Öncsonkítók

Írta: Surányi András - Rovat: Archívum, Film, Irodalom

filmnovella*

Piszkos, ólomszürke hajnal. Ilyen­kor képtelenség felébredni, kiká­szálódni az ágyból. Amíg a kávé lefő, addig tehetetlenül toporgok a konyhában. A térképet nézegetem, hova megyünk, hány kilométert kell utazni az ismeretlen falu felé.

Csak annyit tudok róla, hogy az elkülönült gettóban élő cigányok kivétel nélkül munkanélküliek, és az évekkel ezelőtt kitalált technikával önnön magukat csonkítva próbálnak kevéske pénzhez jutni, hogy fenntarthassák a családjukat. Való­jában nem értem az egész történetet. „Civilizációs gátlásaim”, középpolgári létem, agyam minden hárító-felejtő mechanizmusát mozgósítja, hogy ne fogjam fel, mi is történik ebben a kelet­-magyarországi faluban. A fővárosi „konformitás és gyávaság” hálója erősen tart, hogy ne kelljen felfog­nom a maga teljességében, mit jelent e kitaszított-kiszorított kö­zösség életben maradásért vívott harcban ez az abszurd „technika”.

Elhelyezkedem az autóban. Már előre sajnálom magunkat, milyen kellemetlen lesz ez a hosszú utazás. Félálomban, az autó ringásának átadva magunkat megyünk szótlanul Bogács felé. Az útszéli talponállóban könyökölve komoly pofával taglaljuk az újságok híreit. Intellektuális dölyffel és el­fogultsággal osztunk igazságokat… aztán benyomunk egy „féldekás házi pálinkát”, így már kelleme­sebbnek érezzük a Zsiguli megkopott-rugójú zötykölődését.

Szuhai ismeri a falut, ismeri az embereket. Mi a reggeli falun átrobogva látjuk először a „CS-gettó” elpiszkolódott házait. Nagyokat huppanva bukdácsol az autó az elfogyott beton után követ­kező földbuckákon. A házak ajta­jából, a kerítések rejtekéből fürkésző szemek tapadnak ránk. Csak a gyerekekben erősebb a kíváncsiság, mint a felnőttektől el­tanult bizalmatlanság. Lassan körülveszik az autót. Még nem szólítanak meg bennünket, de ugrásra készen várják, hogy mi kérdezzünk valamit.

Péter ismeri a járást. Elindul az egyik foltozott deszkakerítéshez. Egy középkorú, testes férfi lép ki az ajtó takarásából. Az ismerős arcot látva felderül, elindul felénk. Mögötte gyermeksereg tódul ki az ajtón. Egy pillanat alatt megtelik velük az addig csendes kert. Csak most nézünk körül. A festői káoszban és egymásra halmozott tárgyak ellenére is érződik az itt lakók igyekezete, hogy rendet tart­sanak. Az egyik sarokban alkat­részeire szétszedett motor roncsai. Bálába hordott szalma. A kert végében, a házfal takarásában egy ló áll kikötve. Felette színes nylon­fóliát feszítettek ki a fészerhez kötve, így akár az eső is eshet. A kert közepén egy kibelezett Gorenje áll, afféle szekrény, dísz, vagy talán a jómód megfogható bádog rekvizituma. Emlékszem az évekkel ez­előtti Gorenje-konvojokra, a hatal­mas fridzsiderek alatt roskadozó Trabantokra, az „Európából” im­portált mélyhűtött álmokra.

K. József, a családfő mosolygó szemű, reménykedő, bízni vágyó férfi. Kezet fogunk. Érzem, most vizsgázom. Ha ezekben a pillana­tokban őszintének érez, hajlandó lesz mesélni arról, miért hibádzanak az ujja végén a percek.

