Hiányzó láncszemek – tankönyvek a holocaust megközelítéséhez.
Hiányzó láncszemekTankönyvek a holocaust megközelítéséhez
Tudomásom szerint utoljára 1994-ben, Raj Tamás szerkesztésében és a Makkabi Kiadó gondozásában jelent meg „A gyerekeknek nem mindig mondják meg az igazat” címmel egy tanulmánygyűjtemény, melyben 1992-ig dolgozták fel jeles kutatók a téma ebbéli vonatkozásait is. A hangsúly a korábbi évtizedek elfojtásaira, bántó megfogalmazásaira és torzításaira esett. A hagyományos tananyag ismeretközpontú és szigorúan unilineáris múltfeldolgozásának kínos hiányosságaira igyekezett felhívni a figyelmet.
Ez alkalommal – tetszőlegesen – további öt olyan középiskolában használatos történelemkönyvbe próbáltam betekinteni, melyekhez minden nehézség nélkül hozzájuthatunk a jelenlegi tan- könyvpiacon. Nincs semmiféle információm arra vonatkozóan, hogy egyikük másikuk mennyire terjedt el, mennyire „népszerű”.
Az öt tankönyv főbb adatai a következők:
1. Történelem IV. 1914-1990., szerk. Magyar Lajos Alapítvány által felkért munkaközösség, Benkes, Borsányi… és mások. Cégér Kiadó, Budapest, 1993.
2. Salamon Konrád: Történelem IV. Hemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993.
3. Horváth Csaba: Történelem „mindenkinek” III. Az újkor és a legújabb kor 1849-1994. Pécs, 1994.
4. ifj. Lator László: Történelem IV. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995.
5. Hosszú Gyula: A század fele (1914-1945). AKG Kiadó, Budapest, 1996.
Már most tudjuk, hogy nemcsak valamilyen ismeretanyag rejtezik e könyvekben, hanem a tanulói attitűdöket befolyásoló egyéb mozzanatok is. Nem szívesen bár, de ezúttal el kell tekinteni annak részletes bemutatásától, hogy a tankönyvek az adott ismeretanyagon kívül milyen módszerekkel és milyen speciális üzenetekkel jelenítik meg ezt a témát.
Tekintsük úgy, nem ok nélkül, hogy a tankönyv valóban az egyik meghatározó referencia és ismeretforrás. Gondolom, emellett a tanár (attitűdök, tudáskészlet stb.) is hasonló rangot vívhat ki a többi ható tényező között.
Benkes, Salamon, Lator és megszorításokkal Horváth közös jellemzője, hogy a szigorú kronologikus feldolgozás útját követik azzal az obligát célkitűzéssel, hogy hozzásegítsenek a tények rendszerbe foglalt ismeretéhez, a törvényszerűségek és összefüggések felismeréséhez. Szögezzük le azt is, hogy ebben a hagyományos, merev tantárgyi menetben a követelmény elsősorban az ismeretanyag és maximális ténytudás. néhány jellemző példát kiragadva igyekszem a továbbiakban bemutatni tankönyveink szemléleti és témakezelési sajátosságait. Benkes egyik speciális szempontja, hogy a zsidóságot nemcsak az áldozattá válás kontextusában mutatja be, hanem igyekszik például a művelődési és életviszonyok egyik alkotó komponenseként elhelyezni). A német megszállást követően a magyar felelősséget viszont egy mondatban intézi el ekképpen: „…többszázezer zsidó származású magyart gyilkoltak meg”. A totális háború összefoglaló fejezetében az anyagi károkról számszerűen esik szó („kb. 1,5 billió dollár”!?), míg más „kardinális” veszteségekről csak relativizálóan beszél. Kiemelendő, hogy külön mellékletben közli teljes egészében az ún. Auschwitz-jegyzőkönyv (1944. május 25.) szövegét (l. 246. o.).
