Önreflexió és kritika nélkül nem tudok zsidó lenni

– A hagyományos zsidó világ intézmé­nyei többnyire kizárják a nőket. De van­nak nem vallásos mozgalmak, szerveze­tek, lapok: a nők ezekben is nehezebben érvényesülnek. Panaszoltad, hogy téged például nem hívtak meg annak idején „A magyar-zsidó irodalom létformái” konferenciára.

– Nem ez az egyetlen, ahová nem hív­ják meg az embert A Hitközség, vagy más, vallásos fórum nem számít az írók közreműködésére. Nem tudom, kiket hí­vott meg például az írók közül Pannon­halmára Várszegi Asztrik, akit én egyéb­ként igen nagyra tartok. Katolikus részről nyilván meghívtak olyan írókat és művé­szeket, akik valamiképpen szorgalmaz­zák a párbeszédet, és közük van hozzá. A „másik oldalról” viszont nem tudok róla, hogy írókat, művészeket, filozófusokat is vittek volna magukkal, vagyis valamikép­pen a szellem embereit. Hogy a szellem „emberei” esetleg még nők is legyenek – az már végképp fel sem merül.

Azt gondolom, hogy a nők aktív rész­vétele ugyanakkor szinte összeegyeztet­hetetlen a zsidó hagyománnyal. Nem azért, mert tiltva van, hanem mert annyi­ra szokatlan.

A zsidó tradícióban a nőnek lefoko­zott szerepe van. Nem egyenjogú. Ah­hoz, hogy ezt megváltoztassuk, hogy a vallást a modem világhoz közelítsük, ah­hoz egy rabbinak, egy hitközségnek vagy egy nagyobb közösségnek kellene, hogy legyen valamiféle erre irányuló akarata. Kell, hogy legyen elképzelése, programja arra vonatkozóan, hogy a zsi­dó nők hogyan vehetnek részt a hitélet­ben és a szellemi életben. Nyilván ké­nyelmesebb a nők nélkül megoldani a dolgokat – úgy, mint eddig: legalább nem csorbul a tradíció sem.

Nincs olyan kulturális minimum az életvezetésben – ünnepek, szokások, ze­ne, történelem -, melyben meg lehetne egyezni. Hogy mennyi az a minimum, amennyit tudni kell, mennyi az, amit ápolni illik. Ennek egy közösségen belül mindig kialakul a hagyománya – éppen erről szól a zsidók XX. századi magyar történelme, hogy mindazok után, ami történt, mindenki máshogy viszonyul a zsidóságához: egészen a szégyenkezés­től, az elrejtéstől, a kihívó agresszivitásig elképesztően széles a skála.

Ugyanakkor, ha az ember nem érezné folyton a rabbinátus rosszallását, hogy nem elég jó zsidó, – hogy nem elég jó zsidó az, aki nem kóser konyhát vezet, szombaton utazik vagy ír, (gondolok egy íróra: hogy lehet leállni?!), szóval ha az ember nem érezné az e feletti rosszal­lást, és nem mondanák rögtön, hogy jó, ez egy hitehagyott, egy vallástalan, akkor az emberek sokkal érdeklődőbbek len­nének, sokkal nagyobb gondot fordítaná­nak rá, hogy a zsidó kultúrát és gondol­kodásmódot valahogy beemeljék az éle­tükbe. Én tudom, hogy a templomba járás fontos dolog, de annyiféle módon lehet Istennel beszélgetni!

Szerinted összeegyeztethető valami­képpen a modernitás és a hagyomány?

Azt hiszem, igen, amennyiben már van egy zsidó haza – s nem arról szól a történet, hogy a zsidók mindenhonnan ki vannak zárva -, azt mondhatjuk, hogy van valamiféle választás, meg önkéntes­ség még akkor, is, ha az ember történe­tesen Izraelen kívül él, vagyis itt marad. Ebben az esetben a helyi kultúrához erő­sen kötődik, de itt is megőrizheti a zsidó identitásnak azt a részét, amelyre a legin­kább szüksége van.

Izraelben folynak a legnagyobb küzdel­mek, hogy a zsidó identitást, a polgári éle­tet, a kultúrát és a hagyományt elvá­lasszák a szigorúan vett vallási tradíciótól. Hogy az valóban vallásként működjön, és ne próbálja minden ízében áthatni a min­dennapi életet Hagy kérdés persze, hogy ezt a sziámi-műtétet el lehet-e sérülés nél­kül végezni, nagyon sokan hajlanak arra, hogy a vallási életben gyökerezik mindaz a gondolkodás, filozófiai világszemlélet, amely végül is a zsidó identitás alapját ké­pezi. Én azt gondolom, lehet, hogy ez így van, de nem biztos, hogy a mindennapos vallásgyakorlatban rejtőzik, hanem in­kább a tanokban. A tanok pedig egy vilá­gi zsidó számára is elérhetőek, és nagyon fontosak lehetnek. Gondoljuk Gershom Scholem példátlan népszerűségére, Maimonides újra kiadásaira és a rá való hivatkozásokra. Akkoriban a szent szöve­geket metaforikusabban kezelték, éppen úgy, ahogy az értelmiség is kezelné: pél­dázatokat lát benne, valamiféle erkölcsi tétje is van, és ugyanakkor egy nagyon érdekes, a paradoxonok és a humor felé is hajló, sajátos zsidó gondolkodás is benne van. Azt gondolom, erre egyre nagyobb szükség van a mai világban.

