Apák, Fiúk, Sorsok – Szabó István: A napfény íze című filmjéről

Írta: Novák Attila - Rovat: Archívum

Novák Attila

Hallgass, fiam, apád intelmére, és el ne hagyd anyád tanítását! (Példabeszé­dek Könyve) Váljon szokásoddá mon­danivalódat nyugodtan, csendben in­tézni mindenkihez, minden időben. Ez megóv téged a hirtelen fellobbanó ha­ragtól, amely csúnya és rossz tulajdon­ság, a bűn forrása…”*

Képzeljük csak el, hogy felriadunk a 70-es, 80-as évek Budapestje egyik for­ró nyári éjszakáján, és felkiáltunk („nincs arcom”!), majd berohanunk a Belügyminisztérium illetékes hivatalá­ba, hogy visszaváltoztassuk a nevün­ket, mondjuk dédapáéra. Arra, aki (családi emlékeink szerint) pátriárkai mosollyal és Sir Hayeket „megszégye­nítő” gemütlich k. und k. bölcsesség­gel, tolerant and liberal and traditional (!) világképet hagyományozott ránk. Majd immár németes-zsidós hangzású nevünket birtokolva felszabadultan si­mulunk bele a Váci utca multikulturális közegébe: német turisták és arab pénzváltók közé Sonnenscheinként – boldogan.

A baj csak az, hogy ilyen méretű Bahnhofstrasse csak egy van az ország­ban, a kiválással a saját lelkébe vissza- ­vagy beolvadni vágyó Sors Iván talán egy másik helyen boldogan masírozhat­na a nemzetiségek és vallások széles országútján, de e tájékon aligha.

Szabó István filmje mégis fontos, hi­szen meglehetős határozottsággal nyúl hozzá kényes kérdésekhez, és foglal ál­lást egy nagyon régi vitában, mégpedig abban, hogy a zsidó asszimiláció mennyiben sikerült. A rendező válasza egyértelmű nem, s a kulcs, mely az eseményeket az időben hátra és előre ér­telmezi – kimondatlanul is – a holoca­ust. A XX. században, az asszimiláció társadalmi folyamatának egyre gyorsab­bá válásával, a holocaust rendezte a különféle hátterű és gyökerű zsidókat zsidósággá, így a tudatlan túlélők sze­mében az az illúzió keletkezett, hogy pusztán ez a zsidóság.

A Sonnenschein család tagjai egyfajta karikírozott asszimilációs sikertörténetet valósítanak meg: ez a fajta beolvadás fo­kozatos, de sohasem tökéletes. Semmi sem olyan, mint amilyen lehetne: itt minden teljesítmény csak kompenzáció, mindent a zsidóságtól való megszabadu­lás vágya mozgat, és a gyors karrierekkel – ami egyébként is oly gyakori – nem jár együtt a pszichés kielégülés. A világ bi­polárissá vált: az emberek vagy zsidók, vagy antiszemiták, csak néha ólálkodik be a filmvászonra egy-egy zsidó házas­társsal vagy nem magyar pedigrével ren­delkező, jóindulatú filoszemita. A hely­zet a zsidókat is megviseli: Sonnensche­in Manón és Sors Valérián kívül alig van­nak köztük egészséges személyiségek, pusztán jobb sorsra és lélekelemzésre váró páciensek.

A filmben a karaktereken kívül más is karikatúraszerű: a XX. századi ma­gyar történelem nagy eseményei Képes Krónikaként peregnek a szemünk előtt: világháború(k), kommün, 30-as évek, horogkereszt, munkaszolgálat, fordulat éve, ÁVH, ’56. Akik e nagy történelmi paravánjátékban szóhoz jutnak, azok nem az emberek nyelvén társalognak: didaktikus-históriai álkérdések és apologetikus védőbeszédek követik egy­mást: „Mondd, nagymama, miért let­tünk mi kommunisták?” – kérdezi Iván már ’56 és a börtön után nagyanyját, Valériát. A válasz azonban túl igaz, hogy valódi is lehessen: kirekesztett­ség, kommün, lágerek. A film – nagy műalkotásoktól eltérően – nem sejtet és utal, nem a probléma bonyolultságát és mélységeit érzékelteti a nézővel, ha­nem történelmi bédekkerként (Let’s go Europe!/The Jewish Travelers’ Resource Guide) rágja szánkba közhelyeit.

