „zsidósághoz”. Ruth Perry irodalomtörténész és médiaszociológus kutatásai szerint a kifejezés először Mao Ce-tung Vörös könyvecskéjében jelent meg, innen vette át az amerikai jobboldal, és a baloldal lejáratása használta. Majd újabb jelentésváltozáson ment keresztül, amennyiben a radikális polgárjogi és feminista csoportok kezdeményezésére közmegegyezés alakult ki, hogy bizonyos pejoratív kifejezések helyettesítésére „semleges”, azaz politikailag korrekt szavakat használ a média. Így terjesztették el a fekete és néger szavak helyett az afro-amerikai kifejezést, igyekeztek új érzelmi tartalmat adni a gay (homoszexuális) szónak, illetve kezdték nyelvileg hangsúlyozni, hogy bizonyos foglalkozásokat nők és férfiak egyaránt gyakorolhatnak ( az egyértelműen férfit jelölő spokesman szóvívő helyett például így terjedt el a spokesperson, szóvívő személy, aki bármely nemet képviselheti.)

Magyarországon a politikai korrektség körüli diskurzus mindmáig összekapcsolódik a Horthy-korszakkal, a zsidótörvényekkel és a Holocausttal, annak ellenére, hogy az 1990-es, első szabad választások után immár tizennyolc év telt el. Azóta öt választásra került sor, s ezek során csak 1998-ban jutott be antiszemita és antiglobalista demagógiát használó politikai párt, a MIÉP a parlamentbe. Épp csak hogy átvitte az öt százalékos küszöböt, az akkor kormányzó jobboldali pártok nem vették be a koalícióba, és 2002-ben ki is bukott az országgyűlésből. Ezek a választási eredmények, mint ahogy egyéb események és jelenségek sem igazolják, hogy az antiszemitizmus, mint politikai erő a többi európai országnál nagyobb veszély lenne a mai Magyarországon.

A jobboldalon, különösen a szélsőjobboldalon a politikai korrektséget sulykoló politikát illetve a szócsövének tekintett médiát teszik felelőssé azért, mert a mai magyar társadalomnak nem sikerült megoldania az cigányok integrációjának problémáját. Ez a következtetés olyan képtelen, hogy nem is érdemes rá szót vesztegetni. Viszont egyetértek Révésszel, hogy „a politikailag korrekt beszédmód eszménye diszkreditálódott azáltal, hogy a külsődleges, formális, a gyakorlati cselekvéstől független, túlhajtott és ráadásul a pozitív előítéleteket támogató követelményekkel kapcsolták össze.”

Meggyőződésem, hogy csak a magyar gazdaság fellendítésével, munkahelyek teremtésével lehet tenni valamit azért, hogy cigányság integrációja előrehaladjon. A politikai korrektség önmagában kevés, nem sokra megyünk az eddigi segélyezési gyakorlat fenntartásával, de vajon hová vezet a burkolt uszítás, mely a cigánytelepeken masírozó Magyar Gárda, és a hozzá kötődő szélsőjobb „specialitása”?

A pillérek még állnak

Debreceni cikkében nem tesz mást, mint hogy Orbán Viktor 2002 óta elhangzó nyilatkozataiból arra a politikára próbál következtetni, melyeket a 2010-es választásokon aratott, nagyarányúnak képzelt – valójában többé-kevésbé indokolatlanul rettegett – győzelme után követ majd. Ezt, vagyis lázas fantáziájának produktumait hasonlítja az egykori fajvédő politikus, Gömbös Gyula és a háborús bűnös, Imrédy Béla tetteihez. Ezeket a mai magyar közvélemény mind a mai napig a Mussolini-imádattal és a Hitlernél tett látogatással, valamint a második zsidótörvény „megalkotásával”, és a Magyar Élet Mozgalom megszervezésével azonosítja.

Ismeretes, hogy a politikusok általában kétértelműen fogalmaznak a nyilvánosság előtt, lehetőleg úgy, hogy szavaik miatt ne lehessen őket támadni, de a lehető legtöbb ember szimpátiáját felkeltsék. Orbán Viktor sem tett mást, mint hogy a közvetlen demokrácia és a parlamentarizmus viszonyának boncolgatásával azt a problémát latolgatja, hogy a demokráciákban legitim eszköznek számító népszavazás milyen eséllyel befolyásolhatja a kormány politikáját. (A Debreceni által „munícióként” felhasznált másik idézetet a „részvételi demokrácia kiterjesztéséről” és a köztársasági elnök szerepének átgondolásáról, Stumpf István, az ellenzék vezéréhez közel álló politológus mondta egy tévéinterjúban. 1990 óta baloldali politikusoktól is számtalan hasonló eszmefuttatást hallottunk.)

Vajon politikailag korrektnek tekinthető-e, ha valaki önkényesen interpretált idézetek alapján idézi fel a közel hetven évvel ezelőtti kollektív tragédia, a Holocaust, és azt előkészítő magyar politika árnyait és ezt vetíti rá a mai magyar ellenzékre és annak vezetőjére? Révész cikkében joggal állítja, hogy a fél évszázada kivégzett Nagy Imre megítélésében nem lehet szerepe annak, hogy snagovi feljegyzéseiben vitathatóan fogalmazott a „Rákosi-féle zsidó klikkről”, annak „nemzetidegenségéről”. De a politikusoknál végső soron a végrehajtott tettek, s nem a szavak számítanak. Orbán Viktort és a Fideszt mindenekelőtt az 1998 és 2002 közötti időszak, a jobboldali kormánykoalíció eredményei és hibái alapján lehet és kell megítélni. Ehhez képest még meghirdetett programjuk is csak másodlagos. Az MSZP és Gyurcsány Ferenc mérlegét a magyar választók a 2002 óta eltelt két ciklus mérlegelése alapján, és nem a politikailag inkorrekt víziókra alapozott, elfogult publicisztikák alapján állítják majd fel.

Érdemes végül felidézni, amit Imrédy Béla mondott állítólag, amikor a politikai rendőrség emberei 1946 februárjában kivezették a Duna-partra, hogy szemlélje meg a felrobbantott Lánchidat. „A pillérek még állnak”, állapította meg az egykor tehetséges közgazdásznak számító politikus. Sajnos, ennél több és jobb a mai magyar demokrácia és a „kettős mércét” felszámolni képtelen nyilvánosság viszonyáról sem mondható el.