– Végigdolgoztam az egész életemet… purdé koromtól kezdve. Elmentem az építőiparba, mert jöt­tek a gyerekek. Hétfőn hajnalba el, péntek este haza… megrakva étellel, mert egyre több éhes száj várt és a falu nem adott megél­hetést. Mostanára aztán már min­denből kifogytam, segélyből meg családi pótlékból nem lehet meg­szüntetni az éhséget. Volt itt régeb­ben is cigány, aki megroncsolta az ujját és akkor fizetett valamit a biztosító. Két hétig, egy hónapig ak­kor került mindig valami a lábasba… Hát én nem büszkélkedhetek, volt egy balesetem, saját hibás, azt mondják, mert volt bennem egy kis lélekmelegítő, amikor a falnak nyo­mott a garázsban a busz. Mert ott is dolgoztam, takarítottam, meg ilyesmi, amit rábíznak a cigányra. Elég az hozzá, hogy fém van a lábamban, így hát nekem már nem sok maradt, hogy vidítsam a gyere­keket… hát így ért a baleset… az ujjammal… mind a hárommal, külön-külön… érthető, ugye. Nyo­morúság ez, nem haszon, a biztosító az utolsónál feljelentett csalásért. El is ítéltek, de nem kellett leülnöm. így hát sohasem voltam büntetve. Kit csalok meg én, ezzel az egésszel? Ezen a házon is kölcsön van, a villanyt sem bírjuk fizetni. Hát kit csalok én meg?

Körülöttünk a gyerekek. Ismerik már az apjuk történetét, értik is, nem is. Jóízűen eszik a babgulyást, amit az asszony mer nekik.

A házban bömböl a televízió. Országgyűlés-show folytatások­ban.

…és a Kárpát-medence magyar­sága így egységesen juthat az an­yanyelv ápolásának lehetőségé­hez…”, mondja olvasva egy aktuális fontos-ember a papírjából.

A háromhelyiséges házban egymásba ékelt, egymáshoz szorított ágyak. „Itt az öcsém alszik, és Erzsiké, itt meg Erzsi és Zsuzsóka…” sorolja az egyik nagy­lány mind a tizennégyüket. „A papának és mamának külön rekaméja van.” Kárpát-medence magyarsága, visszhangzik még bennem a mondat. Csak nem ez a nagyfejű, lógó bajuszú, szótagolva olvasó férfi fogja meghatározni, hogy kinek jut hely ebben a medencében…

Az utcán egy keskenyre kesere­dett szájú cigányasszony kiabál.

– Igenis megcsonkítják magukat, hogy legyen mit enni! Mert különben elrohadhatunk az utcán. Hiába nevetnek rajtunk, inkább magunk­ban teszünk kárt, minthogy felgyújt­suk a parasztok házait. Pedig az kéne, már az eszünkbe jutott, hogy ne csúfoskodjunk itt… Egy kutunk van, háromszáz embernek egy kút Inni, enni, mosdani. Hát mi ez, ha nem a kiirtásunk, az elveszejtésünk? Az éhségtől, piszoktól. A hidegtől. Inkább magában teszen kárt a cigány, mert már fél, és már nem mer tenni semmit. Jönnek, megverik. Azt mondják, lop, meg mit tudom én. Volt már éhes, rohasztotta már a gyomrát a nincs? Hát persze, hogy olyankor lop az ember, mert a gyerek sír, és tej sin­csen már a mellemben. Fonnyadt zacskó, nem anyamell…

Aztán a nő, amilyen hirtelen indu­lattal kezdte, úgy is hagyja abba. Félbehagyja a gesztikulálást, fáradtan leejti a kezét és szótlanul visszaindul a saját vályogháza felé. Az utca végében gyerekek lábtengóznak. Iskolaidő van, de ha le­het, el sem indulnak. Minek. Csak a félreültetést, a megszégyenítést jelenti nekik az iskola. A tanár átengedi őket, az ábécét sem is­merik, mert könnyebben szabadul­hat tőlük. Végighemperednek a poros földúton, nekik csaknem ter­mészetes állapotuk a kútnélküliségből adódó mocsok. A körmük fekete, a piszok a bőrükre cserződött. Nincs tapasztalatuk a zuhanyrózsából ömlő víz áldásairól. Mulatják csak az időt, mert a televí­zión kívül nincs más, ami a lassan pergő perceket elviselhetővé tenné. Azt már tudják, hogy a felnőttek kiszolgáltatott tehetetlensége hol részeg handabandázásba, hol őket terrorizáló rohamokba szokott for­dulni. Innen, a faluszéli gettóból nem látni messze, és amit látnak, az sem kecsegteti őket sok örömmel.

