Numerus clausus, kvótarendszer, pozitív diszkrimináció*

Úgy érzem, hogy az antiszemitizmus világtörténetében fordulópontot jelentett az, hogy kialakult a zsidóságra irányuló figyelemben, érdeklődésben egy bizonyos társadalomstatisztikai tudatosság. Korábban, mondjuk a 16. században a zsidó probléma mindig egy helyi közösség problémáját jelentette, míg a 19. század közepétől, meghonosodott a társadalom elméleti és kiváltképp statisztikai szemlélete. A hatvanas-hetvenes években már mind Németországot, mind a monarchiát nagyon erősen jellemezte a társadalomról való gondolkodás és ítélkezés, s a statisztikai módszerek már teljességgel beépültek az államigazgatásba, és az igazgatásrendészetbe. Hipotézisem szerint ez a változás az antiszemitizmus világtörténetében, európai történetében fordulópontot jelentett. Társadalomstatisztikai tudatosság és érdeklődés nélkül nem lehet olyan kijelentéseket tenni, nyelvi szerkezeteket használni, hogy „számarányukhoz képest”, „arányaiban túlzott mértékben” „túlsúly”, és így tovább. Ezeket a terminusokat csakis úgy lehet értelmezni, hogyha a népesség egészéhez vagy bizonyos közösség teljes számarányához mérten használjuk őket. Ettől kezdve a zsidóságot mint népet lépten-nyomon a „gazdanéphez” hasonlítják, számarányokra hivatkoznak, statisztikai adatokat idéznek.

Ezekre a terminusokra épülnek fel aztán a legkülönbözőbb teóriák, és előbb-utóbb megszületnek a megfelelő törvények, rendeletek is.

A numerus clausus törvény vitájában megjelenik az az ellentétpár, hogy nem az a probléma, hogy a zsidók föltörtek az ország gazdasági, kulturális, szellemi életében, hanem arról van szó, hogy bennünket, magyarokat leszorítanak. A problémának ez a kezelése azonnal kiváltja a jogorvoslatot, ha itt valami méltánytalanság történt, a magyarságot valaki nyomorgatja, szorongatja, akkor ezt valahogyan, társadalmi-­igazgatási módszerekkel orvosolni kell. A numerus clausus törvény, amely csak az egyetemi oktatásra korlátozódott, hat százalékban határozta meg a zsidó hallgatók arányát, csak részlegesen ment át a gyakor­latba, s már a Bethlen-kormány visszavonta. Az 1938-as parlamenti vitában viszont az antiszemita propa­ganda teljes fegyverzetében jelent meg, s több fel­szólaló érvelt a zsidótörvények mellett, akinek ma utcája van. Ennek a társadalmi háttere az, hogy Trianon után az elszakított területek zsidóságára mint magyar szavazóra már többé nem volt szükség hiszen a tria­noni országtest 94%-ban magyar etnikumú, úgyhogy a 4-5%-os zsidóság politikailag hasznavehetetlen, legalábbis mellőzhetővé vált.

Szeretnék önöknek felolvasni egy idézetet, az első zsidótörvényt megelőző szellemiséget reprezen­tálandó. Darányinak egy beszédében, a győri program híres beszédében hangzott el.

Azokra az utalásokra figyeljenek, amelyek az igazságot, az igazságtételt, a méltánytalanságot hangsúlyozzák. Megjegyzem, hogy a numerus clausus törvény is és az első zsidótörvény végül is Teleki Pál miniszterelnöksége idején fogadtatott el. Darányi a következőket mondja 1938-ban:

