Nincsenek illúzióim

Sebes Gábor

Nincsenek illúzióim

Mindenekelőtt megköszönöm a Szombat szerkesztőségének, hogy al­kalmat ad ezekben a fontos kérdések­ben véleményem kifejtésére, noha csak nagy jóindulattal vagyok a kérdé­sek címzettjének tekinthető.

Belföldön és külföldön, kárpótlási és más ügyekben – pl. antiszemitizmus el­leni harc – csak hiteles emberek, hite­les mondanivalóval képviselhetnék a magyarországi zsidóságot.

Menyire hiteles emberek vezetik a Mazsihiszt? Más történelmi egyházak­ban elképzelhetetlen, hogy a vezetői közt legyenek az ateista állampárt volt tagjai. Köztük olyan, aki fegyveres tes­tület tagjaként felesküdött arra, hogy akár élete árán is megvédi a „cioniz­mus” ellen is harcot hirdető pártálla­mot. Ma volt harcostársuk a miniszter- elnök, az egykori D-209-es szigorúan titkos állományú tiszt, aki az annak ide­jén Izraelt és a „nemzetközi cioniz­must” a legfőbb ellenségei között szá­mon tartó kémelhárításnak dolgozott. A Mazsihiszt vezetői többé-kevésbé nyíltan hozzáláncolták az ilyen minisz­terelnököt jelölő szocialista párthoz. Hogyan léphetnének fel ezek az embe­rek az antiszemitizmus ellen?

Az előző miniszterelnökkel, aki ebbé­li minőségében elsőként látogatta meg az újpesti szeretetotthont, aki a minisz­terelnöki keretből hatvanmillió forintot szánt az auschwitzi magyar kiállítás méltó megújítására, nem voltak ennyi­re elnézőek. Ezek a vezetők vélemé­nyezésre megkapták az auschwitzi kiál­lítás javasolt forgatókönyvét (az előké­szítő bizottságnak egyébként dr. Schweitzer József országos főrabbi is tagja volt). Mégis, ahelyett, hogy a tör­ténészek készítette szakszerű és tárgyi­lagos bírálatot küldték volna vissza, fe­nyegetőztek és hozzájárultak ahhoz, hogy a népszabadság bán gyakorlatilag leantiszemitázzák a kezdeményező mi­niszterelnököt. Ugyanígy kedvüket lel­ték abban, hogy Kövér László akkori miniszter ellen hetekig sajtókampány folyjon egy olyan megjegyzéséért, amit évekkel azelőtt, az Oneg Sabbat cionis­ta klubban tartott előadásában ejtett el, és amit mellesleg akkor a helyszí­nen senki nem kifogásolt. Az Orbán-kormány ennek ellenére további fontos intézkedéseket hozott az antiszemitiz­mus elleni harc jegyében (a holokauszt- megemlékezés bevezetése az iskolák­ban, a holokausztról szóló könyvek el­juttatása minden iskolába, a Holoka­uszt Múzeum felépítéséről hozott dön­tés), de a viszony a zsidóság hivatalos képviselete és a kormány között jóváte­hetetlenül megromlott. Így nem volt rá esély, hogy hivatalos formában bármi­lyen jogos igényt a korrekt elbírálás re­ményével vethessenek fel. A kormány pedig végképp lemondott arról, hogy a zsidóság képviselőit bevonja pl. az Oroszországban őrzött, a magyar zsi­dóktól elrabolt vagyon visszaszerzésé­ért folytatott erőfeszítésekbe. A párbe­széd és a kommunikációs csatornák hí­ján arra sem volt lehetőség, hogy a va­lóban káros és ostoba kormányzati megnyilvánulásokkal (pl. Dávid Ibolya megjegyzése az FTC megvétele kap­csán, Orbán Viktor kedvenc rádiómű­sora, a Nancy Goodman Brinker ame­rikai nagykövet asszony ellen folyó jobboldali sajtókampány) szemben ha­tározottan és eredményesen kifejthes­sék a hiteles zsidó álláspontot. A Hit­község vezetése gyakorlatilag pártpoli­tikai jászmákat folytatott, és ezzel hoz­zájárult ahhoz, hogy az antiszemitiz­mus elleni harc is pártpolitikai erőtérbe kerüljön. Ma már egyre kevésbé jut bárkinek is az emberi méltóság védelme az eszébe az antiszemitizmus elleni harcról. Sokkal inkább aktuálpolitikai érdekeket szolgáló megbélyegzésről, il­letve a megbélyegzés miatti jogos fel­háborodást orvul kihasználó, lassan terjedő mételyről beszélhetünk. Ebben a szándékosan átpolitizált légkörben „természetesen” a kárpótlási igényeket nem tudták sem a kormánynak, sem a nagyközönségnek a megfelelő formá­ban, méltósággal és igazunk tudatában előadni.

