Nyílt seb

Van-e, lesz-e német jóvátétel a „vasfüggöny mögött”?

Néhány héttel ezelőtt a NEW YORK TIMES-ban az American Jewish Committee két fotóval illusztrált kérdést tett fel. A régi képek egyikén valamelyik ná­ci láger foglya látható, a másikon pedig egy SS, a szöveg: Vajon melyiküknek fi­zet nyugdíjat a német állam?

Ez a hirdetés inspirálta a legolvasot­tabb német hetilap, a SPIEGEL szer­kesztőségét, hogy Nyílt seb címmel összeállítást készítsenek a volt szocia­lista országokban még életben levő egy­kori náci áldozatok elmaradt német kár­talanításáról és néhány új jelenségről.

A lap szerint Bonn és Izrael Állama, il­letve a Jewish Claims Conference közötti 1952-es megállapodás óta a Német Szö­vetségi Köztársaság 3,5 milliárd márka jóvátételt fizetett (az érintettek egyszeri 5 ezer márkás kártérítésben vagy havi 500 márkás nyugdíjban, illetve mindket­tőben részesültek), s ez a jóvátétel a häftlingek 90 százalékát elérte; azt azon­ban érthetetlennek tartja, hogy ebből miért zárták ki a vasfüggöny mögöttie­ket. Az ebből adódó groteszk igazságta­lanságra példákat is hoz a Spiegel. A Ri­gában élő 72 éves ügyvéd, Alexander Bergmann, aki egyben a Lettországi Kon­centrációs Táborok és Gettók Egykori Foglyai Társaságának elnöke egyetlen pfenniget sem kapott még, míg szenve­déseinek társa, fivére, Németországban a jóvátételből él. Az eredetileg német ál­lampolgárságú Lisa Stein, akit 1941-ben Frankfurtból deportáltak a minszki get­tóba, s árva kislányként a háború után a Kaspi-tenger mellé került, s ott is ragadt, hiába írja ismételten jóvátételt kérő be­adványait a német szerveknek, panaszá­ra nem is reagálnak.

1980-ban további 400 millió márkás alapot teremtettek a keletről időköz­ben áttelepültek, majd a két Németor­szág egyesülése után a volt NDK zsidói számára.

Történészek és a Jewish Claims Con­ference becslése szerint a volt szocialista országokban még 13 ezer zsidó és 7 ezer más volt lágerfogoly él, míg az egy­kori kényszermunkások (a Szovjetunió megszállt területeiről milliószámra hur­colták el a fiatalokat német hadiüze­mekbe, parasztgazdaságokba) három- millióan vannak.

A rendszerváltás óta még kevésbé tartható fenn a lakhelytől függő megkü­lönböztetés, és ennek megváltoztatása három ország esetében már megkezdő­dött. 1991-ben a lengyel-német kiengesztelődés jegyében Bonn teremtett egy 500 millió márkás alapot, nemcsak zsidók, hanem minden lengyel üldözött számára. Ebből 70 ezer érintett fejen­ként 500 márkát kapott – egyetlen alka­lommal. A Spiegel azon háborog, hogy ez az összeg kevesebb, mint a német- országiak havi munkanélküli segélye, azt már nem is kéri számon, hogy mi van a maradék 150 millió márkával. Ugyancsak a megbékélés szolgálatában hoztak létre egy 900 millió márkás ala­pot – átmeneti megoldásként – Ukraj­na, Oroszország és Fehéroroszország náci áldozatainak. A Spiegel nem isme­ri az 1000 márkában részesültek szá­mát, de azt közli, hogy abból jelentős hányad ismeretlen csatornákon elszi­várgóit.

A csehek barátságának visszaszerzé­séért egy 140 millió márkás alapítvány­ra vállalt kötelezettséget ebben az év­ben Helmut Kohl kancellár. Hozzávető­legesen 9000, közte 2000 zsidó egyko­ri häftling vár valamiféle fájdalomdíjat szenvedéseiért; hozzájuk csatlakozik 2080 ezer lágert nem járt kényszermunkás. A Cseh Köztársaság Zsidó Kö­zösségének elnöke Tomas Kraus azt pa­naszolja, hogy a 140 millió felosztásá­ról semmi értesülésük sincs. 1994 óta már többször fordultak hivatalos felirat­tal a német külügyminisztériumhoz, il­letve a kancellári hivatalhoz, de válasz­ra sem érdemesítették őket.

Pozsonyban ugyancsak az idén, má­jusban voltak tárgyalások a két kor­mány között, de a német külügyi tiszt­viselők már annak előkészítése során elhárították, hogy napirendre kerüljön a jóvátétel „A múlt sírhantjait ne boly­gassuk meg” – hangoztatták, és azzal érveltek, hogy Szlovákia 1940-45 kö­zött önálló állam volt, és maga követte el a kegyetlenkedéseket. „Ez az állítás elfogadhatatlan – nyilatkozta a Spiegel­nek Pavel Hamzik exkülügyminiszter – megsemmisítő tábor Szlovákiában nem volt, az német találmány…” (A pontos tény: a bábállam fizetett a hitleristák­nak a zsidók elszállításáért – a szerk. megjegyzése.) Hetvenezernél több sze­mélyt, döntő többségükben zsidót depor­táltak Szlovákiából Auschwitzba és más táborokba, közülük néhány száz tért vissza.

