Nyomás alatt
Nyomás alattRadikálisok és pragmatisták a vallásos cionista mozgalomban
Az igen heterogén vallásos cionista tábor állandóan forrong. A lakosság mintegy 15 százalékának rokonszenvét élvező, ám politikai befolyásában ennél jóval erősebb mozgalom az izraeli közéletben sajátos helyzetben van: ideológiája szinte nap mint nap konfrontálódik a valósággal.
A mozgalom, amelynek kiemelt ideológiai, politikai célja a Jordán folyótól nyugatra eső területek, Szamária és Júdea betelepítése, a csapatkivonási tárgyalások során állandóan a torkán érezheti a kést. Minden négyzetméter, minden ház és minden apró település elvesztése csapás annak az eszmének, amely a megváltás művének előkészületét látja Izrael állam megszületésében, növekedésében, és az ősi bibliai területek benépesítésében. A szekuláris baloldal számára értelmetlenség és fanatizmus annak a néhány száz telepesnek a hajthatatlan kitartása, akik Hebron gyűlölettől szikrázó légkörében élnek százötvenezer arab között. A telepesek viszont küldetést látnak benne, hiszen ha az ősatyák nyughelyének városában, e szent helyen nem élnek zsidók, akkor Erec Iszraél még nem a zsidók földje, tehát a Messiás sem jöhet el…
A hebroni csapatkivonást legtöbbjük súlyos csapásként élte meg: a zsidók föladták az ősi várost Hebron húsz százaléka viszont továbbra is izraeli fennhatóság alatt maradt – éppen az ott élő pár száz zsidó biztonsága érdekében, akikre most több ezer izraeli katona vigyáz. Ez a helyzet a vallásos cionisták győzelmeként is értékelhető: egyetlen lakást sem kellett elhagyniuk. A kivonulási tárgyalások sem fenyegetik Júdea és Szamária zsidó településeit: az ominózus 13 százalék, amelyről több mint fél éve tárgyalnak (eleddig eredmény nélkül), zsidók által nem lakott területeket foglal magában. Nemrégen Ehud Barak, az ellenzéki Munkapárt vezére is járt a telepesek között, és megerősítette, hogy egyetlen települést sem hajlandók föladni. Nem csak a nagyobb, stratégiai jelentőségű települések megtartásához ragaszkodnak, hanem a 10-20 családos politikai-ideológiai jelentőségű telepeket sem kívánják felszámolni. Mindez arra utal, hogy a vallásos cionisták politikai befolyása már intézményesült az országban.
Senki nem garantálja azonban az illegális települések fennmaradását. A vallásos cionisták közül a radikálisabbak időről időre kirajzanak megszilárdult telepeikről, és egy újabb hegytetőn ütik föl a sátorfájukat – gyakran a szó szoros értelmében – hiszen a cél éppen Júdea és Szamária benépesítése. A palesztin hatóság ilyenkor tiltakozik, az izraeli határrendőrség kivonul, az összetákolt bódékat lebontja, a telepeseket visszaviszi, esetleg eljárást indít ellenük. Aztán a telepesek másnap éjjel megint kivonulnak, fölverik sátraikat, és a játék kezdődik elölről. A radikálisok – korántsem ok nélkül – azt remélik, hogy a hatóságok végül megadják a fennmaradási engedélyt. Ez a taktika az esetek egy részében már eredményesnek bizonyult. A palesztinok ilyenkor dühödten tiltakoznak, hiszen úgy érzik, helyesen, hogy e keményvonalas vallásos cionisták kész helyzetet akarnak teremteni, terjeszkedéssel akadályozva meg a területek visszaadását A Hamasz ezért előszeretettel vadászik a telepesekre, késeli meg, robbantja fel és lövi le őket. Az izraeli titkosszolgálat feltevései szerint a Hamasz talán taktikát változtatott – ha ugyanis a gyilkos fanatizmuson túl politikai érzékük is van, és számolnak az izraeli közvéleménnyel, akkor a baloldalon várhatnak valamelyes megértést. A Ha’arec egyik kommentátora nemrég például azt írta: igenis van különbség egy ártatlan Tel-Aviv-i járókelő és egy szélsőséges telepes ellen elkövetett merénylet között Netanjahu kormányfő viszont úgy fogalmazott, hogy a zsidó vér kiontása nem maradhat büntetlenül, függetlenül attól, hogy ki volt az áldozat.