„Zsidókérdés van, ez egyike elintézetlen problémáinknak. Ha pedig elintézetlen, annak csak tervszerű és törvényes rendezését tartom lehetséges­nek. Az ország határain belül élő zsidóság diszpozícióinál és helyzeténél fogva, de részben a magyar fajta közömbössége miatt is aránytalanul nagy szerepet játszik a gazdasági élet bizonyos ágazataiban. Aránytalan az elhelyezkedése abból a szempontból is, hogy túlnyomó részben az ország városaiban, elsősorban a fővárosban él. A zsidóság aránytalanul nagy számban helyezkedett el azokban a foglalkozási ágakban, amelyekben a kereseti lehetőség könnyebb és kedvezőbb. Az ellentét, amely ebből az adott helyzetből kifejlődött, akadályozza a nemzeti erők teljes összefogását és állandó izgató momentum az ország közéletében. A kérdés törvényes és tervszerű rendezésének tehát alapfeltétele, hogy igazságos hely­zetet teremtsünk. Igazságos helyzetet, amely az em­lített szociális aránytalanságokat helyrehozza vagy kiküszöböli, és a zsidóság befolyását a nemzeti élet kulturális és más területein illő mértékre csökkenti.”

Ez nagyon érdekes kifejezés. Folytatom az idézetet: „Egy ilyen rendezés, ami az ipar, kereskedelem és hitélet területén a gazdasági élet vállalkozásaiban a keresztény társadalmat az őt megillető előfeltételekhez tudja juttatni, magának a zsidóságnak is érdekeit szol­gálja …” stb., stb.

Tehát alapvetően itt egy társadalomstatisztikai argu­mentummal van dolgunk, még akkor is, hogyha moráli­san vagy politikusán átfűtött szavak is előfordulnak, mint például illő, az őt megillető, igazságos, aránytalan stb. Tudjuk, hogy ezek az indítványok hova vezettek, és egy újabb idézettel szeretném önöket traktálni, még­pedig Bibó István ismert tanulmányából vett rövidebb idézettel.

„A zsidótörvények széles középosztályi, kispolgári és kispolgárosodó rétegek számára azt a lehetőséget jelentették, hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának rovására maguknak új, sokkal előnyösebb egzisztenciákat alapíthattak anélkül, hogy mindennek valami igazi és átfogó társadalmi cél valami komolyabb igazolást adott volna. Hiába jelentkezett az egész akció a szociális igazságtételnek, a javak egyenletesebb elosztásának jegyében – Darányi mondta ezt -, valójában semmi ilyen nem nőhetett ki belőle, mert hiszen az volt az egésznek a lényege, hogy igazi társadalmi reformra – értsd: a javak egyenletesebb eloszlására – ne kerüljön sor.”

Itt megszakítom az idézetet, és engedjék meg, hogy most rátérjek akkor arra, hogy miről is van itt szó. Az én értelmezésem szerint a zsidóellenes törvények nem negatív diszkriminációra épültek, hanem, „pozitívra.” Nevezetesen itt a magyarság javára s nem a zsidó lakosság kárára hozott intézkedésekről volt szó, leg­alábbis elvileg.

Hasonló példát a közelebbi múltból, is említhetünk: ilyen volt a fizikai munkások gyermekeinek egyetemi felvételnél alkalmazott pozitív diszkriminációja. A cigányság egyes tagjainak is pozitív diszkriminációban volt részük, a Kádár-korszakban olcsóbb lakásépít­kezésekben részesülhettek. A pozitív diszkrimináció, azt hiszem, az egész modern államéletben mindvégig jelen van, a modem államra az a jellemző, hogy tár­sadalomstatisztikai alapon pozitív diszkriminációra törekszik. Én viszont azt állítom, hogy a pozitív diszk­rimináció, forduljon elő bárhol, forduljon elő bármilyen ideológiai megalapozottsággal, forduljon elő akár a kisebbség javára, akár a többség javára, mindig min­denütt diszfunkcionális, kártékony, a kitűzött célját nem éri el, és nagyobb zavart támaszt, mint amilyet meg­próbál elosztani. A pozitív diszkriminációnak mindig az az alapja, hogy vannak bizonyos elosztások a tár­sadalomban, amelyek egyenlőtlenek, aránytalanok. És ezek az elosztások, legyen szó mondjuk arról, hogy sok zsidó ügyvéd van, vegyük ezt a példát, anomáliát képeznek. (Kevesebben hivatkoztak például arra, hogy a hangszergyártás szerte a világon a német szár­mazásúak monopóliuma volt.) Tehát a pozitív diszk­rimináció abból indul ki, hogy ez anomália, amit ki kell küszöbölni. A norma viszont az lenne, hogyha a tár­sadalomban mindig minden úgy oszlana el, ahogyan az embereknek és csoportoknak a társadalomban kimuta­tott számaránya diktálja.