Ismét a hamburgi újságot idézzük: A háború után 52 évvel új áramlat vonul át Kelet-Európán, az egykori zsidó meg­hurcoltak próbapereket indítottak a né­met tartományi bíróságokon kirablásu­kért, megkínzásukért, akkori és még ma is meglevő német gyárakban rájuk kényszerített rabszolgamunkáért. A Spi­egel a próbaperek sikeres példájaként említi annak a lódzi hölgynek esetét, aki a hamburgi bíróságon követelte a kény­szermunkáért járó bérét, s ezt június­ban meg is ítélték számára, majd hozzá­teszi: A nácizmus áldozatainak számos Kelet- és közép-európai szervezete kö­vetel jóvátételt, s ennek támogatására mozgósítja a nemzetközi zsidó szerve­zeteket és saját kormányaikat. Az ügy­ben nyilatkozik Andrew Baker, az AJC európai igazgatója: „A németek barátai voltunk és nem gondoltuk, hogy fel kell lépnünk velük szemben, ha azonban van pénzük a fegyveres SS tagjainak nyugdíjat folyósítani, akkor lehetőségei­ket használják fel az áldozatok számára is. Újabb és újabb lépéseket teszünk, míg megoldás nem születik!”

És Magyarország?

A Spiegel, bár a volt szocialista orszá­gokban elmaradt német jóvátétel igaz­ságtalanságát részletesen taglalja, és beszámol egyik-másik országban újab­ban kiosztott kolduspénzről, mégis ki­hagyja összeállításából azt a 80 millió márkát, amit a múlt év végén Bonn ígért az Albániában, a volt Jugoszláviában, Magyarországon, Romániában, Szlová­kiában és az egykori Szovjetunióban még élő, lágereket megjárt zsidóknak. Igaz, a közlést az eltelt háromnegyed évben nem követte újabb információ, ami már azért sem érthető, mert az összeg első részének, 30 milliónak ki­osztását erre az évre jelezték. A Szom­bat már többször próbált az ügyben a magyar Külügyminisztérium nemzetközi jogi főosztályán tudakozódni, de ismé­telten azt a feleletet kaptuk, hogy „né­hány hét múlva tudunk választ adni…”

A zsidóság követelése mellett a ma­gyar állami szervek sem a rendszervál­tás előtt, sem azóta nem álltak ki, pe­dig a két ország közötti 1973-as diplo­máciai kapcsolatok felvételéről szóló jegyzőkönyv 5. számú mellékletében utalás történik a nácik magyarországi sértettjeinek igényére. Csupán egyszer, 1970-ben lett tevékeny a magyar kor­mány, amikor Nyugat-Németország 97 millió márkát utalt át a lágerekben el­vett értékek kártalanítására – a Külkereskedelmi Bank az érintetteknek a márka helyett önkényesen alacsonyan átszámított forintot adott.

Magyarországi zsidó szervektől az el­múlt években néhány megkeresés ér­kezett a német államfőhöz, a kancellár­hoz és a külügyminiszterhez. Ezeket azonban elhárították azzal, hogy a pári­zsi békeszerződésben Magyarország – állampolgárai nevében is – lemondott Németországgal szemben minden há­borús követeléséről, holott a szerződés a vallásuk, fajuk stb. miatt üldözötteket a győztes hatalmak állampolgáraival azonos státusúnak minősíti, így kárpót­lásuktól a magyar kormány senkit sem mentesíthetett.

Ki tudja, hogy a kudarcot mennyiben okozta az a tény, hogy nem együtt for­dult az összes zsidó szervezet a német illetékesekhez, hanem hol Schwartz Ist­ván Mihály, a Munkaszolgálatosok Or­szágos Egyesületének azóta eltávolított elnöke levelezett velük, hol Lazarovits Ernő, a Mazsihisz külügyére, egyben a súlytalan (ha egyáltalán létezik még) Mauthauseni Nemzetközi Bizottság tag­ja. Ez utóbbi azért is meghökkentő, mert a Bzsh és a Mazsihisz elnökei és az ügyvezető igazgató jelentéktelen ügyek­ben is megszólalnak, e nagyfontosságú kérdésben pedig a háttérben marad­tak. Bizonyára nem akarják magukra vonni a németekkel való tárgyalást szinte kisajátító Zsidó Világkong­resszus és Claims Conference vezetői­nek esetleges rosszallását.

Az idő azonban a németeknek dolgo­zik, mindennap kevesebb az egykori häftling.