Olvasóink írják

Írta: Somos Éva - Rovat: Archívum

Olvasóink írják

AZ ELTŰNT KÓSER MARHAHÚS NYOMÁBAN

Tisztelt Szerkesztőség!

Az utóbbi hetekben eltűnt a kóser marhahús a Dob utcai kóser húsboltban, ahol – tradicionális háztartást vezető há­ziasszonyként – évtizedek óta vásáro­lok. A bolt vezetőjétől annyit sikerült megtudnom, hogy veszélybe került a kóser vágás, mert megszűnt a vágóhíd, ahol ezekre a vágásokra sor került.

Érthetetlennek és megdöbbentőnek tartom, hogy ilyen helyzet állhat elő Budapesten, különösen, hogy erre még a legsötétebb években sem volt példa, az akkori hitközségi vezetés képes volt biztosítani a rendszeres kóser marha­hús-, sőt időnként még a borjúhúsellá­tást is. Hány vágóhíd működött akkor, és hány működik most az országban?

Híreim szerint a probléma felmerült a legutóbbi rabbigyűlésen is. ahol Zoltai ügyvezető igazgató úr rögtönzött válaszában azt közölte, hogy tárgyal­nak izraeli fagyasztott marhahús beho­zataláról. Sem én, sem a családom nem kívánunk fagyasztott marhát enni, még akkor sem, ha esetleg a húsimport egyeseknek jövedelmező új vállalko­zást jelenthet.

A segítségüket kérem, hiszen ez a probléma sok száz, kóser húst fogyasz­tó családot érint, óvodáskorú gyere­kektől a Szeretetkórház betegein át az idősotthonokban lakó hittestvéreinkig.

Üdvözlettel:

Somos Éva (Budapest)

KLERIKÁLIS OSZTÁLYELLENSÉG

Apám hithű ortodox zsidó volt. Va­lamikor jesivába járt, megjárta a holo­kauszt poklát, testvéreit elveszítette. Amikor visszakerült a munkaszolgá­latból, megnősült, és ugyanúgy járt templomba reggel-este, mint azelőtt. Hite soha nem rendült meg. Az ötve­nes években kereskedősegédként dol­gozott, és járt a kötelező szemináriu­mokra. Legnagyobb megdöbbenésére egyik volt jesiva-bóher társa kommu­nista párttitkárként, később igazgatóként a klerikális veszélyről papolt. Fi­gyelmeztette is apámat: jobb, ha nem jár templomba. Baj lesz ebből, meg­látja – fenyegette meg. Apám megté­vesztő technikákat fejlesztett ki. A zsi­nagóga melletti ház kapuján járt be, és a kerítés hiányzó palánkja mellett csú­szott át a templomudvarra. Nem vet­ték észre, vagy nem akarták észreven­ni, de mindennap járt a templomba. Soha nem léptettek elő, nem küldték továbbképzésre, nem kapott jutalmat: klerikális káder lett. A nyomás nehe­zedett, 1954-ben a közben kikereke­dett vállalatigazgató ismét figyelmez­tette: – A klerikális osztályellenséggel előbb-utóbb le fogunk számolni.

Apám egy évig nem járt templom­ba, csak Jom Kippurra slisszolt be a hátsó kapun. „Még a munkaszolgálat­ban is megtartottuk Jom Kippurt – dünnyögte ilyenkor. – Ez az ország egy őrület, innen el kell menni.” Évtizedek teltek el. Apám élete vé­géig mindennap járt templomba, ak­kor is, amikor meglátogatott minket, itt volt Kaliforniában.

A temetésén egy idős bácsi szólít meg. – Emlékszik? – kérdezi. – Nem – mondom. – Én voltam a maga apja igazgatója. Nagyon jó ember volt az apja – mondja. Udvariasan megkérde­zem, hogy most mivel foglalkozik. El­mondja, hogy a zsidó hitközségen van állása, mindennap jár templomba – kell a minjen, fizetnek érte. – Nagy itt ám az antiszemitizmus – emeli fel mutatóujját -, harcolnunk kell ellene.

A gyomrom felfordul, legszíveseb­ben arcon csapnám ez az embert, de csak elfordulok és továbbmegyek.

G. L. Kalifornia

HELYESBÍTÉS

Lapunk februári számában A kom­munizmus áldozatainak emlékére című összeállításunk bevezetőjé­ben tévesen tüntettük fel a kommu­nizmus áldozatainak emléknapját: az valójában február 25-e. Olvasó­inktól elnézést kérünk.

Címkék:2006-03

[popup][/popup]