Nur der Herr Graf stimmte nicht mit!

A hitleristák pozsonyi lapja, a Grenzhote írta ezt 1942. május 19-én gróf Esterházy Jánosról, a szlovákiai magyarság vezetőjéről, azt követően, hogy a parlament egyetlen magyar nemzetiségű tagjaként, valamennyi képviselő közül egymaga szavazott az ország zsidó lakosságának deportálása ellen.

HARMINCNYOLC ŐSZÉN, a Münchenben megkötött négyhatalmi egyezmény, majd a bécsi döntés értelmében az 1918-ban létrejött Csehszlovák Köztársaság délkeleti határvidékén, a magyarok által lakott területek egy része húsz év után visszakerült Magyarországhoz. A honvédség alakulatai bevonultak az Ipolyságra, Komáromba, Lévára, Losoncra, Rozsnyóra, Kassára, Ungvárra, Munkácsra és más városokba, a falvak százait csendőrkülönítmények szállták meg. A Felvidék és az „anyaország” újraegyesülését a november eleji napokat követően örömujjongással fogadta a magyar lakosság. A T. G. Masaryk elnök vezetésével létrejött demokratikus berendezkedésű csehszlovák állam széthullását már jóval ezt megelőzően siettette az a Konrad Henlein által vezetett szudétanémet „ötödik hadoszlop”, amelynek stratégiáját, akcióit, mind sűrűbben elkövetett provokációit Hitler és vezérkara irányította. Ezzel váll váll mellett haladt a szlovák Andrej Hlinka (1864–1938) szélsőjobboldali, nacionalista, antiszemita és csehellenes pártja, amely létrehozójának halála után Vojtech Tukával (1880-1946) és Jozef Tisóval (1887-1947) az élen megvalósíthatta régi törekvését, az „autonóm” szlovák állam létrehozását. Ez az „önálló” ország, a nácik bábállamaként, fennállása éveiben ádázul megtorolt minden demokratikus kísérletet, a nemzetiségeket elnyomta, zsidó lakosságát deportálta, haláltáborokba hurcoltatta. A Führer Pozsonyba rendelt megbízottjának ellenőrzése alatt álló kormányt előbb Tiso plébános, később Tuka vezette, amikor az előbbit államfővé választották.

A szlovák államban 1938 őszét követően még jelentékeny számú magyar lakosság maradt. Csehszlovákia magyarságának többségét az előző húsz év első felében a gróf Esterházy János által vezetett Magyar Népközösségi Liga képviselte. 1932-1936 között ő volt az Országos Keresztényszocialista Párt elnöke. Ebben az időszakban jött létre Jaross Andor vezetésével a Magyar Nemzeti Párt, amely 1936-ban egyesült Esterházy pártjával. Egyesült Magyar Párt néven folytatták tevékenységüket.

Jaross 1938 után Budapesten Imrédyhez csatlakozott, a szélsőjobboldali mozgalmak egyik irányítója, 1944-ben a Sztójay-kormány belügyminisztere, félmillió zsidó állampolgár deportálásának és megöletésének legfőbb irányítója lett.

Az Esterházy-Jaross-párt (így emlegették) két vezetőjének útja 1938-ban örökre elvált egymástól. Esterházy János a fasiszta szlovák államban visszamaradt magyarság vezetőjeként hősies, dicsőséges és mártíromsággal végződött utat járt meg.

*

A harmincas évek második felében jómagam, mint afféle „riportertanonc” – mondhatnám úgy is, hogy „tudósítókifutó” -, gyakran lótottam-futottam szülővárosomban, Komáromban, s környékén, a Csallóköz falvaiban kerékpáron, hogy híreket, adatokat gyűjtsek a Magyar Napnak a lakosság életéről, hangutatáról, a fasizmus fertőzésének terjedéséről, az erősödő háborús veszélyről, s mindezekre a munkások, szegényparasztok, kisemberek reagálásáról. Ez idő tájt nem éreztem rokonszenvet az „Esterházy-Jaross-párt” és annak képviselői iránt. Később – a háborús években – ennek indokoltsága sokszorosan beigazolódott, ha Jaross pályafutását vesszük tekintetbe.

