Női hang a szefárd irodalomban

Esztertáska

Az Ünnepi Könyvhét idején Eszter táskájából is irodalmi témák hullanak ki. Az egyik cikk szerzője a régi szefárd irodalomban kutakodva talált rá a „női hang­ra”; a másik dolgozat egy magyarul frissen megjelent, angolul írt női regényt mutat be, és ennek kapcsán töpreng el a „női látásmód” mibenlétén.

Ladányi-Turóczy Csilla:

Női hang a szefárd irodalomban

Egy napos délelőttön, valahol Lisszabon­ban, Lediga (Letícia, vagyis öröm), a szép zsidó lány takarítás helyett egy ke­resztény udvaronc hódoló szavait hall­gatja a konyhában, míg az emeleten, az anyja rendetlen öccsével pöröl. A lány kacéran és nagy humorérzéket tanúsítva utasítja vissza a fiatalember könyörgése­it, azt színlelve, hogy egy szót sem ért az egészből. A vidám és bohózatszerű jele­netnek az apa hazaérkezése vet véget: az udvaronc azonnal eloldalog, és meg­ismerhetjük a szabómester családjának minden tagját, mégpedig munka közben. A varrás monotóniáját enyhítendő, a szabó és fia háborús nótába kezd, mi­re felesége letorkollja őket, és bemutat­ja, hogy kell valódi női énekkel csillapí­tani a lélek háborgását – egy olyan dalt kezd énekelni, amelyhez hasonlókat év­századok óta ismernek az Ibériai-félsziget különféle – zsidó, mohamedán és keresztény – vallású asszonyai:

„ – Honnan jössz, leányom,

sáp és pír orcádon?

Hol a patak csobban,

anyám, onnan jövök,

kedvesemet láttam

nyíló rózsák között.

– Nyíló rózsák, lányom,

sáp és pír orcádon!

Hol a patak rohan,

anyám, onnan jövök,

kedvesemet láttam

feslő rózsák között.

– Feslő rózsák, lányom,

sáp és pír orcádon!”

A középkorban, a galego-portugál líra virágzása idején születik ez a műfaj, mely érdekes módon később a szefárd hagyományban látszik tovább élni. A ba­rátdal (cantiga de amigo) olyan egyszerű nyelvezetű, párhuzamos szerkesztésű, igen szuggesztív erejű vers, amelyben mindig egy leány énekel szerelméről. A 12-14. században élő műfajról a jelek szerint a későbbi ibériai irodalom megfe­ledkezett, egy komédiaíró: a portugál, ám általában spanyolul alkotó Gil Vicente (16. század) műveiben azonban fel­tűnnek hasonló dalbetétek, mégpedig az egyik darabjában, Lusitánia tragikomédi­ájában – mint láttuk – , egy zsidó asszony szájába adva. A tragikomédia érdekessé­ge, hogy akkor keletkezett (1532), ami­kor hivatalosan már Portugáliában sem voltak zsidók, csak új keresztények – mégis egy zsidó iparos család minden­napjaiba enged betekintést. (Az 1492-es spanyol kiűzetési törvény után a portugá­lok is a „zsidókérdést” óhajtották megol­dani: először ugyan befogadták a spa­nyolországi menekülteket, később azon­ban kötelezték őket arra, hogy felvegyék a keresztséget, családokat szakítottak szét, gyerekeket száműztek, és a húsz éves türelmi rendelet ellenére bevezet­ték az Inkvizíciót, ezen kívül pedig pogro­mokat gerjesztettek).

A dal hangulata, eszköztára, nyelveze­te, szerkesztési módja semmiben nem különbözik középkori rokonaiétól. Még érdekesebb azonban, hogy az Észak-Afrikában letelepedett szefárd közössé­gekben, szinte változtatás nélkül, egé­szen napjainkig él a műfaj (ezúttal a szefárdok saját újlatin nyelvén, ladinóul):

„Elmentem fürödni

a folyó partjára,

ott találtam, anyám,

szívem szerelmére,

ő csak megölelt egyszerre,

ötször én őt érte.

Elmentem fürödni

a patak partjára,

ott találtam, anyám,

szívem kedvesére,

ő csak megölelt egyszerre,

négyszer én őt érte.”

A zsidó kultúra szefárd ága, mely elsősorban a középkorban virágzott, igen nagy jelentőséget tulajdonított a nőknek, nem csupán köznapi, hanem szimboli­kus-filozófiai értelemben is. Moha itt is fel­tűnik a – akárcsak az irodalom más terü­letein – mizogün, vagyis nőgyűlölő hang­vétel az ellenkezőjére még több példát találunk. Az Ibér-félszigetről való kiűzetés illetve a kényszerű asszimiláció következ­tében a nők sokkal fontosabb szerepet kapnak, hiszen a fonák helyzetben rájuk marad gyermekeik vallási nevelése, iden­titásuk erősítésének titkos és veszélyes feladata, akkor is, ha kénytelenségből ré­gi keresztényhez (a kikeresztelkedett zsidókat ugyanis új keresztényeknek nevez­ték) mennek férjhez, aki esetleg mit sem tud rejtett zsidóságukról.