A valódi és vélt agresszorokkal szemben a telepesek nem haboznak fölvenni a kesztyűt: a visszaütés, viszontrombolás, törés-zúzás már nem is szerepel a hírek között, legalábbis Hebronban nem, ahol a legsűrűbbek az összecsapások. A város legutóbb akkor került a lapok címoldalára, amikor egy palesztin merénylő ágyában leszúrta Slomo Ra’anan rabbit. Válaszul a felbőszült zsidó radikálisok a város piacán törtek-zúztak tehetetlen dühükben. Az izraeli rendőrség ebben az évben eddig 143 vizsgálatot indított a hebroni zsidók ellen. Az állandó életveszélyben élő hebroniak ezt az izraeli hatóságok ellenséges magatartásaként értékelik, és keserű frusztrációval emlegetik, miközben a baloldal azzal vádolja a hatóságokat, hogy nagyon is keveset tesznek a telepesek megfékezésére.
Jobb- és baloldal felfogása roppant távol áll egymástól: a telepesek és az arabok gyakorlatilag hadiállapotban állnak egymással, miközben a baloldal a békés polgári társadalomhoz illő magatartást kér számon az izraeli hatóságokon. Az eltérést jól szemlélteti a kerítés ügye: a telepesek ellen egyre gyakrabban ismétlődő merényletek után a hadsereg célszerűen látná a területek zsidó telepeit kerítéssel körülvenni. A telepesek ez ellen tiltakoztak, mivel ez defenzív stratégia, megfosztaná őket a terjeszkedés lehetőségétől, ami pedig éppen mozgalmuk éltető eleme. A gyilkosságokra a telepesek mindig újabb területek elfoglalásával válaszolnak, ekképp érzékeltetve az arab oldallal, hogy gyilkosságaik éppen a szándékaikkal ellenkező eredményre vezetnek.
A folyamatos hadiállapotban élő hebroniak és a többi radikális telepes a maguk nézőpontjából árulásnak tartják, hogy amire ők – hitük szerint a Messiás eljövetelét előkészítve – a szó szoros értelmében az életüket teszik föl, azt az izraeli kormány egy tollvonással átadhatja az ellenségnek. frusztrációjukat még csak növeli, hogy míg az előző, baloldali kormány idején remélhették a dolgok jobbra fordulását a választásoktól, erre most már nincs többé esély: a területek tizenhárom újabb százalékát épp az a jobboldali kormány készül visszaadni, amelyben az ő pártjuk, a Nemzeti Vallásos Párt is helyet foglal. Az izraeli belbiztonsági szolgálat ezért igen komolyan veszi azt a lehetőséget, hogy a szélsőségesek köreiből egy újabb Jigal Amirhoz hasonló merénylő támadhat, aki a kormány „árulásáért” (értsd: a területek visszaadásáért) akarna elégtételt venni. A baloldali Jerusalem Report öles címlap-sztoriban elemezte ennek lehetőségét, de a tőle jobbra álló Jerusalem Post is több (visszafogottabb hangnemű) írást szentelt egyebek közt a hebroni zsidóknak.