Föl lehet azonban az érv ellen hozni, hogy az, amit ez a gondolkodás normának tételez, vagyis hogy min­den foglalatosságon, a társadalmi élet minden területén pontosan úgy reprezentálódjanak a csoportok, ahogyan a számarányuk szerint reprezentálódnak a társadalomban, ez a kívánalom soha sehol nem valósult meg, nem is valósulhat meg, és nem is lenne jó, ha megvalósulna. Vagyis azt, amit ők anomáliának neveznek, vagyis az egyenlőtlen elosztást, úgy aposzt­rofálják anomáliának, hogy a norma voltaképpen tesztelhetetlen, meggyőződésem, hogy megvalósítha­tatlan, és valószínűleg kártékony is. Vagyis eleve gon­dolkodási hibát követnek el. A pozitív diszkrimináció ezen fölül mindig múltbeli méltánytalanságok or­voslására jön létre, amikor létrejön, és ez is olyan gondolat, amelyeket teoretice meg lehet kérdőjelezni. Lehet-e múltbeli méltánytalanságokat úgy orvosolni, hogy olyan embereket juttassunk előnyökhöz, akik nem azonosak azokkal, akik a károkat elszenvedték? S lehet-e olyan embereket szankcionálni, akik nem azonosak azokkal az emberekkel, akik a múltban esetleg jogtalan vagy anomáliás előnyöket húztak? Itt a múltbeliség és a jelenidejűség közötti nyilvánvaló a feszültség, úgy vélem, ez elméletileg megkérdőjelez­hető.

Nagyon gyakori ezenkívül a pozitív diszkriminációk történetében, hogy olyankor kiáltanak jogorvoslatért, amikor már a társadalomban eleve megindultak olyan trendek, amelyek maguktól is kiküszöbölnék a feltűnő aránytalanságokat. Felhozhatjuk például, hogy a két háború között nem csak Magyarországon volt numerus clausus, Lengyelországban és Litvániában is hoztak ilyen egyetemi oktatásra vonatkozó, antiszemita kvótarendszert. De ezeket olyan pillanatban hozták, amikor már csökkent a zsidók aránya a felsőoktatás­ban, és növekedett a nem zsidóké.

Tehát egy kicsit az események után kullognak ezek a pozitív diszkriminációs intézkedések.

Másik hibájuk, s ez már nem annyira teoretikus, mint inkább empirikus megjegyzés, hogy mindig ideiglenes­nek nevezik ezeket az intézkedések, de sorozatosan túlterjednek a megszabott határidőn. Hadd mondjak egy egészen új dolgot. A napokban hallottam, hogy az Egyesült Államokban az olyan egyetemi tanszékeken, ahol a nőprofesszorok aránya nem éri el az 50%-ot, ott kvótarendszert vezetnek be, új tanszéki tagokként csak nőket vesznek föl mindaddig, amíg a nők aránya el nem éri az 50%-ot. Ez véleményem szerint messze­menően kifogásolható, és nagy a gyanúm, hogyha mindenki komolyan veszi ezt az intézkedést, 60-70%-os női reprezentáció is kialakul majd.

A másik megjegyzésem a pozitív diszkriminációs intézkedések hatástalanságáról, diszfunkcionális voltáról az, hogy az előnyök megoszlásán végső soron nem tudnak változtatni. Az Amerikai Egyesült Államokban a feketék javára hozott alkalmazáspolitikai in­tézkedések, melyeket affirmative actionnak, preferen­ciális politikának, pozitív diszkriminációnak stb. neveztek, oda vezettek, hogy a négerek vagy a feketék alkalmazása valóban elérte a számarányuknak meg­felelő szintet, de csak az állami vállalatoknál, amelyek csak úgy kaphattak kormánymegrendeléseket, ha ezt a politikát követik. Viszont ugyanebben az időszakban a magáncégeknél a feketék alkalmazása éppenséggel lecsökkent. Miközben egy bizonyos gazdasági szférában volt foganatja ennek az intézkedésnek, más gazdasági szférában, amely éppannyira, sőt, talán még fontosabb is az Egyesült Államokban, ellentétes folyamat indult el és az egész pozitív diszkriminációt megkérdőjelezte.

