Női hang a szefárd irodalomban
Esztertáska
Az Ünnepi Könyvhét idején Eszter táskájából is irodalmi témák hullanak ki. Az egyik cikk szerzője a régi szefárd irodalomban kutakodva talált rá a „női hangra”; a másik dolgozat egy magyarul frissen megjelent, angolul írt női regényt mutat be, és ennek kapcsán töpreng el a „női látásmód” mibenlétén.
Ladányi-Turóczy Csilla:
Női hang a szefárd irodalomban
Egy napos délelőttön, valahol Lisszabonban, Lediga (Letícia, vagyis öröm), a szép zsidó lány takarítás helyett egy keresztény udvaronc hódoló szavait hallgatja a konyhában, míg az emeleten, az anyja rendetlen öccsével pöröl. A lány kacéran és nagy humorérzéket tanúsítva utasítja vissza a fiatalember könyörgéseit, azt színlelve, hogy egy szót sem ért az egészből. A vidám és bohózatszerű jelenetnek az apa hazaérkezése vet véget: az udvaronc azonnal eloldalog, és megismerhetjük a szabómester családjának minden tagját, mégpedig munka közben. A varrás monotóniáját enyhítendő, a szabó és fia háborús nótába kezd, mire felesége letorkollja őket, és bemutatja, hogy kell valódi női énekkel csillapítani a lélek háborgását – egy olyan dalt kezd énekelni, amelyhez hasonlókat évszázadok óta ismernek az Ibériai-félsziget különféle – zsidó, mohamedán és keresztény – vallású asszonyai:
„ – Honnan jössz, leányom,
sáp és pír orcádon?
Hol a patak csobban,
anyám, onnan jövök,
kedvesemet láttam
nyíló rózsák között.
– Nyíló rózsák, lányom,
sáp és pír orcádon!
Hol a patak rohan,
anyám, onnan jövök,
kedvesemet láttam
feslő rózsák között.
– Feslő rózsák, lányom,
sáp és pír orcádon!”
A középkorban, a galego-portugál líra virágzása idején születik ez a műfaj, mely érdekes módon később a szefárd hagyományban látszik tovább élni. A barátdal (cantiga de amigo) olyan egyszerű nyelvezetű, párhuzamos szerkesztésű, igen szuggesztív erejű vers, amelyben mindig egy leány énekel szerelméről. A 12-14. században élő műfajról a jelek szerint a későbbi ibériai irodalom megfeledkezett, egy komédiaíró: a portugál, ám általában spanyolul alkotó Gil Vicente (16. század) műveiben azonban feltűnnek hasonló dalbetétek, mégpedig az egyik darabjában, Lusitánia tragikomédiájában – mint láttuk – , egy zsidó asszony szájába adva. A tragikomédia érdekessége, hogy akkor keletkezett (1532), amikor hivatalosan már Portugáliában sem voltak zsidók, csak új keresztények – mégis egy zsidó iparos család mindennapjaiba enged betekintést. (Az 1492-es spanyol kiűzetési törvény után a portugálok is a „zsidókérdést” óhajtották megoldani: először ugyan befogadták a spanyolországi menekülteket, később azonban kötelezték őket arra, hogy felvegyék a keresztséget, családokat szakítottak szét, gyerekeket száműztek, és a húsz éves türelmi rendelet ellenére bevezették az Inkvizíciót, ezen kívül pedig pogromokat gerjesztettek).
A dal hangulata, eszköztára, nyelvezete, szerkesztési módja semmiben nem különbözik középkori rokonaiétól. Még érdekesebb azonban, hogy az Észak-Afrikában letelepedett szefárd közösségekben, szinte változtatás nélkül, egészen napjainkig él a műfaj (ezúttal a szefárdok saját újlatin nyelvén, ladinóul):
„Elmentem fürödni
a folyó partjára,
ott találtam, anyám,
szívem szerelmére,
ő csak megölelt egyszerre,
ötször én őt érte.
Elmentem fürödni
a patak partjára,
ott találtam, anyám,
szívem kedvesére,
ő csak megölelt egyszerre,
négyszer én őt érte.”
A zsidó kultúra szefárd ága, mely elsősorban a középkorban virágzott, igen nagy jelentőséget tulajdonított a nőknek, nem csupán köznapi, hanem szimbolikus-filozófiai értelemben is. Moha itt is feltűnik a – akárcsak az irodalom más területein – mizogün, vagyis nőgyűlölő hangvétel az ellenkezőjére még több példát találunk. Az Ibér-félszigetről való kiűzetés illetve a kényszerű asszimiláció következtében a nők sokkal fontosabb szerepet kapnak, hiszen a fonák helyzetben rájuk marad gyermekeik vallási nevelése, identitásuk erősítésének titkos és veszélyes feladata, akkor is, ha kénytelenségből régi keresztényhez (a kikeresztelkedett zsidókat ugyanis új keresztényeknek nevezték) mennek férjhez, aki esetleg mit sem tud rejtett zsidóságukról.