Esterházy sorsáról, tragédiájáról a háború után még sok éven át semmit sem tudtam. Magyarországon nem hallottunk és nem olvashattunk róla. Húsz évvel ezelőtt, a Kossuth Kiadónál megjelent Tenyérnyi ég című könyvemben egy 1942-ben játszódó történet részeként régi felvidéki legendát elevenítettem fel. Arról szólt, hogy amikor Kassa városa hajdani főbírójának esztendőről esztendőre lejárt a szolgálata, fekete lepellel bevont kocsira ültették, és száz polgár kísérte a fogatot a temetőbe. Ott fel kellett állnia a gyászszekéren, amelyen tizennyolc deszka feküdt, s megkérdezni: – Uraim, bíráim, elbocsátjá­tok-e szolgátokat? Ha a főbíró tisztességgel látta el megbízatását, az emberek így feleltek neki: – Hűséges voltál, elbocsátunk békével! Akkor a polgárok a lelépő bíróval együtt elmentek az utódjáért. Átadták annak is a tizennyolc deszkát. – Hat illeti a becsületest koporsónak – mondták neki -, ha igazul él és igaz ügyet szolgál. Tizenkettőből máglya gyűl, ha a nép kiválasztottja hűtelen volna, áruló.

Nem sejtettem, hogy amikor ezeket a sorokat papírra vetettem, Kassa és környéke magyarságának a prágai, majd a töredék magyarságnak a pozsonyi országgyűlésbe választott képviselője már egy évtizede halott. 1942-es magatartására utalva azt írtam: „Esterházy János, a szlovákiai magyar párt vezetője, a zsidó lakosság elhurcoltatása, az embertelenség tombolása ellen tiltakozik. Úgylehet – gondolkodik el ezek hallatán a siralomházban könyvem hőse, a néhány órával ezután kivégzett munkásmozgalmi harcos -, egyszer ez a volt ellenfél is megkapja majd az elismerés és tisztesség hat szál koporsódeszkáját.”

Csak csodálkoztam, hogy ez az Esterházyról szóló rész a hetvenes évek közepén és végén – a fordító jóvoltából – nem maradt ki könyvem Csehszlovákiában megjelent szlovák, majd cseh nyelvű kiadásából sem.

Fábry Zoltán, a Csehszlovákiában élt bátor antifasiszta közíró Stószi délelőttök című kötetében ez olvasható. „A fasizmus győzelmes órájában Esterházy János és pártja – a szlovákiai Magyar Párt – nem kooperált és ezzel a szlovenszkói magyarság teljes egészében az antihitlerizmus itteni egyetlen kollektív hordozója lett.”

Fábry, Tiso államfőnek egyik Privigyén elmondott beszédéből ezeket az akkori helyzetet jellemző szavakat idézte: „A magyarok, akik szintén élnek Szlovákiában, irigylik a németektől, hogy annyi jogot adunk nekik. Ezt válaszoltam: jöjjetek velünk, ahogy a mi németjeink jönnek, és akkor ugyanazokat a jogokat fogjátok kapni.”

Esterházy nem irigyelte azokat a jogokat, amelyeket a szlovákiai németek élveztek, nem akarta, hogy az ottani magyarok együtt meneteljenek Tisónak a nácikat vakon kiszolgáló kormányával, a Hlinka-gárda gyilkos rohamosztagaival. Ez volt az az idő, amikor Milo Urban, a fasisztává züllött nagy tehetségű szlovák író nem átallotta büszkén kijelenteni: „A szlovák történelem a nemzetiszocialista kinyilatkoztatásnál nagyobb és sorsdöntőbb művet nem tud felmutatni.”

A Grenzbote említett támadó cikke, amely a Gestapo figyelmébe ajánlotta Esterházyt, a Gárdista cí­mű szlovák lapot idézte: „Hogy minden képviselő igennel fog szavazni, egyetlenegy kivételével, azt biztosra vehettük. Aki nem szavazott, az egyedül Esterházy képviselő volt… A gárdisták a parlamenti ülés után felkeresték szerkesztőségünket, még örültek is a ténynek, mert mint mondták, jó előre arra fogadtak, hogy Esterházy nem fogja megszavazni a zsidók kitelepítését.”

*

1991. március 14-én lesz Esterházy János születésének századik évfordulója. Ennek tudatában rászántam néhány délutánt, hogy az Országos Széchenyi Könyvtár hírlaptárában átlapozzam a pozsonyi Magyar Hírlap 1942-ben megjelent számaiból az ott fellelhető példányokat. Az egyik januári lap hírül adta, hogy a központi gazdasági hivatal elnöke bejelentette: a szlovákiai 12 és félezer zsidó érdekeltségű vállalat közül 9950-et már likvidáltak. Az előző három hónapban 7000 zsidót szállítottak el Pozsonyból. A megtett intézkedések – mondotta – elégtelenek voltak. Ismertette a további „arizálás” feltételeit, azt, hogy zsidók tulajdona miként juthat szlovák „árják” birtokába.

A magyar napilap fejlécén ez olvasható: Lapvezér: Esterházy János. főszerkesztő: Somos Elemér.

