Önállóság és hagyomány

A Newsweek egy néhány héttel ezelőtti összeállításában „Az új évszázad női” címmel interjúkon és felméréseken keresztül tárja fel, hogy a glo­balizáció és a fejlődő technika világában milyen új működési területeket hoznak létre a professzionális világba lépő, karriert építő nők. Emellett azt is megtudhatjuk, hogyan változtatják – sokszor nagyobb rugalmas­ságot igényelve – a munkaidő eddig hagyományos kereteit, ugyanakkor milyen nehézségekkel kell még mindig szembenézniük.

Hasonló érdeklődéssel igyekszünk mi is az e havi Esztertáskában, ha­gyomány és önállóság fogalmainak folyamatos összevetésével, zsidó női életutakból ízelítőt adni. Cikkeinken keresztül megismerkedhetnek a társadalmi változások, a munka és a tanulás révén a hagyomány (sor-) mintáiból kilépő vagy a hagyománnyal mégiscsak harmonizálni tudó, al­ternatívákat kereső zsidó nők sorsával, kezdeményezéseivel, s itt-ott olyasmire is fényt derítünk, ami a férfiközpontú gondolatkörből vagy történetírásból kimaradt.

Az emancipációs küzdelmek és a modernizációt követő fokozott női munkavállalás hatására megnőtt a nők iskolai végzettsége és szakmai képzett­sége, s ez átalakította a családszerke­zetet is. Az utóbbi évtizedek feminista történetírása vizsgálta meg, miként je­lentek meg a nemi különbségek az olyan, az adott társadalmi, politikai szerveződést legitimáló társadalmi és kulturális szervezeti formákban, mint például az oktatási rendszer. Ebben a kutatásban fontos szerepe van a társa­dalmi normák, értékek átadásában közreműködő oktatási intézmények, s a velük szemben kialakult ellenállási formák elemzésének. Szintén nagy fi­gyelmet fordítanak a feminista kutatók arra is, miként használják fel egyes tár­sadalmi csoportok a természettől adottnak tekintett egyenlőtlenséget uralmuk fenntartására.

Fejtő Ferenc Magyarság, zsidóság cí­mű, magyarul most megjelent művé­ben, nőként csak Lédát, Lesznai An­nát és Polányi Cecilt sorolja fel, s említést tesz még a „hebroni pillangókkal” szembeni előítéletekről. Vajmi kevés ez ahhoz képest, hogy a nők számsze­rűleg a zsidóság több mint felét tették ki, s így a századfordulós zsidó társada­lom- és kultúrtörténetből is nagyobb rész illetné meg őket. Igaz, Fejtő meg­említ még egy fontos, de eddig nem vizsgált folyamatot is: „Számos keresz­tény író és művész vett feleségül zsidó nőt, ami fiatal, a kulturális értékekre fo­gékony, modem és művelt zsidó lá­nyok viszonylag nagyobb számában nyerte magyarázatát.”

De honnan is kerültek elő hirtelen ezek a remek és főleg fiatal zsidó lá­nyok ilyen nagy számban? A nők 1895-ben nyertek Magyarországon először bebocsáttatást az egyetemekre, de Karády Viktor által – és szerinte a korabe­li értékrend szerint is – csak a munka­erőpiacon kevésbé értékesnek minősí­tett orvosi és bölcsészettudományi ka­rokra. innen kikerülve a diplomás nők a szolgáltatás, nevelés és gondozás ha­gyományos férfiuralmi sztereotípiáinak megfelelő állásokban helyezkedhettek el. Légrády Eszter, az első magyar dip­lomás gyógyszerésznő eszerint társadal­mi érdekérvényesítő képessége kudar­caként kellett volna megélje diplomája kézhezvételét, ami valószerűtlen. In­kább érezhette úgy, hogy ez volt az első lépés az önállóságot biztosító sikeres karrier felé vezető úton. Légrády később önálló gyógyszertárat vezetett, és aktív szerepet vállalt a diplomás nők érdekvédelmi szervezetében is.

A századfordulón a népesség egészén belül hiába volt a nők iskoláztatása nagyságrendileg kisebb, a felsőoktatás­ba a nők nagyobb előzetes tőkével ér­keztek (nyelvtudás, sport), és ott végig jobb teljesítményt értek el, mint a férfi hallgatók. A zsidó felekezetre jellemző, hogy nőtagjai jelentős számban voltak jelen az oktatási rendszerben, pl. a bu­dapesti egyetemen a nők egyetemi fel­vételének első tíz évében a hallgatók 42,2 %-a a zsidó nő és 35 %-a a zsidó férfi. Ugyanez a női számbeli fölény Karády adatai szerint igaz a középfokú ok­tatásra is, s a jelenséget egyrészt a libe­rális emancipációval, másrészt a követ­kező demográfiai ténnyel magyarázza: a jómódú, extragenerációs mobilitásra tö­rekvő zsidó családok a századfordulóra jelentősen korlátozták termékenységü­ket. Ha a megszületendő egy-két gye­rekből valamelyik történetesen lánynak sikeredett (ami a hagyományos érték­rend szerint kevésbé értékes), akkor a lányt is „fiúként” nevelték.

Az „asszimilációs aranykorszakban” ennek következtében új női személyi­ségszerkezet és szubjektivitás alakult ki, s ez megkérdőjelezte és átalakította a nemek közti egyenlőtlenséget. Minde­zek feltárásában női élettörténetek vizsgálata segíthet. Kérdés, vajon ép­pen a „fiúnak nevelt lányok” sikerei mi­att alakult-e ki a zsidó férfiasság érték­válsága, hogy a zsidó férfiak vegyes há­zasság esetén 40 %-ban társadalmilag lefelé házasodtak, míg ez az arány nők esetében csak 28 % volt.

A „kulturális értékekre fogékony, mo­dern és művelt zsidó lányok” nem fel­tétlen repestek a házasság piacáért.

Mint „fiúként nevelt lányok”, férfitársa­iknál jobb képességekkel, nagyobb el­határozottsággal léphettek a munka és hivatás útjára, hiszen a „fiúként” neve­lés során számtalan konfliktus edzette meg őket, volt alkalmuk megérteni a férfiuralom működési mechanizmusait: a kirekesztés, az elfelejtés, a torzítás, a férfiakból az emberiség egészére vo­natkoztatott általános érvényű követ­keztetések levonásának technikáit, s így sikeresebben szánhattak szembe azokkal. Ők az önállóságot választották a hagyományos családi szerep helyett vagy mellett. Ezt az új női szubjektivi­tást családi és vallási hagyományok, va­lamint az akkor lezajló társadalmi vál­tozások együttesen alakították ki.

Pető Andrea

Szerkesztőbizottság: Juhász Borbála, Pécsi Katalin, Pető Andrea, Sándor Mónika, Wirth Judit, Toronyi Zsuzsanna. Rovatszerkesztő: Kuti Andrea