Nyári böjtök

„A nap, a ragyogó nap csak most kezdi felmelegíteni a földet, a nyár még csak most köszöntött be, az emberek csak most kezdik érezni, hogy újjászülettek, és szívük elandalodik Isten szépséges világának láttán – de a zsidók számára máris elkezdődik a gyásznak, a szomorúságnak az időszaka, a sírásé meg a rívásé. Micsoda listáját tartják nyilván a gyásznak, a böjtnek, az önsanyargatásnak! Jajgatásuk és zokogásuk évadja eltart a szfireszámolás kezdetétől a nyirkos, pocsolyás őszi hidegekig.

Nekem, Mendele Mojhér Szforimnak, azaz Könyvárus Mendelének, ekkor kezdődött el a munkám, az igazi vásár, ekkor indulok útnak szekeremmel s megyek ide is, oda is, hogy a zsidócskáknak minden városkában meglegyen a böjthöz és jajongáshoz szükséges valamennyi kellékük: a Siralmak, a Bűnbánati imádságok könyve, a Fohászkodások Könyve Nők Számára, természetesen jiddis nyelven, a szülők sírjainak meglátogatásakor mondandó imák, sófárkürtök és több kötetben az összes nagy ünnepekre szóló imakönyvek. Más szóval: a zsidók átjajveszékelik az egész nyarat.”

Ezekkel a mondatokkal indítja Mendele, a modern jiddis irodalom egyik megalapítója, Sánta Fiske című világhírű regényét. Néhány sorral lejjebb megadja cselekménye kezdetének pontosabb dátumát is: támmúz hó tizenhetedike van, vagyis a nyár eleje, azaz egy meleg júniusi nap.

Mi mindenért sírják hát, jajveszékelik át a zsidók az egész nyarat? Támmúz tizenhetedikén eresztette ki Noé a bárkájából a galambot, hogy lássa, lehúzódtak-e már a vizek: ámde a galamb még nem bírt leszállni. Akik mindenben jeleket láttak, ebből arra következtettek, hogy Izrael népe – a galamb – még sok szenvedés előtt áll. Ez a nap szomorúan emlékezetes maradt a zsidóknak: a hagyomány szerint ezen a napon törte össze Mózes a két kőtáblát, látván, hogyan vétkezett népe az aranyborjúval; a második szentély idején az áldozati állatok hiánya miatt ezen a napon szűnt meg az égőáldozatok bemutatása; a római légiók i. sz. 70-ben ezen a napon törték át Jeruzsálem falait; ugyancsak ezen a napon gyalázta meg egy római katona a Tórát.

Jóval későbbi időkből is sok szenvedés emlékezteti a zsidókat erre a napra: 1320-ban Aragóniában zsidóellenes rendelkezéseket hoznak, 1391-ben a toledói zsidó gyülekezetét feldúlják, elpusztítják, a gyülekezet legnagyobb része vértanúságot szenved; 1559-ben a prágai zsidó utcát lakóira gyújtják.

Se vége, se hossza a zsidóság vészkorszakainak. És a támmúz havi eseményeket mintegy előrevetíti a következő hónapban, az áv hó 9. napján bekövetkezett végzetes esemény: i. e. 586-ban ezen a napon pusztították el a babilóniai hadak az első szentélyt és hurcolták magukkal számkivetésbe a zsidóság le nem mészárolt maradékát.

Az utódok késő századokon át őrizték és őrzik az akkori csapások emlékeit, amik az évezredeken át az újabb nemzedékeket ért csapások emlékeivel mindig csak feldúsultak. Az i. sz. 135-ben ezen a napon esett el Bétár, Bar-Kokhba felkelőinek fellegvára. 1290. július 18-án – azaz áv hó 9-én rendelte el I. Edward angol király a zsidók Angliából való kiűzetését. 1306- bán Szép Fülöp francia király hozott ugyanekkor, ugyanilyen rendeletet, természetesen egybekötve a zsidók vagyonának elkobzásával. 1492-ben ezen a napon hagyták el a zsidók, szintén királyi rendelkezés alapján, Spanyolországot.

S még két eseményt emeljünk ki a kifogyhatatlanul sok közül: 1670-ben Lipót császár Alsó-Ausztria zsidóinak kiűzését rendelte el. A zsidók áv hó 9-ét választották távozásuk napjának. Emanuel Texeira, svéd követ a bécsi zsidók kiűzetéséről a következőket írta kormányának: „A 3-4 ezer kiűzött között egyetlenegy sem akadt, aki elhagyta volna hitét és kikeresztelkedett volna, pedig ezzel megvásárolhatta volna a jogot, hogy a városban maradhasson. A bécsi zsidónegyed addigi nevét – Judenstadt – Leopoldstadtra változtatták.”

A másik esemény, vagy inkább eseménysorozat a közelmúltból, a náci időkből való. A németek a zsidóság elpusztítására irányuló akcióit szívesen tűzték ki erre a dátumra. Például 1942-ben ez volt a varsói gettó „fekete napja”: ekkor gyilkoltak le ezer meg ezer zsidót. Még korábban, 1940-ben, áv hó 9-ének éjszakáján a náci pribékek körülfogták a brüsszeli és az antwerpeni pályaudvart, letartóztattak sok ezer zsidót, és küldték haláltáborba őket.

Csoda-e, ha évezredek után is aktuálisnak érezték és érzik a zsidó Jeremiás siralmait, azt a gyászéneket, amit a próféta az ókori Jeruzsálem, az ókori zsidó pusztulásán érzett fájdalmában zokogott el? Csoda-e, ha az áv hó 9., azaz héber nevén „tis’á beáv” – Magyarországon használatos nevén: „tise-bov” – sajátos liturgiát alakított ki, amiben nem csak Jeremiás Siralmai kaptak helyet, hanem Solomon ibn Gabiről gyászénekei, Jehúdá Hálévi Cion-dalai, a mainzi R. Kalonimusz költeményei arról, hogy a keresztes hadak hogyan pusztították Worms és Mainz zsidó polgárait, R. Jóéi Halévinek a kölni zsidóság szomorú sorsáról írt versei vagy a rothenburgi Rabbi Méir panaszszavai annak nyomán, hogy Párizsban 1242-ben Tóra-tekercseket égettek el a Talmud példányaival egyetemben?

A gyász hatja át ezeket az ünnepnapokat, s különösen a Tis’á beávot, aminek fogadására szinte felkészít a megelőző kilenc nap, a „nájn-tég”, a „teljesböjt”, hogy aztán magát a nevezetes napot szigorú böjtölésben töltse el a jámbor zsidó, napszálltától másnap napnyugtáig.

A perzsa zsidók „közösségi áldozatot” szoktak be- mutatni tis’á beávkor: ökröt vásároltak, délután az egész gyülekezetért való engesztelésre – „káppárá”, „kápóre” – levágták és húsát szétosztották a gyülekezet szegényei között. Az indiai zsidók hasonló gondolattal szárnyasokat áldoztak. A jemeni zsidók zsákot szoktak ölteni és a gyászkölteményeket teljes sötétségben eljajongani. Az etiópiai zsidók, a falassák csak az első szentély pusztulását gyászolják meg, éspedig támmúz 1-jén és 9-én.

Számos legenda fűződik áv hó 9-éhez. így az, hogy amikor a szentélyt felgyújtották, a pókok segítettek a tűz terjesztésében, parazsat hordva szét. A fecskék viszont tiszteletet érdemelnek: ők csőrükben vizet vittek a tűz oltására.