Jól ismertek mindnyájunk előtt azok a viták, amelyek éppen az affirmative action kapcsán kialakultak, ezért bocsássák meg nekem, hogy ebben a részben nem a zsidóságról beszélek. Meggyőződésem, hogy az an­tiszemitizmus és a zsidók ellen hozott intézkedések nagyon jól beilleszthetők ebbe az általánosabb elméleti keretbe.

Emlékszünk arra, hogy egy kaliforniai diák beperelte a kaliforniai egyetemet, akit azért nem vettek fel, mert helyette egy ugyanolyan eredményt elért, talán gyengébb eredményt elért fekete diákot vettek fel. A legfelsőbb bíróság azon az alapon utasította el a kere­setét, hogy a társadalom dolga az, hogy olyan hely­zetbe hozza a kisebbségi felvételizőket, vagyis a feketéket ebben az esetben, amilyenben akkor len­nének, ha nem lett volna a múltban ellenük megkülön­böztetés. Ez nagyon képtelen érvelés, noha a legfel­sőbb bírók hozták az Egyesült Államokban, mert egyrészt értékelhetetlen a hipotézis, hogy mi lett volna akkor, ha nem ütik a négereket a gyapotültetvényeken. Másrészt pedig azért megkérdőjelezhető, mert, ahogy mondtam, nem ugyanaz az ember élvezi most az előnyt, aki akkor a kárt elszenvedte, továbbá egyáltalán nincs lineáris összefüggés a múltban elszenvedett hátrányok és a jelenbeli előmenetel között. Az is érdekes, elméletileg fontos aspektusa a pozitív diszk­riminációnak, hogy kimutatható: azok a népcsoportok, amelyek ellen negatív diszkrimináció van, azok gyakran nincsenek rosszabb gazdasági helyzetben, mint azok a csoportok, amelyeket államilag preferálnak. Itt a zsidóságra is lehet gondolni egyébként.

A legfőbb elméleti érv azonban a pozitív diszk­rimináció ellen, és most visszamenőleg ilyen alapon is megkérdőjelezhetjük a zsidótörvények értelmét, hogy nettó veszteség jelentkezik társadalmilag mindkét oldalon. Veszteség jelentkezik azon az oldalon is, amelynek javára működik a pozitív diszkrimináció, tehát a nem zsidók, a keresztény magyarok oldalán is. Nagyon mély értelmű Bibó Istvánnak az a megjegyzése, hogy személyes erőfeszítés nélkül az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának a rovására alapíthattak előnyösebb egzisztenciát ma­guknak a kedvezményezettek. De van egy másik érv, amire nem nagyon szoktak gondolni. A preferált csoportot, tehát jelen esetben a keresztény magyarokat még úgy is veszteség érte, hogy a szélesebb tár­sadalomban nőtt a zavar, a méltánytalanság, különösen háborús körülmények között, és ez minden állampolgárnak a vesztesége volt.

Hogy mennyire káros mindkét oldalon a pozitív diszkrimináció, a legkönnyebb talán éppen az egyetemi pozitív diszkrimináció kapcsán megérteni.

Új-Zélandban a maori felvételiző diákoknak nemcsak a felvételin van előnyük, hanem külön az ő számukra tantárgyakat indítanak, pl. maori tanulmá­nyokat. Ugyanez elmondható az egyetemekre jelentkező amerikai nőkről, számukra női tudomá­nyokat tanítanak, s ezek elsajátítása eleve elnézőbb vagy más súlycsoportú osztályozási szisztémát feltételez. De ez nem elegendő. Régi tapasztalat, ugy­anis hogy a támogatottak általában elvéreznek az egyetemen, úgyhogy ezt még meg kell fejelni egy bi­zonyos elnézőbb osztályozási szisztémával is. Ez azzal az eredménnyel jár, ezt jól tudjuk, hogy felhígulnak a kiosztott diplomák, és tulajdonképpen semmiféle tár­sadalmi nyereség nem jelentkezik. A másik oldalon is teljesítménycsökkenés lép fel. A nem-maorik így okos­kodnak: hiába strapálom magam, úgyis maorié lesz az egyetemi hely vagy az állás… Az az egynegyede vagy egyötöde a maoriknak, aki érdemtelenül jut diplomához, az voltaképpen moratóriumot hoz be az összes hasonló diplomára, és az illető csoport teljesítőképességére.

