Ügynökök halála

Novák Attila

A mostanában kirobbant ügynökbot­rány felfedte azt, hogy nincs két ország, amiben éljünk, csak egy. A magyaror­szági jobboldal által felfestett „második Magyarországot”, azaz a „polgári, nem­zeti világot” már régen megroppantotta a szakemberhiány és a nyers politikai érdek. Ami a jobboldali pártok vezérei­nek beszédeiből kiszűrődik: csak de­magógia és a már megszokott, az or­szág felosztására törekvő, pártpolitikai motivációjú kísérlet teljessé tétele. S ami maradt, az a színvilágában szür­kés, süppedős mocsár: a magyar fél­múlt. A szocialisták kiszorítására és diszkreditálására törekvő „polgári” igye­kezet gellert kapott és szertefoszlott: a kádárista nosztalgiák így ismét erőtelje­sen éledhettek fel megannyi ember­ben. Persze, azt mindenki tudja, hogy többszázezer párttagot (és családtagjai­kat) nem lehet kizárni a közéletből, hi­szen maga a jobboldal gyakorolt bűn­bocsánatot a „megtévedtekkel” szem­ben, amikor gyakorlatilag megtűrte és felhasználta az őket kiszolgáló volt párttagokat, továbbá ügynököket, be­súgókat és provokátorokat. A párttag­ság másként esik latba: Hatvany Lajos fogalmazta meg régen, hogy a zsidónak a keresztény magyar társadalomba tör­ténő bebocsáttatásáért ki kellett keresztelkednie; hasonlóan, a magyar ál­lampolgárnak közel negyven évig, ha előre akart menni a szakmai ranglét­rán, be kellett lépnie az MSZMP-be. Kivételek vannak – de mint tudjuk, azok is csak a szabályt erősítik.

A magyar nép többségében meglévő zsigeri, de rejtett antikommunizmust és antibolsevizmust meglovagoló Fi­desz tudatosan, ám – végső soron – hamis kalkulációt végezve tornázta be­le magát „a” helyzetbe, amelyből im­már ezernyi polgári kör és nyilvános ut­cai demonstráció sem tudja kimenteni. Nem számolt azzal, hogy a kommunistaellenesség és a rendezett, konfliktus­mentes (kádári) jólétre törő vágy egy­szerre él az emberekben. Már Kerényi Imre one-man showja, utcai akciózásai és motivációiban kétes sajtóportréi sem segíthetnek. A lufi kipukkant, a ti­zenkét év után, a választások után előszedett listák csak azt mutatják, hogy korábban, a rendszerváltás forga­tagában kellett volna „rendezni” a kol­laborálok ügyét, nyilvánosságra hozva a neveket és megszabva a közügyektől való eltiltás határidejét. Forradalom nélkül, a folytonosság megszakadása nélkül, így az aktuális politikai érdek mocsarába veszve ugyanis az egész ügynökösdi csak színjáték, rossz bohó­zat. Farce – a legrosszabb formájában. Rendezte: a magyar politikai élet.

De mi vezetett el idáig? A rendszerváltás – mint arra néhai Antall József is utalt – nem volt forradalom, hanem tárgyalóasztal melletti kiegyezés. Lusztrációs törvényt – több nekifutás ellen­ére – nem hoztak, így a volt ügynökök, besúgók továbbra is a magyar közélet részesei maradhattak, és az ügynöklis­tákat Antall is csak saját jobboldali el­lenzéke megregulázása céljából szellőztette meg. Ráadásul a különféle ügynöki lajtstromokat már egyszer szortírozták az 1960-as években, majd az 1980-as évek végén, így – mint azt Kenedi János is megállapította – a Mécs-bizottság működése legalább is kétségeket ébreszt. Egy már többszörö­sen is kiszelektált lista alapján, elsősor­ban politikai szempontokat figyelembe véve „ügynöközni” – sokat nem tesz hozzá az igazság megismeréséhez.

Az ügynökügyben azonban nem a mai perpatvarok a legfontosabbak, végül is az egypárti diktatúra bűnös közremű­ködőiről, százezrek (sőt milliók) életé­nek megkeserítőiről, barátságok, házas­ságok tönkretevőiről, a mindenható Ál­lam szemeiről, szóval jogtalanságok el­követőiről van szó. A rendszerváltás so­rán nem bántották őket, a kerekasztal- tárgyalásokhoz „méltóan” még csak bo­csánatot sem kért senki semmiért. Ahogy néhai Szabó Miklós fogalmazta, az állampárt és a szocialista állam em­berei – cserébe a rendszerváltásban va­ló részvételért – salvus conductus-t, az­az „szabad elvonulást” kaptak. A fiatal magyar demokrácia azonban súlyos árat fizetett, az antikommunizmusra feleskü­dött pártok és szavazóik szembe találták magukat a kommunista-szocialista múlt nyílt vállalóival, akik állandóan emlékez­tették őket arra, hogy a magyar politikai demokrácia megszületése nem szűzi szülés, hanem kompromisszum, mégpe­dig súlyos és nagy kompromisszum kö­vetkezménye. A magyar történelemben sok példát találunk ezekre az élet él­hetőségét biztosító, de rossz kompro­misszumokra.