Az irodalomban másutt is fontos szerepet tölt be a szefárd asszony és leány. Éppen az üldöztetések, az identitásbeli bizonytalanság korszakában jelent kapaszkodót az egész közösség számára kitartása, Eszter figurájában megtestesülő önfeláldozása és okossága. Az ibériai szentimentális regény alkotóinak jó része, adataink szerint áttért szefárd zsidók voltak, akik ezt a speciális, a szerelemről tragikus hangnemben szóló műfajt használták fel arra, hogy kódolt vallási illetve politikai üzeneteket juttassanak el olvasóikhoz. Ennek legérdekesebb példája Bernardim Ribeiro, portugál író (1482 körül – 1536 körül) egyetlen prózai alkotása, a Hajadon leány és a Sóvárgás könyve című allegorikus regénye. (A szerző nem adott címet alkotásának, a korabeli kiadások (első kiadás: Ferrara, 1554) pedig azért térnek el címükben, mert így lehetett megkerülni az inkvizíció feketelistáját). A három tragikus szerelmi történetet tartalmazó, hangvételében filozofikus, sőt bizonyos kutatók szerint kabbalista vonatkozású mű több érdekessége mellett egy olyan tökéletes hősnőt is leír, aki az isteni szférához közelebb áll, mint a földi világhoz (az írót erős gnosztikus dualizmus jellemzi) – Arima (Mária) tulajdonságai, mozdulatlanságra emlékeztető lassúsága, minden földi érdektől való távolsága, szépségének áttetsző, túlvilági mivolta, végül pedig csak utalás formájában bekövetkező halála olyan női princípium képét vetítik az olvasó elé, mely az egyéni megváltás letéteményese lehet. Bernardim Ribeiro feminizmusa, a női lélek spirituális magasabb-rendűségének egyértelmű megvallása minden bizonnyal példa nélküli. A regény prológusában beszélgető két nőalak, egy fiatal leány és egy idős asszony így foglalja össze ezt az elméletet: „Lévén, hogy a bajok értelmetlenek és súlyosak, először szükségképpen a férfiakra kellett vetniük magukat, de mikor látták, hogy velük nem bírnak, felénk fordultak, minthogy mi vagyunk a gyengébbek. Így engedünk kétféle bánatnak: az egyik az, amelyik miatt szenvedünk, a másik pedig, amelyik nem nekünk készült. A férfiak mást gondolnak (bár az asszonyokról nem gondolják ugyanazt), és régen hozzászoktak ahhoz, hogy kevésbe vegyék (figyelembe) bánataikat. De, hogy a mi nemünk joggal szomorúbb-e emiatt, vagy sem, tudni fogja az, aki tudja, hogy a bánat nem más, mint ismeretlen igazságot birtokolni.”
A kor többi szefárd írója is fontosnak tartja a női nem illetve egy-egy hősies asszony felmagasztalását. Itt kell megemlítenünk a szintén portugál származású Jorge de Montemayor nevét, aki V. Károly spanyol király udvarában élt és alkotott, és Diana hét könyve című művében pogány környezetbe helyezve magasztalja fel az asszonyok bölcsességét, valamint a kisebb irodalmi jelentőségű, de kultúrtörténeti szempontból nagyon fontos Alonso Nunez de Reinoso bizánci és lovagregény keverékét mutató, szentimentális elemeket is tartalmazó művét. Ebben Gracia Mendes-nek, a dúsgazdag szefárd bankárözvegynek állít emléket az egyiptomi nagyúr alakjában, férfi önmagát női alteregóba bújtatva. Gracia Mendes Joseph Nasinak, a híres-hírhedt szefárd kalandor későbbi feleségének volt az anyja, regénybe illően mozgalmas élete során vagyona segítségével sok szefárdot kimenekített az Ibériai-félszigetről, majd később a szintén nem teljesen biztonságos Itáliából is, a török birodalom irányába.
A szefárd asszonyok helytállásának köszönhető, hogy akár a szülőföldön maradtak és titokban folytatták gyermekeik hithű nevelését – életveszélyes körülmények között (sokszor a máglyán végezve), akár más vidékekre menekültek, megőrizték kulturális sajátosságaikat, nyelvüket (a ladinót, a portugált, a spanyolt), és így a mai napig él az írott kultúra szintjéről évszázadokra eltűnt szefárd azonosságtudat: a zsidóság egyik, Magyarországon oly kevéssé ismert ága.
Címkék:2002-06