Olvasó-NAPLÓ

Szép az, ami erkölcs nélkül tetszik

Gondolatkísérlet járja be Euró­pát, főként annak esztétika tanszékeit: előítéletek és elkö­telezettségek nélkül, „recepció- esztétikailag” újraértékelni megnyugta­tóan elkönyvelt művészeti teljesítménye­ket vagy kudarcokat. Az esztétikum lebeg­tetése és az élet átesztetizálása, vagyis az erkölcsi szempontok dacos mellőzése odavezet, hogy például a fekália, a szadizmus, a találomra való rombolás, a nekrofilia vagy a homoszexuális orgazmus már- már művészi formálás híján is artisztikummá válik. A szabadság meglepő mó­don a halálvággyal lesz egyenlővé, a rab­ság pedig megtenni a maga felsőbbren­dű szabadságát. Auschwitz és az ottani hóhérok igazi valósága az, hogy szépek voltak, mint azt egy túlélő írónk is regiszt­rálta. A hitleri korszaknak és propaganda­művészetének új meg új mentőkörülmé­nyei sorjáznak elő. Például az, hogy a né­metségnek majdnem a fele (kezdetben még) nem kért Hitlerből. Vagy az, hogy Leni Riefenstahl Hitlert dicsőítő filmjei­nek állítólag semmi közük a nácizmus­hoz. Vagy az, hogy az elfajzottnak bélyeg­zett német festményremekművek elége­tése és kiátkozása közben a náci vezérek némelyike azért becsülte Holdét Vagy az, hogy az államilag preferált drabális szob­rok és idillikus festmények azért nem vol­tak tökéletesen értéktelenek. Ne próbál­juk a holocaustot előzményeire visszave­títeni! Próbáljuk a hitlerizmust is árnyaltan elemezni! Nehogy abba a bűnbe essünk, hogy a totális ideológia korszakát hason­lóan totális (elkötelezett, baloldali) ideoló­giával értelmezzük.

Szokásunk mélyebb belegondolás nél­kül visszhangozni százszor hallott művé­szeti és történetfilozófiai érveket – ennyi­ben igaza lehet a Földényi F. László dolgo­zatait egyesítő, Egy fénykép Berlinből cí­mű kötetnek. Ám ha a posztmodernizmus makacsul újdonságokra törekvő képvise­lője az értékmentesség jegyében össze­házasítja Schillernek és Qoebbelsnek az élet és a művészet egységéről kifejtett né­zeteit, gondolatkísérletként megkockázta­tom: a házasság ellen a feltámadó Schil­ler – már csak a Goebbels-levél lapos stí­lusa miatt is – hevesen tiltakozna.

Földényi vád alá helyezi az „erkölcsi ter­rort”, mely megtiltja, hogy a hitleri kor­szak művészetét más szemmel is nézze valaki, mint az erkölcs vesébe látó szemé­vel. Bizonyos joggal fejtegeti, hogy ez a művészet – „ártatlan, elfogulatlan szem­mel figyelve” – esztétikai hatással is ren­delkezik. Ez az esztétikum, teszem hozzá én, természetesen a katonai díszszemlék esztétikuma: a csöppet sem szelektív erőé, a parancsuralomé, a tömegorgaz­musé, a tiszta (zsidóktól és más csámpásoktól megtisztított) rendé. Van azonban valami oka annak, hogy ezt a mégoly ma­radványszerű esztétikumot Földényi még álmában sem koncedálná a hasonlóan to­tális sztálini korszak művészetének. Az ok pedig egész egyszerűen Földényinek a né­met szellem és a németség iránt érzett „megbabonázott”, kritikátlanságig menő rajongása. Mely odáig ragadja, hogy né­met neonácikról szólva is csak mentőkö­rülmények ötlenek az eszébe.

A Szombat hasábjain persze nem kelt­het meglepetést az ilyen alapállás gyanú­perrel való kezelése. A holocaust óta va­lahogy megfogyatkozott Bayreuth vagy Nürnberg zsidó kultúrzarándokainak a száma. A zsidó öngyűlölet jegyében azon­ban zsidó forrásból is csörgedezhet a nép­irtó német rasszizmusnak és Zubehörjének rejtett apológiája. Földényi elképzelé­se például, melynek hangoztatásában a zsidó Márton László sem volt tétlen, hogy ti. az auschwitzi foglyoknak bízvást lehe­tett „valamilyen metafizikai értelemben vett vétkük”, adatolhatóan megfordult né­melyik kopaszra nyírt auschwitzi főben, és egy darabig feltűnt a zsidó teológiában is. Ám szerzőnknek a Szabad Nép „dialek­tikus” zsurnalisztáit idéző sziporkája, hogy ti. a világháború igazi áldozata maga a németség volna (vö. ezzel a marxista té­telt, hogy a bérmunka nem a proletárt dönti rabságba, hanem a tőkést) – még a posztmodern relativizmus szobatudósi nagyotmondásai közül is kimagasodik.