Konrád jellegzetes torzító szóhasználata (és szemléletmódja) tükröződik akkor, amikor a legbrutálisabb tények felvetésekor nem átall általános alanyú szerkezetet használni, vagy csak a németek kezdeményező szerepére hárítja a felelősséget magyarországi események kapcsán. Sőt, Horthy egyértelműen csak megmentőként kerül szövegösszefüggésbe akkor, amikor a budapesti zsidóság egy részének megmaradásáról van szó. A szerző beállításait és interpretációját kiegészíthetnék hagyományos tankönyvi kellékek, melyek pl. rövidebb forráskritikai elemzésre adhatnának alkalmat, ilyenek azonban sajnos nincsenek. Lator hangsúlyosabban és részletesebben tér ki a zsidóüldözés előzményeire, s a világháborúról szóló blokkban külön fejezet taglalja a zsidóság sorsát. (Wannsee, Eichmann, haláltáborok, stb. 23 sorban. Következetlen viszont, amikor A. J. P. Taylort idézve „… talán négy, talán hatmillió áldozatról” esik szó, amit húsz oldallal később már egyértelműsít (6 millió). A magyar felelősséget már az újvidéki razzia kapcsán is erőteljesen felveti. Az előző szerzőkhöz képest jobban betekintést enged a tragédia kis lépéseinek mozzanataiba. Wallenbergről, egyéb civil és nem civil mentőakciókról is arányosan többet tudhatunk meg. A holocaustról szóló rész terjedelmi aránya: 75 sor, kb. 2 oldal, kb. 4 százaléka a világháborús blokknak.
Horváth tankönyve nem a klasszikus felépítést követi. A tanulásszervezés speciális megoldásai is ezt erősítik, noha fényképanyagot egyáltalán nem tartalmaz. Egy szélesebb körű („mindenkinek”!?) célcsoport igényeit igyekszik figyelembe venni, amely inkább az érettségi és egyetemi felkészítés segédanyagának tekinthető, ami nem baj. Az előző tankönyvekhez képest fele akkora terjedelemben esik szó a világháborúról és arányosan (aránytalanul?) szűkül és torzul el a holocaust bemutatása. Tematikusán csak a deportálás kerül kiemelésre (Eichmann, felelősség, Wallenberg stb. nélkül). Egy további megfogalmazás is enyhén szólva felületes: „Magyarország embervesztesége … elérte a 900 ezret! Ebből a nagy többséget a polgári áldozatok jelentették az elpusztított zsidók …”
Utoljára hagytam Hosszú Gyula tankönyvét, mely az eddigiektől koncepcionálisan, szerkezetileg, vizuális megjelenítésben, stb. eltérő társadalomismereti tananyag. Tanárként ebben a műfajban (lineáris történeti feldolgozás) pillanatnyilag nem találok jobbat. Szemléletmódjában az egyoldalú politikaközpontúság felől a társadalomtörténet irányába mozdul el, melyben a demográfia, a lakókörnyezet, a mentalitás, stb. is történelmet konstituáló szerepet kap. A szokásosnál több forrást, képet, térképet tartalmaz, vagyis módszertana az önállóbb tanulói tevékenységre épít, ily módon is növelve a tananyag motivációs erejét. Véleményem szerint mintaszerűen próbál lehetőséget teremteni a többszólamú múltbeli tájékozódásra, ami kicsinykét növelheti az esélyét annak, hogy egyéni választásra és önmeggyőződésre alapozódjon a diákok önépítése. A világháború tárgyalásán belül több mint 10 százaléknyi rész foglalkozik a zsidóság helyzetének változásaival. Néhány elemzendő feladat: Borsányi György tanulmányrészlete az antiszemitizmus előzményeiről, Szabó Dezső regényrészlet, gyerekvers és karikatúra a Stürmerből kommentárral, a zsidó nemzeti mozgalom bemutatása haszidokkal és cionistákkal, a zsidótörvények parlamenti vitájának részletei, a hivatalos magyar porhintés, mentők, a számvetés szükségessége.
Ez a könyv átvezetésül is szolgált, mert átmenetet is jelent az eddigi tananyag-típushoz képest: Az újabb – külföldi mintára készülő -, már nem pusztán ismeretközvetítő célú könyvekben a hangsúly az ismeretekről a tanulói tevékenységekre, ezen belül a személyes döntésekre, a felelősségvállalásra helyeződik. A fókusz nemcsak az áldozatok és elkövetők, hanem mindenekelőtt a kívülállók – a mindenkori többség – attitűdjeire irányul.
Nyíri András
Címkék:1998-03