A magyar zsidóság ma a közvéle­mény jó része előtt olyan közösségként jelenik meg, mint amelynek folyamatos konfliktusa van a MIÉP-pel, a Fradi-drukkerekkel és a szkinhedekkel, foly­ton elégedetlen a megölt rokonaiért ka­pott összegekkel, és amely a múzeu­mokból horribilis értékű festményeket akar elvinni. A zsidóság spirituális tar­talma semmilyen módon nem jelenik meg a nyilvánosság előtt. A keresztény egyházak sok ügyben hallatják a hangjukat, például az abortusz, az eutaná­zia, vagy akár a valóságshow-k ügyé­ben. A zsidó vezetést viszont még az sem indította szólásra, amikor a mun­kaszüneti napok praktikus összevoná­sa címén munkanapot csináltak a szombatból. Más kérdés, hogy Schweitzer professzor úr visszavonulása óta nem is nagyon akad, aki hitelesen meg­adhatná a magyar zsidó választ az egész emberi életet illető, súlyos kérdé­sekben. Arról meg már végképp nem akarok írni, hogy milyen a Mazsihisz ve­zetőinek a viszonya a temetőhöz, a zsi­dó iskolákhoz, vagy a kóser élelmisze­rellátáshoz. Méltatlan volna a feltett kérdések komolyságához.

A megválasztandó vezetőség legfon­tosabb feladata ennek megfelelően az volna, hogy eltávolítsa a zsidóságot a napi pártpolitika erőteréből, és egyfor­mán jó, de egyben távolságtartó vi­szonyt alakítson ki a parlamentben képviselt összes párttal. Azt kellene szem előtt tartani, hogy a pártok jönnek-mennek, de a zsidóság örök. Nem volna szabad, hogy a zsidóságnak kizá­rólag a kárpótlás összegszerűségével kapcsolatban legyen mondanivalója a nyilvánosság számára. Ehhez persze hit kellene: hit a zsidóság küldetésében, a magyar zsidóság jövőjében.

Azokban a zsidó társaságokban, amelyekben én forgók, a Mazsihiszről csak a teljes elutasítás hangján beszél­nek. „Imázsról” szó sincs, az túl előke­lő volna. Igaz, más mérvadó zsidó kö­rökről sem hallottam, sem belföldön, sem külföldön, amelyek jó véle­ménnyel lennének a Hitközségről.

A „Zsidók és zsidóság a mai Magyarországon” című felmérést olvastam.

Legnagyobb erénye, hogy elkészült. Hagy meglepetést nem okozott egyik megállapítása sem, önismeretünk érde­kében mégis nagyon fontosnak tartom, hogy a jövőben is rendszeresen készül­jön hasonló felmérés.

Az EU-csatlakozás a magyar zsidóság­ra sem lesz más hatással, mint a lakos­ság egészére. A lehetőségek és a hátrá­nyok kit-kit egyénenként fognak megta­lálni. A provinciális, nyelveket nem be­szélő, a hitközség falain túl nem látó, kicsinyes intrikákba belezápult vezető­ség anakronizmusa nyilvánvalóbb lesz még az eddiginél is.

Nincsenek illúzióim. A magyar zsidók ezután sem fogják kikövetelni, hogy mélyen hívő, elhivatott, képzett, maku­látlan jellemű emberek álljanak a Hit­község élén. nagyjából ugyanaz fog folytatódni a választás után is, mint ami eddig is volt. Csak az idő fogja eltakarí­tani a most honos stílust – az egész ge­nerációnkkal együtt.