Apák, Fiúk, Sorsok – Szabó István: A napfény íze című filmjéről
Novák Attila
„Hallgass, fiam, apád intelmére, és el ne hagyd anyád tanítását! (Példabeszédek Könyve) Váljon szokásoddá mondanivalódat nyugodtan, csendben intézni mindenkihez, minden időben. Ez megóv téged a hirtelen fellobbanó haragtól, amely csúnya és rossz tulajdonság, a bűn forrása…”*
Képzeljük csak el, hogy felriadunk a 70-es, 80-as évek Budapestje egyik forró nyári éjszakáján, és felkiáltunk („nincs arcom”!), majd berohanunk a Belügyminisztérium illetékes hivatalába, hogy visszaváltoztassuk a nevünket, mondjuk dédapáéra. Arra, aki (családi emlékeink szerint) pátriárkai mosollyal és Sir Hayeket „megszégyenítő” gemütlich k. und k. bölcsességgel, tolerant and liberal and traditional (!) világképet hagyományozott ránk. Majd immár németes-zsidós hangzású nevünket birtokolva felszabadultan simulunk bele a Váci utca multikulturális közegébe: német turisták és arab pénzváltók közé Sonnenscheinként – boldogan.
A baj csak az, hogy ilyen méretű Bahnhofstrasse csak egy van az országban, a kiválással a saját lelkébe vissza- vagy beolvadni vágyó Sors Iván talán egy másik helyen boldogan masírozhatna a nemzetiségek és vallások széles országútján, de e tájékon aligha.
Szabó István filmje mégis fontos, hiszen meglehetős határozottsággal nyúl hozzá kényes kérdésekhez, és foglal állást egy nagyon régi vitában, mégpedig abban, hogy a zsidó asszimiláció mennyiben sikerült. A rendező válasza egyértelmű nem, s a kulcs, mely az eseményeket az időben hátra és előre értelmezi – kimondatlanul is – a holocaust. A XX. században, az asszimiláció társadalmi folyamatának egyre gyorsabbá válásával, a holocaust rendezte a különféle hátterű és gyökerű zsidókat zsidósággá, így a tudatlan túlélők szemében az az illúzió keletkezett, hogy pusztán ez a zsidóság.
A Sonnenschein család tagjai egyfajta karikírozott asszimilációs sikertörténetet valósítanak meg: ez a fajta beolvadás fokozatos, de sohasem tökéletes. Semmi sem olyan, mint amilyen lehetne: itt minden teljesítmény csak kompenzáció, mindent a zsidóságtól való megszabadulás vágya mozgat, és a gyors karrierekkel – ami egyébként is oly gyakori – nem jár együtt a pszichés kielégülés. A világ bipolárissá vált: az emberek vagy zsidók, vagy antiszemiták, csak néha ólálkodik be a filmvászonra egy-egy zsidó házastárssal vagy nem magyar pedigrével rendelkező, jóindulatú filoszemita. A helyzet a zsidókat is megviseli: Sonnenschein Manón és Sors Valérián kívül alig vannak köztük egészséges személyiségek, pusztán jobb sorsra és lélekelemzésre váró páciensek.
A filmben a karaktereken kívül más is karikatúraszerű: a XX. századi magyar történelem nagy eseményei Képes Krónikaként peregnek a szemünk előtt: világháború(k), kommün, 30-as évek, horogkereszt, munkaszolgálat, fordulat éve, ÁVH, ’56. Akik e nagy történelmi paravánjátékban szóhoz jutnak, azok nem az emberek nyelvén társalognak: didaktikus-históriai álkérdések és apologetikus védőbeszédek követik egymást: „Mondd, nagymama, miért lettünk mi kommunisták?” – kérdezi Iván már ’56 és a börtön után nagyanyját, Valériát. A válasz azonban túl igaz, hogy valódi is lehessen: kirekesztettség, kommün, lágerek. A film – nagy műalkotásoktól eltérően – nem sejtet és utal, nem a probléma bonyolultságát és mélységeit érzékelteti a nézővel, hanem történelmi bédekkerként (Let’s go Europe!/The Jewish Travelers’ Resource Guide) rágja szánkba közhelyeit.