Rendben van, elemezzük Hitlert és Hit­ler Németországát elfogulatlan szemmel! De a Hitlertől elmenekült, kimagasló né­met értelmiségiek százai helyett, ha kérni szabad, ne soroljuk fel csakis azt az ötöt­-hatot, aki maradt! Mi ez, ha nem elfogult­ság – ezúttal a másik irányban? Földényi beszámol arról a tízéves korában reászállt megbabonázó vonzerőről, amely egy vi­déki földszintes lakásban minden vágya­kozó idegszálát egy 1936-os németorszá­gi fényképalbum (könyvtárának ma is egyik „legféltettebb” darabja) és rajta ke­resztül Németország felé fordította. Az al­bum propagandisztikus előszavát állító­lag azóta sem olvasta el. Felvillantja most megjelent egyik írásában Hitler képét, amint Speerrel, főépítészével közösen „megálmodja az új Berlint”. Meg kell a szívnek hasadnia, hogy féltő szeretettel dédelgetett álmukat közbejött akadályok meghiúsították.

Földényi elzarándokol a nürnbergi biro­dalmi pártgyűlések gigantikus helyszíné­re, mely elfogulatlan leírásában „az örök­kévalóságot idézi”, hiszen „kiszabadította az elmét” a mindennapi élet ügyes-bajos dolgaiból. A nürnbergi mítosz, írja szer­zőnk, még holtában is „elfogódottá” teszi az embert. A Riefenstahl-filmben szónok­latra érkező Hitler „úgy emeli a sötét ég fe­lé az arcát, ahogyan Novalis tehette”. „Fe­ledhetetlen pillanatok”, mondja még mindig elfogulatlanul Földényi, de hát kezd­jük megszokni ezt a hangot, oly sokan fe­csegnek manapság hasonló elfogulatlan­sággal Antonescuról, Tisóról, Szálasiról – hőssé, szentté vagy mártírrá avatva őket.

A németség, mint tudjuk, évtizedek óta derekasan küzd a hitleri korszak, saját rosszabbik énje helyretételével. Az ön­gyógyulás nem folyhat válságok, vissza­esések, fájdalmak nélkül. Most azonban a helyszínre toppan a Kicsiny Magyarország kicsiny mentőorvosa, hogy kicsiny fecskendőjéből feloldozó csodaszert fecsken­dezzen a ma is vivódó, hatalmas testbe. A következő mentőötletei vannak:

1. A megszállt, romokban heverő Né­metország még mindig rendelkezett egy olyan rejtélyes képességgel, mellyel a győztest hipnotizálni tudta.
2. Az amerikaiak megalázó módon csak hosszú kérdőívek kitöltése árán jut­tatták munkához vagy élelemhez a legyő­zött lakosságot.
3. A bűnös fájdalma semmiben sem különbözik áldozatainak fájdalmától.
4. Németország túl nagy árat fizetett mai jólétéért, amikor sziléziai és kelet-po­roszországi területeiről végleg lemondott.

Magyarázat a fenti elfogulatlan mentő­akcióra? Alighanem a kötet végi napló- részletekben. A két hosszú ösztöndíjon Nyugat-Berlinben munkálkodó szerző e lapokon is Németországról fantáziái a posztmodem esztétika vér-, halál- és or­gazmusbűvöletében. De közbül seregnyi társasági élmény. Szerzőnk halálfélelmei­ből ki-kibontakozva csakis a legválogatottabb társaságokban tűnik fel, s ezt unos-untalan tudatja is velünk a legjobb nevek elpotyogtatásával. Klaus Nomi levele, megtudjuk, budapesti íróasztala fiókjá­ban lapul, Nádas Péter őt a tájékozódás zsenijének nevezte, Esterházy Péter taná­csára keres fel egy transzvesztita lokált, Axel Matthes a repülőtérről egyenesen hozzá sietett ebédelni, Caes Nooteboom kizárólag neki szóló kedvességgel fordult hozzá – és ismeretlenek, az utcán elhala­dó apáca, a büfében feltűnő idősebb nő is leplezetlen erotikus érdeklődést tanúsí­tanak iránta.

Nem az a fontos, hogy szerzőnk szeretetre, elismerésre vágyik (akárcsak a mai Németország), hanem az, hogy ezek jelei­re folyamatosan vadászik, és gondosan följegyzi, megörökíti őket. Kicsinység, il­letve a nagyság utáni szakadatlan sóvár­gás elegyedik tehát Földényi dolgozataiban. Talán azért szegődik a nagy testű Németország prókátorának, hogy annak nagyságából puszta érintkezés útján ré­szesüljön. Jóindulattal azt kell monda­nom, hogy Földényit szégyenszemre, még 50-60 év elteltével is át tudta ejteni a hitle­rista kultúra propagandagépezete. A bal­oldal mai színvonaltalanságán sajnálkozó Földényi talán vesztegethetne néhány föl­jegyzést saját irányzata, a történelmet új­rarendező jobboldal nosztalgikus színvonaltalanságára is. A posztmodern elfogu­latlanság jegyében.