Feri már a tornácon ülve vár minket. Hamar végigfutott a hír, hogy „valami pestiek” akarnak beszélni vele. Negyvenes, mélyráncú, zavarában gyakran fel­horkanva nevető férfi.

  • Levágnám én mindet, az is­tenit… az éhség, a szegénység vitt erre rá engemet… a szegénység… – mondja és csonkolt ujjait a nap felé forgatja.
  • Megivott két felest, aztán haza­jött, letette a küszöbre a kezét és rávágott a baltával… – mondja egykedvűen az asszony. Mint egy kényszerű számvetést az elvég­zendő, vagy már bevégzett munkákról.
  • Rávágtam, mibe tart az… erősíti meg Feri és csonka ujjaival nehézkesen kihalászik egy szál cigarettát a dobozból. – Azt akkor jön belőle egy kis vér. Az az orvos meg összevarrja, vagy baszik vele, vagy mit tudom én… Rávitt engem a kénytelenség, ahogy a sógoromat is, mert nekik még ilyen házuk sincs, csak a barlangban lakik, de őtet elítélték, mert csaló. Egy fillért sem kapott és leültették három hónapra. Mintha ő lenne a bűnös… – nézegeti, forgatja a kezét, megadóan vonogatja a vállát.

Kicsit távolabb áll tőle a fia. Mint­ha nem is lenne jelen, kifejezéstelen arccal néz a falu felé. Őt nem lehet szóra bírni. Elutasító dühében ér­zem először a reményt, hogy van valami esély arra, hogy ki lehet lépni a gettó sáros-latyakos világából. Esetleg ép ujjakkal, ép önbe­csüléssel.

Állunk a kocsi mellett. Töprengünk, merre tovább. Egy idős nő lép Péterhez, kezében valami illetékes hivatal fenyegető levele. Mindegy, hogy épp mi is az. Az asszony könnytelen szemekkel, szárazon mormolja.

Magamra gyútom a házat… nincsen más kiutam, csak hogy ki­hozom a magatehetetlen gyereke­met a hátamon, és meggyújtom a házat. Itt nekünk nincsen már más… Özvegyasszony vagyok, segítség nincs, és nem tudom már ezeket az újabb és újabb befizetéseket csinálni.

Szenvtelensége mögött érezni az eltökéltséget. Szikársága, belénk fúródó tekintette nem hagy kétséget afelől, hogy mostani beszélgetésünk színhelyén hama­rosan csak üszkös romok lesznek.

A kert végénél egy férfi rágcsálja egykedvűen a szájában tartott gyu­faszálat, kérdezés nélkül kezd bele mondókájába.

– Az iparban dolgoztam a magyarokkal, azok teljesen el­fogadtak. Előmunkás lettem, de egyszer csak összeroppant a gyár. Elsőnek bennünket, cigányokat küldtek el, nem mondták ki, de ez volt. Persze aztán a többieket is, szépen, sorban… Azóta sem munka, sem kilátás. Bementünk segélyért, mert az asszonyom nagy beteg, de azt mondják, kifogyott a keret és csak akkor lesz, ha majd valaki meghal közülünk… ha valakit eltemetünk innen a telepről. Erre várunk, ki a következő. Tudja már gondolkodtam én is a baltázáson, de akkor mi lesz később, ha lerokkantanak, ha egyszer majd lenne munka és nem fog már a kezem… nem tudom…

Az asszony nyugtatóan teszi a kezét a fejére. Nem néznek egymásra, így is beszélnek egymáshoz. Ők már nem érdeke­sek, segítséget nem remélnek, de jólesett, hogy elmondhatták a ba­jukat.