Mesélj egy kicsit magadról!

Nem könnyű az én helyzetem. Egyre többet írok is erről, de úgy, hogy közben nem szeretnék belemerülni a holocaus­tozás divatjába, nem akarok kommercializálódni.

Én olyan zsidó családban születtem, ahol mindkét szülő megjárta Auschwitzot. Anyai ágon haszid a családunk, nagy­apám kántor és melamed (tanító) volt Az apám családja egy fokkal világibb felfogá­sú volt, de azért kóser konyhát vezető, templomjáró család volt ez is. Ehhez ké­pest az én szüleim bekerültek a kommu­nista mozgalomba 1936-ban, de a negyvenes évek végétől teljesen kiábrándul­tak belőle, és félreálltak. Az otthoni ne­veltetésem viszont nem volt vallásos, egyáltalán nem. Rengeteg családtörténe­tet meséltek, minden rokonnal tartották – a legtilalmasabb időben is – a kapcsola­tot, nem titkoltak semmit előttem, de nem voltak vallásosak. Számomra tehát bonyolult dolog volt úgy zsidónak lenni, hogy a tradíciót csak másoknál láttam. A máramarosi rokonoknál láttam például életemben először széder estét. Ugyanak­kor én minden iskolámat magyarul végez­tem, beleértve a Zeneművészeti Akadé­miát is. Engem egy magyar nyelvű, és job­bára keresztény fogantatású kultúra vett körül – és egy kisgyerek számára ez elég nagy törés, hogy „kimarad” a többségi kultúrából, és nem érti, hogy neki miért nem hoz ajándékot a Mikulás, neki miért nincs karácsonyfája, miért nincs ez, meg az. (Apám próbált ezen segíteni, és elein­te volt fánk január elsején, – ami szintén aberráció volt, és ezért is csúfoltak a gye­rekek; azután, 1957-től karácsonykor állí­totta a fát, mert látta rajtam, hogy ebbe én belebetegszem. Mindent persze nem lehetett így helyreállítani: a szüleim nem teremtettek tradíciót Végül is kamasz ko­romban innen kellett „visszahátrálnom” a zsidóságba: teljesen egyedül kezdtem a zsidóság történelméről olvasni, szokáso­kat megismerni, könyveket olvasni. Fon­tos volt nekem Dubnov, de legalább annyira a Babel-novellák is. Sokféle hely­ről, sokféle módon kaphat az ember zsi­dóságélményt. Huszonhárom éves vol­tam, amikor először jártam Izraelben.

Kínzó probléma volt számomra egy jó darabig hogy Romániában elnyomott ki­sebbségi magyar író voltam, a magyarsá­gon belül zsidó, ezen belül még nő is. Ez egy ilyen többemeletes torta, amit na­gyon nehéz feldolgozni. Állandóan meg akar az ember felelni, próbál egy picit ide vagy oda hasonulni – aztán mindig kilóg a lóláb! De az ember persze nem tud mara­déktalanul megfelelni. Lehet, hogy ez egy kényelmi álláspont is, de aztán azt gon­doltam, hogy egy értelmiséginek jobb is, ha mindenhez odaadással, ugyanakkor egy kis kritikával tud viszonyulni.

Számomra valószínűleg az írói identi­tásom a legfontosabb. Gondolom, min­denkinek az, ami a hivatása, amivel a vi­lágon a legszívesebben foglalatoskodik. Többek között azért, mert itt a siker és a kudarc a saját tehetségén és szorgalmán múlik elsősorban. Az például, hogy az ember honnan származik, rajta kívül ál­ló dolog és az ember szeretné maga el­dönteni, hogy mit, mennyit, hogyan vál­lal belőle, mivel tud azonosulni, és mi­vel nem. Mindig nagyon sajnáltam pél­dául azokat a barátaimat, akik olyan ve­gyes családból származnak, ahol nem a mama volt a zsidó. Mindenfajta hátrányt elszenvedtek zsidóként, ugyanakkor a zsidó vallási közösség meg hol befogad­ta őket, hol nem. Ez a „hol nem” elég gyakori, amit rendkívül méltánytalannak tartok, és kirekesztőnek. Ezeket a dolgo­kat nem könnyű földolgozni.

Áruikor áttelepültem Kolozsvárról Bu­dapestre, akkor az egyik szempontom az volt, hogy a három kisebbségem közül egytől legalább megszabaduljak. Ez sem azt jelenti, hogy én ne érezném magam a mai napig is kolozsvárinak: kolozsvári magyar vagyok, aki Budapesten él.