A szocialisták kezdeti kire­kesztettségét 1994-ben már egy bátrabb hang váltotta fel. A magyar kapitalizmus „szabad­ságától”, a kialakuló új osztály­társadalom óriási jövedelemkülönbségeitől és anomáliáitól megijedt százezrek voksoltak ijedtükben az elvileg az ő ér­dekképviseletükre szövetkezett szocialista pártra: megtörtént az állampárti múlt demokrati­kus-parlamenti legitimálása. A korábban nagypárti illúziókat kergető és harsányan antikommunista szabaddemokraták pe­dig sikeresen „asszimilálódtak” a szocialista párthoz. Itt lepleződött le az Ellenzéki Kerék­asztal képlékeny mivolta, para­dox helyzete: a közömbös nép feje fölött szervezkedő hatalmi-­politikai csoportok az ő nevük­ben, de nem őket képviselve kötötték meg az alkut s biztosí­tottak helyet maguknak az új hatalom­ban. Bár a Kádár-rendszer legitimitása az orosz szuronyokon nyugvott, az el­lenzéké csak absztrakt (emberjogi és nemzeti) jogokon, melyet a társadalom az ügynökök „áldásos” tevékenységé­nek is köszönhetően, megfélemlített, megnyomorított, így apolitikus és bele­törődő társadalom – nem vallott magá­énak: ideje sem volt, hogy felnőjön hozzá.

A pártok valóságismerete egy majda­ni valóságot tartott szem előtt, politikai és nemzeti jogok kiteljesedését, de (politikai okokból) most már átírnák a múltat. A harsányan antikommunista jobboldal – mely kezdetben sokkal óvatosabb volt az MSZMP-vel, mint az SZDSZ és a FIDESZ – sorai közé fogad­ta a pártállami múlt több figuráját s ma­ga is sokat tett azért, hogy a struktúrák fennmaradjanak. S minél több idő telik el, minél inkább nincs valódi tétje az átvilágításnak, annál inkább „bátrab­ban” antikommunista a retorikája. Más­részről viszont a szocialistákkal már ko­alícióba lépett és szintén ex-antikommunista SZDSZ is hamis köröket fut. Nem tartom egészen őszintének Kis Jánosnak a párt alapítójának (és az egyik legkomolyabb magyar politikai személyiségnek) kilépését a pártjából: morális szempontjai miért egy volt szt-tiszt lelepleződése kapcsán merülnek fel? Az 1994-1998 között regnáló Horn-Kuncze kormány tagjainak egy része a kádárizmus évtizedeiben nem pusztán jelentett, hanem olvasta az ügynökök jelentéseit, azonban ekkor Kis még nem akart kilépni a pártból. A morális szempontú politizálás éppen azt követeli meg, hogy ne csak a nyílt, hanem a rejtett és immanens vétségek iránt is legyünk érzékenyek. A PB és a KB-tagság sokkal súlyosabban esik lat­ba, mint egy olyan ügynöklistára való felkerülés, ahol a beszervezési kísérlet és a tényleges beszervezettség, a kény­szer és az önkéntesség nem különíthetőek el egymástól. Ugyanis a rend­szer hierarchiájának csúcsán állók ma­guk nem voltak de jure ügynökök, „csak” de facto voltak azok, és semmi­lyen listán sem szerepelnek. Bűnük sú­lyosabb: maguk működtették – sokkal magasabb szinten – azt a rendszert, amelynek szolgálatában az ügynökök ügyködtek. Felelősségük így jóval na­gyobb, mint a sokszor zsarolás és fe­nyegetés hatására beszervezett állami kukkolóké.

És hogy mi van ezekkel az egykori ügynökökkel? Azokkal, akik annyi em­ber életét megkeserítve élték a maguk szorgos kis életét? Konzerválódott mú­miájuk, a nagy állampárti struktúrától elszakított és többszörösen is életkép­telen tetemük időnként megelevene­dik a politikai igyekezet hatására, vagy éppen elfeledteti őket a nyers politikai érdek. Egy biztos: az ügynökök kimúlóban vannak. Az új balol­dali taktika lényege éppen az, hogy több nem baloldali köz­életi szereplőre kollaboráns ár­nyékot vessenek, így az egész magyar társadalmat kádárista tettestárssá avassák, s a szem­élyes felelősségről a strukturá­lis felelősség irányába tereljék a politikai diskurzust. Hogy ha­zafit igyekeznek kreálni a volt szt-tiszt Medgyessy Péterből, ellenállót Kádár Jánosból, a „kisebbik rossz” elvét tartván szem előtt. A jobboldaliak igye­kezete viszont kimerül a rend­kívül szelektív, és az aktuális politikai ellenfelek elleni „ügynöközésben”, melynek pusz­tán az az apropója, hogy nem ők nyertek a legutóbbi parla­menti választáson. A konkrét politikai ellenfél kipécézése csak arra utal, hogy nem akar­nak szembenézni a saját sora­ikban meghúzódó volt ügynökökkel, és el akarják kerülni az államszocialis­ta rendszer egészének vizsgálatát. Bal- és jobboldal így szépen kioltja egymás igyekezetét. A magyar honpolgár pedig unja már az egészet, hiszen amúgy sem szereti a „rendbontókat”. „Ne kavarjuk fel a múlt álló vizeit, ne bolygassuk rossz kompromisszumainkat, balatoni telkeink, háromévenkénti nyugati útja­ink, munkahelyi előmenetelünk, lassú gyarapodásunk, vasárnapi ebédjeink árát”. Idáig jutottunk. Ez a mi demok­ráciánk. Ha mindenki ügynök, senki sem az. Divina commedia? No, az biz­tosan nem.