A film történelemszemlélete egyébként is meglehetősen problematikus. A vészkorszakkal ellentétben az ötvenes évek ugyanis nem alkalmas arra, hogy speciális zsidó szenvedéstörténet hátteréül szolgáljon. Szabó István itt nagy buzgósággal akarja bebizonyítani, hogy már megint a magyar társadalom hibájából nem sikerült a megváltó entrée. Eme eljárása persze beleillik a film „mi” kontra „ők” logikájába, abba, hogy a zsidók (vagyis olvasatában a zsidóság) mindig minden diktatúra szenvedő alanyai voltak. Itt figyelhető meg a leginkább a holocaust hatása: a vészkorszak nemcsak az üldözés „menetrendjét”, hanem a zsidókról szóló diskurzust is megteremtette. Ez a beszédmód azonosítja az egyes zsidókkal történt eseményeket a zsidósággal mint olyannal. E szerint minden, ami előtte a zsidókkal történt, az a vészkor szakhoz vezető út állomásának nyilváníttatik, és minden, amit utána tesznek, az a zsidó népirtás folyománya. „Mindent a kollektívumnak, semmit az egyénnek” – mondhatnánk. A holocaust gyalázatát tényleg nem lehet elfelejteni, de rendkívül szimplifikált történelemmagyarázatot kapunk, ha hagyjuk, hogy Auschwitz emléke szabadon „garázdálkodhasson” az utókorban. Márpedig a filmben a dzsinn kiszabadul palackjából, elhomályosítja a józanságot és a mértéktartást: a korlátlan elpusztíthatóság az időt nem tisztelve, maga is időtlenné vált. Jó példa erre az a már említett rész, ahol a rendező direkt logikája a rákosista hatalmi gépezet egy-két emberének egyéni antiszemitizmusából a korszak egészének zsidóellenességére következtet, hogy ezzel a zsidóüldözés újabb történeti és logikai láncszemét teremtse meg. Azonban az örök áldozat képét sugalló film mondanivalóját csak a magyar történelemben járatlan nézők fogadhatják el, és csak nagyon vakmerő zsidó apologéták állíthatják, hogy az ötvenes évek antiszemita lett volna. A Rákosi-rendszer a maga mini-sztálinista napóleonátusával minden, a saját hegemóniáját megkérdőjelező csoportot kordában kívánt tartani (így az intézményesült zsidóságot, a hitközséget is), de a tervezett cionista orvosper Sztálin, az ő izmusa, illetve hiperlojális magyar tanítványai logikájából következett, ezért a magyar társadalom mozgásaihoz, előítéleteihez vajmi kevés köze volt. Fájdalmas, de ki kell mondani: a film itt tudatosan nem mond igazat: feláldozza az igazságot a hagyományos zsidó áldozati kép és a minél nagyobb közérthetőség oltárán.
„…beszéded nyugodt hangnemben legyen, fejed hajtsd meg tisztelettel… Embertársadat tartsd magadnál nagyobbra. Amennyiben gazdag vagy bölcs ő, kijár neki a tisztelet. Ha ő szegény, és te gazdag vagy okosabb vagy nála, gondolj arra, hogy adósa vagy, mivel a földi javakból egyenlő módon jár ki neki is, neked is… “
Az 1956-os felkelés filmbeli ábrázolása is kételyeket ébreszt a nézőben. Amint ezt már többen is megírták: volt ÁVH-s tisztek (exkommunista újságírókkal ellentétben) ritkán ugrottak tankok tetejére, hogy forradalmi vezérek legyenek. Ne feledjük: a forradalom idején (1944 után 12 évvel!) a zsidók nagy többsége rettegett az antiszemitizmus, a zsidóüldözés feléledésétől (a hitközségen cionista fiatalokból zsidó önvédelmi osztag is alakult), és ezt a rettegést az a tudat, hogy az elnyomó sztálinista vezérkar tagjai zsidók, csak még inkább fokozta.