Tehát ha eddig rossz véleményünk volt a maorikról, s ezek után sorba jönnek ki az egyetemről meg nem szolgált és nem elég értékes diplomával, még keve­sebbre becsüljük a teljesítőképességüket. Tehát végképp nem érte el a célját az intézkedés.

A pozitív diszkriminációnál, mint említettem, lényegében az előnyöknek a helycseréjéről van szó, ezt tűzik ki célul. Amikor az előnyök helycseréje, legalábbis kezdetlegesen vagy részlegesen megindul, azonnal fölmerül egy ellentétes követelés, hogy túllőttek a célon, és megindul a dolognak egy visszavonása, vagy egy arra irányuló társadalmi igyekezet. Mondok egy példát. Ha a holocaustot túlélő zsidók hirtelen azt mondanák, hogy bennünket nagy méltánytalanság ért – és tulaj­donképpen mondhatnák – és most hadd csukjuk mi koncentrációs táborba a németeket, ez nyilvánvalóan tarthatatlan érvelés lenne, még ha erkölcsileg volna is bizonyos alapja.

Nagyon gyakori gyakorlat világszerte, hogy egy korábban elnyomott csoport, amikor alkalma nyílik rá, és a pozitív diszkrimináció útján nyílik legtöbbször erre alkalma, hogy elnyomjon más csoportokat, esetleg ép­pen azt, amelyik őt korábban elnyomta, ezt habozás nélkül meg fogja tenni. Erre a szlovák-magyar, román­-magyar, ide-oda ingadozó állami felsőbbség nagyon nagy módot adott, láthattuk. Úgyhogy hazugság azt mondani, hogy egy pozitív diszkrimináció eléri a célját, majd pedig megáll, és bekövetkezik a kánaán. Nem, mindig az következik be, hogy az előnyöktől meg­fosztott csoport megpróbál visszaütni, ezek a dolgok polgárháborúig is elmehetnek, és az egész folyamatot kezdhetjük elölről.

A legfőbb elméleti érv, amit nem tudok hosszasan ecsetelni, röviden összefoglalható. A lényege az, hogy a kedvezményezett csoport mindig nagyobb számban tartalmazza azokat, akik már korábban is kevésbé vol­tak elesettek. Mondok egy példát. Ha a cigányok pozitív diszkriminációjáról van szó a mai Magyarországon, mérget vehetünk rá, hogy azok fognak jelentkezni először az előnyökért, és azok fogják megkapni azokat, akik már eleve nem voltak olyan tragikus helyzetben, mint azok, akik egyáltalán nem jutnak hozzá ehhez az előnyhöz.

Befejezésül, egy érdekes matematikai levezetés. Ha van – mondjuk – négyszáz darab egyetemi hely, és erre csak egy olyan embert felvesznek, mondjuk a 140. helyre, aki a felvételi eredményei alapján erre érdemtelen, akkor a következő tragédia történik: nemcsak az az egy ember érzi megrövidítve magát, akit ez a bedugott ember megelőz, tehát nemcsak a 141. fogja megrövidítve érezni magát, hanem valamennyi, aki utána következik, tehát vagy 260 ember. Noha ez az illető csak egy felvételi helyet foglalt el és nem 260-at. Azt hiszem, hogy ennél csattanósabban nem lehetne befejezni.

Köszönöm figyelmüket.

* Elhangzott 1992. november 29-én, az ELTE tanári klubjában az antiszemitizmus elméleti problémáiról rendezett vitaülésen.