Mivel a Nyugati part és Gáza területén élők száma ma már több tízezerre rúg mozgalmuk is rétegződött: mérsékeltek és radikálisok vitáznak a követendő stratégiáról. (Az izraeli baloldal szemében persze az összes telepes egykutya.) Aharon Domb, a mozgalom vezetője, aki tízegynéhány éve maga is lelkesen rohant hegytetőről hegytetőre új és új telepeket alapítani, és saját elmondása szerint nem okoztak neki álmatlan éjszakákat a radikálisaik által elkövetett arabellenes bombamerényletek, ma már, megfontolt politikusként, érzi a veszélyeket. Ha messianisztikus dühében egy csoport könnyedén túlteszi magát a törvényeken, akkor nincsenek többé határok. Erre a veszélyre Baruch Goldstein Makhpéla-barlangbeli mészárlása, majd a Rabin-gyilkosság döbbentett rá sokakat. Mindkét, eddig el képzelhetetlennek vélt cselekedet elkövetője a vallásos cionisták köréből került ki. A közösséget sokkolták a gyilkosságok, de az átfogó lelkiismeret-vizsgálat elmaradt – nem utolsósorban a baloldal rájuk zúduló szitok-átok özöne miatt. Utóbbiak az egész közösséget egyetemlegesen tették felelőssé az eddig példátlan cselekedetért, azért, hogy egy zsidó megölt egy másik zsidót. A humanisták táborából való kirekesztés persze bősz ellenreakciókat váltott ki: az önkritikával nem rendelkező radikálisok körében megszületett az összeesküvés-elmélet: eszerint Rabin gyilkosa, Jigal Amir valójában csak báb volt a titkosszolgálatot kézben tartó Simon Peresz, Rabin vetélytársa kezében, aki ilyen körmönfontan szabadult meg riválisától. A képtelenséget a telepesek lapja, a Nekuda megfontolandó véleményként közölte, és a jobboldali tábor egy részében ez ma már közkeletű álláspont
Megszólaltak azonban másféle hangok is. Mivel a vallásos cionizmus nagy súlyú politikai mozgalom, vezetői és képviselői kapcsolatot tartanak a többi politikai erővel, és ez mérsékelt magatartásra ösztönzi őket. Aharon Domb ma már elítéli a radikális telepes rabbi, Eljakim Levanon szavait, aki azzal fenyegetőzött, hogy „ha Netanjahu kivonul a területekről, akkor még erőteljesebben fognak válaszolni, mint a Rabin-kormány idején.” A homályos fenyegetőzést akár a Rabin-gyilkosságra tett utalásként is lehet értelmezni, és akadhat a közösségben olyan, aki ezt pontosan ilyen cselekedetre való felhívásként értékeli. „Bírálóinknak itt igazuk van” – szögezte le Domb. Őnála is tovább ment Uri Elicur, egykor szintén radikális telepes, aki elvállalta Netanjahu kormányfő kabinetfőnökségének irányítását. Telepes társai, amint hírét vették kinevezésének, röplapokat gyártottak, melyben új Flavius Josephusként mutatták be őt (A Zsidó háború szerzője a rómaiak ellen vívott függetlenségi harc tetőfokán, az ügy reménytelenségét látva, átállt az ellenséghez.) A Gus Emunim ultraradikális szervezet alapítójaként jegyzett Elicur mára pragmatikussá lett. Elvei fenntartása mellett úgy véli, a merev szembenállás nem vezet eredményre: jelen kell lenni az egyezkedésen, és a károk minimalizálására kell törekedni. „Az ilyen pragmatizmussal egyetlen új telepet sem építettünk volna föl” – háborognak a telepesek héjái. Elicur azonban 1982-ben, a Sínai-félszigeti kivonulásnál már keserű tapasztalatokat szerzett arról, hogy alkalomadtán milyen keveset ér a radikalizmus: a félszigeten fölépített Janiit település lakói nem voltak hajlandók elhagyni házaikat és a végsőkig kitartottak, de az izraeli hadsereg katonái evakuálták őket. Elicur ebből azt a következtetést vonta le, hogy nem érdemes a társadalom nagyobb hányadával szemben elszigetelődni, mert magukra hagyva alulmaradnak a többségi választásokon alapuló parlamenti demokráciában.