Az alkotás végkicsengése egyéb nehézségeket is támaszt: ugyan milyen világba lehet visszatérni a puszta név(vissza)változtatással? Milyen ajánlat az, amely valamiféle „vissza a gyökerekhez” (zsidó Kunta Kinte?) identitást javasol, de nem mondja meg, hogy mi is legyen ennek a tartalma? Pedig a szöveg, amit Szabó és stábja – tudatosan vagy tudatlanul – kiötlött: telitalálat. Sonnenschein Manó fiához írott levele a több évezredes zsidó morális irodalom kontinuitását mutatja. Az ókori Pirké Avot (az Atyák bölcs mondásai, a Misna egyik legtöbbet idézett része), a szinte minden zsidó imakönyvben olvasható Iggeret HaRamban (Ramban, azaz a XIII. században élt nagy rabbi, Mose ben Nachman /Nachmanidesz fiához írott levele) és a XIX-XX. századi litván muszar (vagy erkölcsirodalom) bölcselkedései, fordulatai ott gomolyognak a levélben. A néző azonban – kellő alapismeretek hiányában – nem érti (mert nem is értheti) a szöveg mögötti kontextust, ezért számára az egész csak cs. és kir. liberális stilisztika. A helyes viselkedés zsidó tanítói mindig is visszafogottságot, szerénységet, mértéktartást, az Atyák hagyományához való ragaszkodást és a világi hatalomhoz való lojalitást ajánlották gyermekeiknek, tanítványaiknak. Tradicionális emberek szintén hagyományőrzőknek olyan korokban írtak nevelő jellegű elmélkedéseket, amikor a világ kiszámíthatónak tűnt, még abban a tekintetben is, hogy mely része kiszámíthatatlan. A glóbusz szigorúan megszabott, hierarchikus rendjében a Rossz komoly szerepet töltött be, hiszen jelenlétét mindennapi valóságként tapasztalták meg a morális önvizsgálat sáncai mögött meghúzódó zsidók. Akkor még volt szavuk az Apáknak és nem volt a Népnek.
A filmbeli ajánlat más okból sem működőképes. Az asszimiláció ugyanis nem olyan egyszerűen visszacsinálható folyamat. Évszázados és fokozatos társadalmi mozgásokat – ahol az egyéni választások és a közösségi útkeresések szinte észrevétlenül összekeverednek – nem lehet semmisnek tekinteni és gordiuszi csomóval elvágni. A mai nyugati világban elterjedt bal tesuva (szó szerint: „a visszatérés fia”/aki visszatér a valláshoz) disszimilációs vallási mozgalomnak nincs magyar pendantja, csak importja. A zsidóságnak a környező világhoz való adaptációja nem könnyű: világunk a szélsőségeket kedveli. Az asszimiláció Magyarországon már lezajlott társadalmi folyamat, ami mégis külön csoportként tartja számon a zsidókat, az tudati: egymás kölcsönös megkülönböztetése. A radikális asszimiláció (utólagos) hívei tagadják ezt, míg vehemensebb „mélyzsidó” kritikusaik visszamennének a gettóba. Az előbbieket a zsidó hagyomány teljes ignorálása, az utóbbiakat az európai felvilágosodás, egyáltalán a modem világ visszautasítása jellemzi: itt nincs más, csak utalásirodalom és a hagyományos életmóddal együtt járó – a benne résztvevők által szentnek, ám a kívülállók által terhesnek tartott – önszegregáció.
A világban való névtelen feloldódástól és a magánytól való félelem persze érthető: Szabó István jogosan mutat rá arra, hogy a személy csak akkor valósítja meg önmagát, ha vállalja múltját (nevét, családi hagyományát/ait), és kizárólag akkor fogja jól érezni magát a világban, ha elfojtásoktól és hazugságoktól mentes viszonyra törekszik saját magával és környezetével. Ehhez azonban szükség van a honnan jöttünk és a hová megyünk típusú kérdések alapos és őszinte megválaszolására, melyekre ez a film nem ad kielégítő választ. A XX. századi történelem kataklizmáiban megtizedelt és az izmusokban csalódott közép-kelet-európai zsidóknak hiába mutatnak hátraarcot. Ahová „visszautalnák” őket, az a Bahnhofstrasse multicultural harsánysága, a haditervet pedig az a hagyományos világképen alapuló zsidó parainesis képviseli, melynek tartalmát Sors Iván már nemigen értheti, javaslataival pedig – mivel ő maga up-to-date asszimilált – nemigen tud mit kezdeni. Az Atyák Tanácsai a kezdő disszimilánsok gyomrát bizton megfekszik.
„Igyekezz minél gyakrabban olvasni a Tórát, és amikor abbahagyod a tanulást, gondold át, mit tudsz a tanultakból végrehajtani. Kutass tetteidben reggel és este, és így napjaid megbánással telnek…”
A Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű, gyönyörű magyar népdalt és a zsidó lakodalmas hagyományos melódiáját majd más karmester fogja összehangolni…
* A dőlt betűs idézetek forrása Ramban fiához írott levele. Fordította: Dov Frank.
Címkék:2000-06