Az irodalomban másutt is fontos szere­pet tölt be a szefárd asszony és leány. Éppen az üldöztetések, az identitásbeli bizonytalanság korszakában jelent ka­paszkodót az egész közösség számára kitartása, Eszter figurájában megteste­sülő önfeláldozása és okossága. Az ibéri­ai szentimentális regény alkotóinak jó ré­sze, adataink szerint áttért szefárd zsidók voltak, akik ezt a speciális, a szerelemről tragikus hangnemben szóló műfajt hasz­nálták fel arra, hogy kódolt vallási illetve politikai üzeneteket juttassanak el olva­sóikhoz. Ennek legérdekesebb példája Bernardim Ribeiro, portugál író (1482 körül – 1536 körül) egyetlen prózai alko­tása, a Hajadon leány és a Sóvárgás könyve című allegorikus regénye. (A szerző nem adott címet alkotásának, a korabeli kiadások (első kiadás: Ferrara, 1554) pedig azért térnek el címükben, mert így lehetett megkerülni az inkvizíció feketelistáját). A három tragikus szerelmi történetet tartalmazó, hangvételében fi­lozofikus, sőt bizonyos kutatók szerint kabbalista vonatkozású mű több érde­kessége mellett egy olyan tökéletes hős­nőt is leír, aki az isteni szférához közelebb áll, mint a földi világhoz (az írót erős gnosztikus dualizmus jellemzi) – Arima (Mária) tulajdonságai, mozdulatlanságra emlékeztető lassúsága, minden földi ér­dektől való távolsága, szépségének át­tetsző, túlvilági mivolta, végül pedig csak utalás formájában bekövetkező halála olyan női princípium képét vetítik az ol­vasó elé, mely az egyéni megváltás letéteményese lehet. Bernardim Ribeiro fe­minizmusa, a női lélek spirituális magasabb-rendűségének egyértelmű megvallása minden bizonnyal példa nélküli. A regény prológusában beszélgető két nőalak, egy fiatal leány és egy idős ass­zony így foglalja össze ezt az elméletet: „Lévén, hogy a bajok értelmetlenek és súlyosak, először szükségképpen a férfiakra kellett vetniük magukat, de mikor látták, hogy velük nem bírnak, felénk for­dultak, minthogy mi vagyunk a gyengéb­bek. Így engedünk kétféle bánatnak: az egyik az, amelyik miatt szenvedünk, a másik pedig, amelyik nem nekünk ké­szült. A férfiak mást gondolnak (bár az asszonyokról nem gondolják ugyanazt), és régen hozzászoktak ahhoz, hogy ke­vésbe vegyék (figyelembe) bánataikat. De, hogy a mi nemünk joggal szomo­rúbb-e emiatt, vagy sem, tudni fogja az, aki tudja, hogy a bánat nem más, mint is­meretlen igazságot birtokolni.”

A kor többi szefárd írója is fontosnak tartja a női nem illetve egy-egy hősies asszony felmagasztalását. Itt kell meg­említenünk a szintén portugál származá­sú Jorge de Montemayor nevét, aki V. Károly spanyol király udvarában élt és alkotott, és Diana hét könyve című mű­vében pogány környezetbe helyezve ma­gasztalja fel az asszonyok bölcsességét, valamint a kisebb irodalmi jelentőségű, de kultúrtörténeti szempontból nagyon fontos Alonso Nunez de Reinoso bizán­ci és lovagregény keverékét mutató, szentimentális elemeket is tartalmazó művét. Ebben Gracia Mendes-nek, a dúsgazdag szefárd bankárözvegynek állít emléket az egyiptomi nagyúr alakjában, férfi önmagát női alteregóba bújtatva. Gracia Mendes Joseph Nasinak, a híres­-hírhedt szefárd kalandor későbbi felesé­gének volt az anyja, regénybe illően moz­galmas élete során vagyona segítségével sok szefárdot kimenekített az Ibériai-fél­szigetről, majd később a szintén nem tel­jesen biztonságos Itáliából is, a török bi­rodalom irányába.

A szefárd asszonyok helytállásának kö­szönhető, hogy akár a szülőföldön ma­radtak és titokban folytatták gyermekeik hithű nevelését – életveszélyes körülmé­nyek között (sokszor a máglyán végez­ve), akár más vidékekre menekültek, megőrizték kulturális sajátosságaikat, nyelvüket (a ladinót, a portugált, a spa­nyolt), és így a mai napig él az írott kultú­ra szintjéről évszázadokra eltűnt szefárd azonosságtudat: a zsidóság egyik, Ma­gyarországon oly kevéssé ismert ága.