Miközben a vallásos cionisták körében továbbra is virágzik a radikalizmus (amint azt egyebek közt a Szentély azonnali újjáépítését szorgalmazó mozgalom nagysikerű újévi összejövetele is bizonyította), a másik oldalon olyanok is vannak, akik keresik a párbeszédet a társadalom többi részével. Ezek közül legismertebb a Meimad, a politikailag mérséklet vallásos cionista mozgalom, amely azonban elsősorban intellektuális téren jelentős. A Meimad-nak eddig csekély befolyása volt, nem is tartozott a vallásos cionisták politikai táborához, a következő választáson önálló pártként akar indulni. De a szekértáboron belül is megjelentek a szélesebb társadalommal való párbeszéd hívei. A Jeszodot (alapok) mozgalom a vallásos cionista iskolák oktatói számára kínál „demokratikus tréninget”, melynek során a halacha és a demokratikus értékek összeférhetőségéről vitatkoznak.
Jichak Lévi kulturális miniszter, a Nemzeti Vallásos Párt vezetője legutóbb „társadalmi szerződés” tervezetével keltett feltűnést. Javaslata, amelyet a szekuláris baloldal meglepve fogadott, vallásosok és szekulárisok együttélésének közösen elfogadandó alapelveit tartalmazta. Noha az alapelvek meglehetősen szigorúak, a jelenlegi status quót tekintik kiindulópontnak (ortodox monopólium a házasság, válás és betérés terén), amiért a baloldal aligha fogadja majd el, a javaslat újdonsága a (legalábbis elviekben hangoztatott) kompromisszum-készségben, a szekulárisok felé tett gesztusban rejlik. Bírálói szerint viszont Lévi a Meimad ötletét „lopta el”, ugyanis a mérsékelt vallásos cionista mozgalom ez év elején kiadott egyik dokumentumában szerepel a „társadalmi szerződés” kifejezés. Ez, Lévi tervezetéhez hasonlóan, vallásosak és szekulárisok együttélésének megvitatandó alapelveit tartalmazta. Ebben a tervezetben, melyet a Munkapárt radikális baloldali kulcsfigurájával, Joszi Beilinnel vitattak meg, jóval több engedmény szerepel, mint Jichak Lévi javaslatában. A Meimad gyakorlatilag legalizálná a polgári házasságot, engedélyezné a szombati kulturális tevékenységet és szórakozást, és erősen visszanyesné a vallásos bürokráciát.
*
A vallásos cionizmus azáltal, hogy ideológiája nap mint nap a politika próbakövén méretik meg, erősen elkülönül a többi izraeli politikai mozgalomtól. A szekuláris pártok egyértelműen a politikai demokrácia mellett kötelezték el magukat. Az Izraelben nagy politikai befolyással rendelkező harédi (ultra-ortodox) közösségek a zsidó hagyományt, a Tórát állítják életük középpontjába, Izrael állama és annak demokratikus intézményei számukra csak pragmatikus célok szempontjából fontosak. Közösségeik politikai berendezkedése a teokráciához közelít, rabbijaik szava számukra előbbre való bármely politikusénál. Állam és Tóra együtt, elvi-ideológiai szinten csak a vallásos cionisták számára fontos. Az Izraelben évek óta folyó kultúrharc lényege éppen e kettő szembenállása: egyfelől állam és demokrácia másfelől a vallásos felfogás és életvitel ütközése okoz konfliktusokat, így a vallásos cionizmus éppen a politikai-ideológia csaták kereszttüzében él.
Továbbá: sem a szekuláris pártok számára fontos politikai demokráciát, sem a harédiek Tóráját, hagyományhű életmódját nem veszélyeztetik az aktuálpolitikai fejlemények. A vallásos cionisták által megálmodott nagyobb Izrael viszont, amely az 1967-es győztes háború után került elérhető közelségbe, az oslói megállapodások nyomán halálos veszélybe került. A fentiek következtében a vallásos cionisták olyan politikai és ideológiai presszió alatt élnek, amely folyamatosan vagy a kompromisszum-készség vagy a radikális szélsőség felé hajtja őket.
Címkék:1998-11