Nincs kockázatmentes út

Izrael történelmében először külön választották meg a 120 tagú Kneszetet (parlamentet) arányos, listás szavazási rendszer szerint és kü­lön a miniszterelnököt. Mivelhogy a miniszterelnöki székre csak két pályázó volt, nem lesz második forduló. A ket­tős választás azt jelenti, hogy ezentúl Izraelben félig amerikai mintájú (mi­niszterelnöki rendszer lesz. Azért félig, mert a megválasztott kormányfőt a par­lamenti többség megbuktathatja ugyan, de csak új választások kiírása árán. Miután azonban a megválasztás a képviselők legtöbbjének sok pénzébe és erőfeszítésébe került és sokan tarta­ni fognak tőle, hogy nem választják őket újra, nehéz lesz meggyőzni őket vagy rájuk kényszeríteni a pártfegyel­met, hogy megszavazzák a javaslatot a parlament feloszlatásáról. így a minisz­terelnöki választások „ütik” a Kneszet- választásokat. A megválasztott kor­mányfőnek már nem esik nehezére lét­rehozni a koalíciós többséget, amihez, mint az események mutatják, csatlako­zik a volt Szovjetunióból érkezett be­vándorlók új pártja, valamint egy, de inkább két vallásos párt képviselői. Ezek a saját részleges érdekeiket kíván­ják érvényesíteni a kormányban, anél­kül, hogy a külpolitikai irányvonalba ér­demileg beleszólnának. Netanjahu biz­tosan számíthatott a szélsőséges nacionalista pártok, Peresz pedig a baloldal és az izraeli arab kisebbség pártjainak támogatására.

Az új kormány persze nem elégedhet meg a választási kampány szándékosan elködösített jelszavaival. Egyetlen fele­lős tényező sem gondolhatja, hogy való­ban képes biztosítani a kockázatmentes teljes békét vagy a kockázatmentes tel­jes biztonságot. Nyilvánvaló, hogy min­den megoldás kockázatokkal jár, csak­hogy a választási kampány időszaka nem alkalmas annak tárgyilagos megvi­tatására, hogy melyik megoldás jár na­gyobb kockázattal. Ez a vita elméleti szinten egyébként szinte eldönthetetlen.

Az előző választások óta eltelt négy évben az izraeli-arab kapcsolatok alap­jukban változtak meg. Az Egyiptommal 1979-ben kötött béke után megkezdő­dött a kiegyezés a palesztinokkal, me­galakult a palesztin autonóm terület, Iz­rael békét kötött Jordániával, széles körű és egyre szélesedő kapcsolatokat teremtett az észak-afrikai arab államok­kal és több állammal a Perzsa-öbölben, sok akadályba ütköző, de mégis folyta­tódó béketárgyalásokat vezet Szíriával. E folyamat egy részét üdvözölte az el­lenzék is. Ma nem is ismerte el nyilvá­nosan, az ellenzék is tudatában van, hogy a jordán békeszerződés és a más arab országokkal fejlődő kapcsolatok a palesztin-izraeli megbékélés függvé­nyei voltak. Ha valaki kétségbe vonta volna az összefüggéseket, rájuk kellett döbbennie, amikor az aránylag rövid és szárazföldi egységek részvétele nélkül végrehajtott dél-libanoni katonai akció azonnal a kapcsolatok elhidegüléséhez vezetett Jordániával, Egyiptommal, Tu­néziával és másokkal.

Ez annyira nyilvánvaló, hogy Benja­min Netanjahu pártja nevében kijelen­tette: ellenezte ugyan a palesztinokkal kötött megegyezéseket és nem tartja azokat jóknak, de elfogadja őket mint kész tényt: nem téríti vissza az izraeli hadsereget Gázába, Nablusba, Dzseninbe, és ha kell, még Arafattal is haj­landó lesz találkozni és tárgyalni.

De miről? Május 4-én formálisan el­kezdődtek a palesztin-izraeli tárgyalá­sok a végső rendezésről. Netanjahu nem akarja a tárgyalásokat félbeszakí­tani. Szerinte elérhető, hogy a paleszti­nok megelégedjenek a mostani autonó­miával azokon a területeken, amelyek már fennhatóságuk alá kerültek, és be­leegyezzenek, hogy Izraelre háruljon a felelősség a biztonságért, még akkor is, ha a terroristák üldözését az izraeli hadsereg palesztin területen fogja foly­tatni. Izrael nemcsak megtartaná a zsi­dó településeket a megszállt területe­ken, hanem ki is szélesítené őket. Az osztatlan és oszthatatlan Jeruzsálem természetesen izraeli fennhatóság alatt maradna. Szíriával is úgy akarja Netan­jahu folytatni a tárgyalásokat, hogy a Golan-fennsík izraeli kézben maradjon. Szerinte megfelelő nemzetközi nyo­mással rá lehet bírni Szíriát, hogy ebbe beleegyezzen. Így jut el Izrael a bizton­ságos békéhez.

Netanjahu politikai ellenfelei erre azt mondják, hogy semmi esély sincs arra, hogy a palesztinok, Szíria és a többi arab ország ezt a tervet elfogadja vagy belenyugodjék, és nincs kilátás olyan nemzetközi nyomásra, amely kikényszerítené beleegyezésüket. Épp fordítva: Izrael lesz kitéve nemzetközi nyomások­nak. Ebben az esetben pedig egy, az elő­zőnél még szélesebb palesztin „intifada” (népi háború), talán egy nagy arab-izra­eli összetűzés kockázata forog fenn.

A Munkapárt nem régi kongresszusán törölte programjából az önálló palesztin állam tagadásáról szóló cikkelyt, vala­mint azt, hogy a Golant békeidőkben is „a biztonság szerves részének” tekinti. A változás még nem jelenti azt, hogy a Munkapárt támogatja az önálló palesztin állam megalakulását (előnyben részesíte­ne egy palesztin-jordán föderációt), de nem akarja megkötni a kezét a tárgyalá­sokon. A Munkapárt tervei szerint a zsidó települések „többsége” a helyükön ma­radna izraeli fennhatóság alatt. Jeruzsá­lem izraeli szuverenitás alatt maradna, a Szíriával kötendő szerződés „a béke ki­terjedése határozza meg a területfeladás kiterjedését” elven alapulna. Így jutna el Izrael a békéhez, a biztonság igazi garan­ciája pedig csakis a béke lehet

Peresz politikai ellenfelei erre azt mondják, hogy ezek az álláspontok megengedhetetlenül messzemenő kompromisszumokat tartalmaznak, nem is szólva arról, hogy csak kiindulópontoknak tekinthetők. A palesztinok például aligha fognak lemondani arról, hogy Jeruzsálemben valamilyen státust biztosítsanak maguknak, és e törekvé­sükben még a legmérsékeltebb arab ve­zetők is támogatják őket. Az önálló pa­lesztin állam pedig terroristák menhelyévé válhat és állandóan veszélyeztetheti Izrael biztonságát. Más szóval: így sem lett volna kicsi a kockázat. De ez az alternatíva most lekerült a napirendről.