Beülünk az autóba. Az első szándékunk az, hogy valakit ke­ressünk a falu életének döntéshozói közül, de ahogyan közeledik a hi­vatal épülete, úgy száll el belőlünk a szándék. Ugyan mit is tudnának mesélni, ugyan miért, s mennyiben felelősek ezek az emberek, akik a nincstelenséget próbálják osztá­lyozni és kevéske pénzekkel eny­híteni? A megoldás messze van, és addig csak az előítéletek és fájdal­mas tradíciók gyűlölet teli indulatai működnek. Mit mondhat ma egy ad­minisztrátor a falu harmadát érintő munkanélküliségről? Mit lehet mon­dani, amikor a kérdésfeltevés is már a közelgő robbanásveszélyről árulkodik? Firtassuk, hogy ki kinek eszi meg kenyerét? Hogy ki jogosul­tabb otthon érezni magát ebben a faluban, ebben az országban?

Paragrafusok, meggyőződés nélküli szlogenek és politikai érvényesülések csapdáiban buk­dácsolnak azok, akiknek magyarázatot kellene adniuk a faluszéli cigányházakra, a lecson­kolt végtagokra, a delíriumos tekin­tetekre, az utcán handabandázó skinheadek ön- és közveszélyes in­dulataira.

Lassan fékez az autó. Kikászálódunk belőle és céltalanul bóklászunk a kocsma, a vendéglő és a presszó alaktalan három­szögében. A helybéliek arcán ide­genkedés és gyanakvás. Idegenek vagyunk, erre az emberek minden rezdülése felhívja figyelmünket.

Megisszuk az áttetsző barna löttyöt a presszóban és úgy döntünk, visszamegyünk a cigánytelepre. Talán megjött már Gyula is a nap­számból, és hajlandó beszélgetni velünk.

Gyula csupa izom, izzó szemű negyvenes férfi. Zavartan tessékel be minket a tiszteletünkre kisöpört házba. A feleség kávét kínál, kérdi a sört is, aztán csöndesen letelep­szik a sarokba. Le nem veszi a szemét az emberről, óva-féltve hall­gatja a párját.

– Tizennégy évet ültem… egyik hozta a másikat magával. Intézet, nevelőszülő, jól irányzott pofonok, akár mit is csináltam. Az édes­anyámat is ismerem, sokat szült, nem volt mindükhöz ereje, szeretete. Én meg betörtem néhányszor, csupa piti ügy volt. Az elsőt tizenhét évesen, aztán így tovább. Munka, balhé, ítélet. Tizen­négy év és közben nem látni az alagút végét. Pedig szerettem volna. Amikor dolgoztam, akkor könnyebb volt nem visszacsúszni. De most valahogy állandóan azt ér­zem, hogy éhes vagyok belül. Az utolsó ítéletet az ujjamért kaptam, mert az biztosítási csalás volt. Itt ültünk az asszonnyal, kintről cigányzene szólt és peregtek a könnyeink. Ezért küldtek vissza börtönbe, érti és egy vasat sem kap­tam, egy forintot sem, hogy itt hagy­jak valamit a családnak. Az egészet a kilátástalanság csinálta velünk. Meg én gyenge voltam. Ez volt az utolsó esély, hogy levagdosom a saját ujjaimat. Pedig ezt az ember nem csinálhatja magával. Nem tudom, hogy mit hoz nekünk a jövő. Kicsi megnyugvást, vagy valami nagy börtönt… nem tudom. Éjjel arra szoktam kelni, hogy fáj a kezem, az egész karom. Akkor marékszámra szedem a nyugatokat, hogy ne ébresszem fel a családot, mert értük mindenre képes vagyok. Mindenre, érti? Aztán meg már nem tudok elaludni, csak nézek magam elé… és érzem, hogy iszonyú gyűlölet van bennem.

Gyula ül és ingatja a fejét. Érez­zük, már útban vagyunk. Bealkonyodik, amikor elindulunk Pest felé. Néhány ház ablakában látni a vil­logó tévé-képernyőt. Nem szólunk egymáshoz, csak figyeljük, hogy suhannak el mellettünk az árokszéli kilométertáblák.

* A dokumentumfilmet a PILOT-produkció megbízásából készítette Kőszegi Edit, Kőszegi Gyula, Laczkovich Péter, Szuhai Péter, Elek János, Erdei István, Surányi And­rás.

támogatás

Címkék:1994-03-Kommentár