Verseidben a zsidó téma inkább indirekt módon van jelen, míg a női téma feltűnő, legalábbis hangsúlyos. Mi en­nek az oka?

Nem, a zsidó tárgy vagy motívum a prózámban – de végső fokon a versekben is benne van. Hogy formálisan vagy tema­tikusán a zsidóság megjelenik-e a versek­ben, az egy dolog. De az embernek min­den minősége átjárja és áthatja a verset; hiszen mindig abból az anyagból írja, ami ő maga. Ha másban nem, a gondol­kodásában, vagy a humorában, vagy az iróniájában, vagy az önreflexióra való haj­lamában, vagy az anekdotikus lekerekítettségre és a példabeszédre való hajla­mában – nagyon sok mindenben tetten érhető és jelen van. Az ember a teljes személyiségével ír – ennek mindenféle identitás is a része. Ugyanígy a női is.

Kérdik gyakran, hogy az írónő a verse­imben miként van jelen. A kiválasztott té­mák: az anyaság és a női szerep. Erre én azt mondom: ez botorság! A női író nem írhat bölcsődalokat és a szülésről szóló verseket egy életen át – ahogy a férfiak se csak katonadalokat írnak. A költészet nem arról szól, hogy mi a vers konkrét té­mája. Nem ez a legfontosabb ismérve. Egy női költő ugyanúgy, mint egy férfi köl­tő, az egész életével írja a verseit Úgy, ahogy egy nő gondol a szerelmesére, ahogy elgondolja, ahogy vágyakozik utá­na: egy szőrös férfilábat képzel nyilván maga elé, ha ezt nem is írja a versben… A női szerelmes versekben nyilván mégis egy másik vágy lapul. Az, hogy ennek te­matikusán hogyan kellene megjelennie, nem tartom lényegesnek. Azt hiszem, nem is ez határozza meg, hogy egy író mi­lyen nagyságrendű irodalmat ír.

– Te író vagy pedig írónő vagy?

Író. Ez egy foglalkozás – függetlenül attól, hogy valaki nő vagy férfi. Az írónő azt jelentené, hogy egy nő, aki ír, vagyis a nő lenne az elsődleges, és nem az, hogy ír. Az ember vagy jó író és költő – vagy semmi, azaz valami más a foglalko­zása. Ezért zavar engem, ha írónőznek vagy ha költőnőznek.

Azt gondolom, hogy az azonos esé­lyek kérdése nem az állandó megneve­zési kényszeren múlik, hanem merőben jogi és szociológiai kérdés, amely ará­nyos részvételen, a megkülönböztetés hiányán, azonos foglalkozásban azonos fizetésen, azonos előmeneteli lehetősé­gen stb. alapul.

Nem vagyok emancipációellenes, de nem hiszem, hogy a nyelvben és szóhasználatban lenne a legnagyobb baj. Ez inkább csak a komikum forrása. A nyelv szervesen fejlődik, és mindig csak egy kicsivel később épülnek be a társa­dalmi vívmányok. Majd később a női egyenlőség is be fog épülni – amikor majd nyelvileg jön el az ideje. Kétségte­len ugyanakkor, hogy ezek a kultúrák, melyekben élünk, férfikultúrák.

Mindezen megfontolások ellenére is. azt látni rajtad, hogy nő vagy – a zsidó­ságot azonban nem feltétlenül. Publikus, hogy te zsidó vagy?

Persze, mindig. De ki is derül, ha vala­ki kinyitja a könyveimet. Úgy vagyok ez­zel, hogy nem szoktam róla azonnal be­szélni – azt se mondom, hogy erdélyi magyar vagyok. Ha úgy hozza a beszél­getés, akkor viszont egy másodpercre se rejtem véka alá.

Milyennek látod a budapesti zsidó életet? Csatlakoztál-e valamilyen szerve­zethez vagy csoporthoz?

Sok jó barátom él Pesten, nemcsak zsidók. Nem specifikusan zsidó közössé­get keresek, inkább szellemi közösséget. Ez nem elzárkózás. Egyfelől sok itt a bel­ső harc, a klikkesedés. Ebben én nem kí­vánok részt venni. Másfelől tudom azt, hogy az én vallásgyakorlatommal elége­detlen lenne a Hitközség. Nem szeretnék szorongani amiatt, hogy írok. Valószínű­leg nem lenne belőlem „behóved zsidó”. Ha mi normális közösség lennénk, akkor ez tolerálná az olyan másságot is, mint amilyen az írói ambíció. Önreflexió és kri­tika nélkül nem tudok zsidó lenni. Sokat lehet tanulni e téren Buber könyveiből. Nem szeretem, ha korlátoznak. (Ugyanígy nem szeretem, ha egy női közösségben ugyanerről van szó). Az emancipáció alapfeltétele a nyugodt, önkritikai szem­benézés. Ez elég jó kiindulópont lehet.