Olvasóink írják – a Szombat válaszol

Schneider Rozália (Budapest): Lakótelepen lakom. Jó, s talán nem túlzok, barátságos a viszonyom a szomszédokkal. Ha találkozunk a lépcsőházban, váltunk néhány szót együtt szidjuk a liftest, amiért nem képes tisztességesen rendbe hozni a felvonót, máskor meg a hatóságokat, amiért jóformán hetenként emelik az árakat. Csupán egy kérdést kerülünk, mint a tüzet, a zsidóság helyzetét. Hallgatólagos megállapodás jött létre közöttünk: ők tudják, hogy én zsidó vagyok, de úgy tesznek, mintha nem tudnák (mellesleg, honnan értesültek volna róla, hiszen nincs az arcomra írva) ez tabutéma. Legutóbb ki akarták ugratni a nyulat a bokorból, ártatlan képpel adták elő, hogy Lengyelországban dúl az antiszemitizmus. Én azonban úgy tettem, mintha elhallottam volna a hírt, s csak magamban háborogtam, hogy még ott is van antiszemitizmus, ahol már jóformán nem is élnek zsidók. Vívódom magamban, vajon helyes-e ez a megalkuvó magatartás, nem fog-e visszaütni.

Megértjük félelmét, de zsidóságának vállalása talán szomszédai előtt is azt példázná, hogy egy hús-vér élő zsidó éppúgy él, mint ők, éppolyan sérthető vagy büszke, mint ők. Más, de mégis ugyanolyan.

Milder Sándor (Budapest) Bár nem a legszerencsésebben sült el a berlini antifasiszta, antiszemitizmust elítélő, százezreket mozgósító tüntetés, valamint a bécsi, római demonstráció, amely a nácizmus felett mondott megfellebbezhetetlen ítéletet, felvetődött bennem, napjainkban ilyen megnyilatkozásra volna szükség nálunk is, Magyarországon. Igaz, Szegeden, Pécsett már megmozdultak a fiatalok. Annak különösen nagy jelentősége van, hogy fiatalok nem hagyják magukat a gyűlölettől elsodorni, elhatárolódnak a kirekesztő’ politikától, mindattól, ami az úri hagyományt jellemezte. Az a kérdésem, a Szombat nem tudna e téren kezdeményezni valamit?

Az utcai demonstráció végső eszköz, s nem mindig a leghatásosabb. A Szombat eszközei mások, bár alkalomadtán ha úgy ítéljük meg magunk is támogatnánk a tiltakozó megmozdulást.

Dr. F. K. (Budapest) Egészségügyi vonalon dolgozom. A főnököm is zsidó. A beavatatlanok azt hinnék, milyen jó dolgom van, netán kivételeznek is velem. Szó sincs róla! A főnököm egy alkalommal bizalmasan elárulta, nem azért részesít kevesebb prémiumban, mert nem érdemiek többet, netán előléptetést, hanem egész egyszerűen attól tart, hogy megvádolják, ha nem is nyíltan, ami még kellemetlenebb, hogy előnyben részesíti zsidó hitsorsosait. Hasonló jelenséggel másutt is találkoztam. Hogy lehet ez ellen védekezni?

Erre nincs kipróbált recept. Ne a megítélésről való félelem határozza meg a viselkedést, ne legyen szempont a beosztott hovatartozása írhatnánk, ha főnöke kérdezne minket…

Keles István (Tótkomlós) Nem tartjuk etikusnak, hogy az Új Életben megjelent cikkhez fűzött kommentárját a mi lapunkban közöljük. Egyébként levelével kapcsolatban nincs különösebb ellenvetésünk.

Farkas Dávid (Zürich) Örülünk, hogy felkeresett bennünket soraival. Leveléből idézünk: 1942”-ben vonultam be munkaszolgálatosként Szombathelyre, majd a 3/2 kőszegi munkaszázadhoz osztottak be. Puszta kézzel kellett kitépdesnünk a füvet, a hajnyírás közönséges késsel történt. A parancsnokunk Darka hadnagy volt. Majd Kárpátaljára irányítottak bennünket bunkerásásra.”

Ön visszavonuláskor Kópházára került, ahol közismerten iszonyatosan bántak a muszosokkal. A halottakat elhantoló csapatba osztották be. Minden elismerésünk az Öné, hogy abban a kétségbeejtő

helyzetben volt annyi lelkiereje, hogy feljegyezze az elhunytak személyi adatait, a listát pedig egy maga készítette kis térképpel együtt a hely pontos megjelölésével átadja a helybéli papnak.

Abban a reményben tesszük közzé levelét, hogy valaki életjelt ad magáról az egykori 3/2 munkaszázadból, netán élő hozzátartozók értesülnek, hol nyugszanak szeretteik.