A szlovákiai közéletben, sajtóban, rádióban tomboló antiszemita gyűlöletkampány egész ideje alatt a szlovák hatóságok intézkedéseiről szóló hivatalos hírekhez a Magyar Hírlap nem fűzött kommentárt. Szerzőinek tollából egyetlen szó, amely a zsidók ellen irányult volna, nem látott napvilágot. Esterházy és munkatársai tudták, felismerték, hogy az a szélsőséges nacionalista politika, amelyet Tiso és a szlovák fasizmus többi vezére megvalósít, ha nem is olyan pusztító, megsemmisítő módon, mint a zsidókat, az ország más kisebbségi sorsban élő nemzetiségeit is sújtja. A megyei hivatalok, hogy a magyarok kiszolgáltatottságát minél teljesebbé tegyék, egymás után oszlatták fel a lakosság által választott képviselőtestületeket, a községek igazgatására szlovák kormánybiztosokat jelöltek

ki. Végezetül a Magyar Hírlap kiadását is betiltották, helyette Magyar Szó címmel adtak ki lapot, amelyet szerkesztőként Kurt Eger SS-ezredes és egy Heinrich Klüne nevű másik náci jegyzett.

Esterházy 1932-ben történt színrelépésének tizedik évfordulójáról a fasiszta szlovák államban maradt magyarok küldöttei Ótátrafüreden emlékeztek meg. Az elnök ez alkalommal, sok egyéb között, meghatottan szólt édesapjáról, akit négyévesen veszített el. „Egy forró nyári napon beküldtek abba a szobába, ahol apám haldoklott – mondta. – Kicsi fiát arra figyelmeztette, hogy legyen jó magyar és mindig emberséges ember.” Az utolsó évtizedre így tekintett vissza: „Ha sok és nagy sikerem nem is volt, azt a zászlót, amit kezembe adtak, tisztán őriztem meg és ezután is vigyázok rá, hogy senki ne mocskolja be.” Táviratok százai köszöntötték ez alkalommal Szlovákia minden részéből és Magyarországról. Jaross Andor neve nem található az üdvözlők között, de ez – feltehetően – nem lepte meg Esterházyt.

*

A Komárom-Esztergom megyei Új Forrás című folyóiratban Molnár Imre és Tóth László által Az örökség címmel közreadott dokumentumok így idézik Esterházy János élete utolsó éveinek eseményeit:

1944 – a szlovák nemzeti felkelés résztvevőivel közvetett kapcsolatban áll. Százával segíti Magyarországon át meneküléshez az üldözött zsidókat és más, szlovák vagy cseh egyéneket

– memorandumban tiltakozik Magyarország német megszállása ellen, melyet eljuttat a nyugati nagyhatalmak képviselőihez

– a nyilasok Magyarországon letartóztatják, és rákényszerítik, hogy lemondjon pártvezetői tisztségéről. Miután ezt megtette, visszatér Pozsonyba, ahol pártja egy emberként újra őt választja meg vezetőjének

– az év utolsó hónapjaiban a Gestapo körözést ad ki ellene, de nem hajlandó elmenekülni az országból

1945 – az oroszok Pozsony felszabadítása közben letartóztatják, majd tizenkét nap elzárás után szabadon engedik

– családjától elbúcsúzva felkeresi Gustáv Husákot, hogy átadjon neki egy memorandumot, melyben az új magyarellenes intézkedések ellen tiltakozik. Husák letartóztattatja és átadja a KGB ügynökeinek

– több magyar pártvezetővel a Szovjetunióba hurcolják, ahol egy évet tölt a moszkvai Ljubljanka börtönben. Koholt vádak alapján elítélik, majd szibériai táborokba viszik, ahol súlyos tüdőbetegséget kap

1947. november 16-án a Szlovák Nemzeti Bíróság, távollétében, „in contumaciam”, kötél általi halálra ítéli a köztársaság szétveréséért és a fasizmus kiszolgálásáért

1949 – a szovjet hatóságok Ágcsernyőnél kiadják őt a csehszlovák szerveknek. Családja és barátai közbenjárására a köztársasági elnök ítéletét kegyeimből életfogytiglanra változtatja. Bejárja Csehszlovákia szinte valamennyi börtönét, közben családja szétszóródik, csupán egyetlen húga tarthatja vele a kapcsolatot rendszertelenül. Leveleit, ha engedélyezik, szlovák nyelven írja

– a fűtetlen börtönökben betegsége egyre jobban elhatalmasodik

1957 – utolsó kérését, hogy szállítsák a nyitrai börtönbe, mert szülőföldjén szeretne meghalni, elutasítják március 8-án a morvaországi Mirov börtönében mártírhalállal ért végére szenvedéseinek s földi élete kálváriájának. Hamvai kiadatását és emberhez méltó eltemetését a mai napig nem engedélyezték.