A film történelemszemlélete egyéb­ként is meglehetősen problematikus. A vészkorszakkal ellentétben az ötve­nes évek ugyanis nem alkalmas arra, hogy speciális zsidó szenvedéstörténet hátteréül szolgáljon. Szabó István itt nagy buzgósággal akarja bebizonyítani, hogy már megint a magyar társada­lom hibájából nem sikerült a megváltó entrée. Eme eljárása persze beleillik a film „mi” kontra „ők” logikájába, abba, hogy a zsidók (vagyis olvasatában a zsidóság) mindig minden diktatúra szenvedő alanyai voltak. Itt figyelhető meg a leginkább a holocaust hatása: a vészkorszak nemcsak az üldözés „menetrendjét”, hanem a zsidókról szóló diskurzust is megteremtette. Ez a be­szédmód azonosítja az egyes zsidók­kal történt eseményeket a zsidósággal mint olyannal. E szerint minden, ami előtte a zsidókkal történt, az a vészkor­ szakhoz vezető út állomásának nyilváníttatik, és minden, amit utána tesz­nek, az a zsidó népirtás folyománya. „Mindent a kollektívumnak, semmit az egyénnek” – mondhatnánk. A holoca­ust gyalázatát tényleg nem lehet elfe­lejteni, de rendkívül szimplifikált törté­nelemmagyarázatot kapunk, ha hagy­juk, hogy Auschwitz emléke szabadon „garázdálkodhasson” az utókorban. Márpedig a filmben a dzsinn kiszaba­dul palackjából, elhomályosítja a jó­zanságot és a mértéktartást: a korlát­lan elpusztíthatóság az időt nem tisz­telve, maga is időtlenné vált. Jó példa erre az a már említett rész, ahol a ren­dező direkt logikája a rákosista hatal­mi gépezet egy-két emberének egyéni antiszemitizmusából a korszak egészé­nek zsidóellenességére következtet, hogy ezzel a zsidóüldözés újabb törté­neti és logikai láncszemét teremtse meg. Azonban az örök áldozat képét sugalló film mondanivalóját csak a ma­gyar történelemben járatlan nézők fo­gadhatják el, és csak nagyon vakmerő zsidó apologéták állíthatják, hogy az ötvenes évek antiszemita lett volna. A Rákosi-rendszer a maga mini-sztálinis­ta napóleonátusával minden, a saját hegemóniáját megkérdőjelező csopor­tot kordában kívánt tartani (így az in­tézményesült zsidóságot, a hitközséget is), de a tervezett cionista orvosper Sztálin, az ő izmusa, illetve hiperlojális magyar tanítványai logikájából követ­kezett, ezért a magyar társadalom mozgásaihoz, előítéleteihez vajmi ke­vés köze volt. Fájdalmas, de ki kell mondani: a film itt tudatosan nem mond igazat: feláldozza az igazságot a hagyományos zsidó áldozati kép és a minél nagyobb közérthetőség oltárán.

…beszéded nyugodt hangnemben legyen, fejed hajtsd meg tisztelettel… Embertársadat tartsd magadnál na­gyobbra. Amennyiben gazdag vagy bölcs ő, kijár neki a tisztelet. Ha ő sze­gény, és te gazdag vagy okosabb vagy nála, gondolj arra, hogy adósa vagy, mi­vel a földi javakból egyenlő módon jár ki neki is, neked is… “

Az 1956-os felkelés filmbeli ábrázo­lása is kételyeket ébreszt a nézőben. Amint ezt már többen is megírták: volt ÁVH-s tisztek (exkommunista újságírók­kal ellentétben) ritkán ugrottak tankok tetejére, hogy forradalmi vezérek legye­nek. Ne feledjük: a forradalom idején (1944 után 12 évvel!) a zsidók nagy többsége rettegett az antiszemitizmus, a zsidóüldözés feléledésétől (a hitköz­ségen cionista fiatalokból zsidó önvé­delmi osztag is alakult), és ezt a rette­gést az a tudat, hogy az elnyomó sztáli­nista vezérkar tagjai zsidók, csak még inkább fokozta.

Az alkotás végkicsengése egyéb ne­hézségeket is támaszt: ugyan milyen vi­lágba lehet visszatérni a puszta név(vissza)változtatással? Milyen ajánlat az, amely valamiféle „vissza a gyökerek­hez” (zsidó Kunta Kinte?) identitást ja­vasol, de nem mondja meg, hogy mi is legyen ennek a tartalma? Pedig a szö­veg, amit Szabó és stábja – tudatosan vagy tudatlanul – kiötlött: telitalálat. Sonnenschein Manó fiához írott levele a több évezredes zsidó morális iroda­lom kontinuitását mutatja. Az ókori Pirké Avot (az Atyák bölcs mondásai, a Misna egyik legtöbbet idézett része), a szinte minden zsidó imakönyvben ol­vasható Iggeret HaRamban (Ramban, azaz a XIII. században élt nagy rabbi, Mose ben Nachman /Nachmanidesz fiá­hoz írott levele) és a XIX-XX. századi litván muszar (vagy erkölcsirodalom) bölcselkedései, fordulatai ott gomo­lyognak a levélben. A néző azonban – kellő alapismeretek hiányában – nem érti (mert nem is értheti) a szöveg mö­götti kontextust, ezért számára az egész csak cs. és kir. liberális stiliszti­ka. A helyes viselkedés zsidó tanítói mindig is visszafogottságot, szerénysé­get, mértéktartást, az Atyák hagyomá­nyához való ragaszkodást és a világi ha­talomhoz való lojalitást ajánlották gyer­mekeiknek, tanítványaiknak. Tradicio­nális emberek szintén hagyományőr­zőknek olyan korokban írtak nevelő jel­legű elmélkedéseket, amikor a világ kiszámíthatónak tűnt, még abban a te­kintetben is, hogy mely része kiszámít­hatatlan. A glóbusz szigorúan megsza­bott, hierarchikus rendjében a Rossz komoly szerepet töltött be, hiszen je­lenlétét mindennapi valóságként ta­pasztalták meg a morális önvizsgálat sáncai mögött meghúzódó zsidók. Ak­kor még volt szavuk az Apáknak és nem volt a Népnek.

A filmbeli ajánlat más okból sem mű­ködőképes. Az asszimiláció ugyanis nem olyan egyszerűen visszacsinálható folyamat. Évszázados és fokozatos tár­sadalmi mozgásokat – ahol az egyéni választások és a közösségi útkeresések szinte észrevétlenül összekeverednek – nem lehet semmisnek tekinteni és gor­diuszi csomóval elvágni. A mai nyugati világban elterjedt bal tesuva (szó sze­rint: „a visszatérés fia”/aki visszatér a valláshoz) disszimilációs vallási mozgalomnak nincs magyar pendantja, csak importja. A zsidóságnak a környező vi­lághoz való adaptációja nem könnyű: világunk a szélsőségeket kedveli. Az asszimiláció Magyarországon már lezaj­lott társadalmi folyamat, ami mégis kü­lön csoportként tartja számon a zsidó­kat, az tudati: egymás kölcsönös meg­különböztetése. A radikális asszimiláció (utólagos) hívei tagadják ezt, míg vehe­mensebb „mélyzsidó” kritikusaik vissza­mennének a gettóba. Az előbbieket a zsidó hagyomány teljes ignorálása, az utóbbiakat az európai felvilágosodás, egyáltalán a modem világ visszautasítá­sa jellemzi: itt nincs más, csak utalás­irodalom és a hagyományos életmóddal együtt járó – a benne résztvevők által szentnek, ám a kívülállók által terhes­nek tartott – önszegregáció.

A világban való névtelen feloldódás­tól és a magánytól való félelem persze érthető: Szabó István jogosan mutat rá arra, hogy a személy csak akkor valósít­ja meg önmagát, ha vállalja múltját (ne­vét, családi hagyományát/ait), és kizá­rólag akkor fogja jól érezni magát a vi­lágban, ha elfojtásoktól és hazugságok­tól mentes viszonyra törekszik saját magával és környezetével. Ehhez azon­ban szükség van a honnan jöttünk és a hová megyünk típusú kérdések alapos és őszinte megválaszolására, melyekre ez a film nem ad kielégítő választ. A XX. századi történelem kataklizmáiban megtizedelt és az izmusokban csaló­dott közép-kelet-európai zsidóknak hiá­ba mutatnak hátraarcot. Ahová „vissza­utalnák” őket, az a Bahnhofstrasse multicultural harsánysága, a haditervet pedig az a hagyományos világképen alapuló zsidó parainesis képviseli, melynek tartalmát Sors Iván már nem­igen értheti, javaslataival pedig – mivel ő maga up-to-date asszimilált – nem­igen tud mit kezdeni. Az Atyák Tanácsai a kezdő disszimilánsok gyomrát bizton megfekszik.

Igyekezz minél gyakrabban olvasni a Tórát, és amikor abbahagyod a tanu­lást, gondold át, mit tudsz a tanultak­ból végrehajtani. Kutass tetteidben reg­gel és este, és így napjaid megbánással telnek…”

A Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű, gyönyörű magyar népdalt és a zsidó lako­dalmas hagyományos melódiáját majd más karmester fogja összehangolni…

* A dőlt betűs idézetek forrása Ramban fiá­hoz írott levele. Fordította: Dov Frank.

Címkék:2000-06

[popup][/popup]