Nézz vissza haraggal?

Egyenlőség, 1895. április 19.

Istentisztelet utczán és udvaron

Az út az új templomhoz egy iskolán keresztül vezet, melyre még csak a telek és az építési terv van meg. A programm tudvalevőleg ez: A pesti izraelita hit­község fölépíti elébb 3-emeletes isko­láját a Kertész és Wesselényi utczák sarkán, s majd, ha ezzel elkészül (a mil- leneum évében fölavatják), hozzá lát az új, milliós, lipótvárosi templom építé­séhez. Ebben a templomban a legjobb esetben 1900-ban tarthatják meg az első istentiszteletet – de mit csináljanak a hívek addig? A zsidók száma a főváros­ban, különösen a vidékről való be- költözködés által, évről évre és megle­hetős nagy arányokban szaporodik, templomaink pedig, melyek szilárd kőanyagból építvék, nem tágulnak haj­szálnyira sem. Telve voltak imaházaink az egész ünnep alatt, de a mi az utolsó ünnep alatt történt, fölülmúlja a képzeletet. Azt hittem kezdetben, hogy csak a Dohány-utczai templom, mely­ben, túlzás nélkül, 10.000 ember szo­rongott a Hazkara alatt, telt meg annyi­ra, s azt mondtam – és azt mondták mások is – hogy ezen nem lehet se­gíteni. Mert akárhány imaházat állitunk is föl, az emberek mind csak a Dohány utczai templomba igyekeznek bejutni, melynek istentisztelete egyenesen pá­ratlan az egész világon. De meg­győződtem, hogy ez nem úgy van. El­mentem a Rombach-utczai templomba, azaz csak a templom elé, mert oda be­jutni emberfia képes nem volt, és ott egy jelenetet láttam, melyet életemben el­felejteni nem fogok. A templom egész szélességében áthatlan tömeg töltötte be teljesen az utczát, egészen az átelle­nes házakig. És ez az emberáradat a templomban levőkkel együtt a mazkir nesomósz imát zúgta.

Mult és Jövő, 1920. március 8.

A bibliai átok

Pesti jelenet a kávéházban, az 1920-as esztendőben: Öt-hat fiatalember, lázító heccszónokok félórával előbb élvezett beszédeitől fölizgatva berontanak. Ke­zükben botokat, boxert szorongatnak és tombolva ordítják: „Ki a zsidókkal!” S öt-hatszáz ember, aki békésen szürcsölte a feketéjét vagy a teáját, fene­ketlen rémülettel és pánikkal ugrik fel a asztalok mellől és vad tolongásban me­nekül a kijárat felé. A gólusz-szellemnek szörnyű megnyilatkozása ez. Ezen a zsidóságon valóban megfogant a bib­liai átok: „Üldözni fog benneteket a lehulló levél zörgése és egy megfutamít közületek ezreket és kettő tízezreket.”

A Munka, 1945. március 15.

Bűnös Nemzet

írta: Gergelyt Oszkár

Csak ők voltak a jó magyarok, a patentírozott hazafiak (Made in Germany)… Nemzeti becsületről szónokoltak és elárulták a népet. Felsőbbrendűséget hirdettek és a legalacsonyabb ösztö­nökre apelláltak. „Ős”-kereszténységet követeltek és eltorzították a keresztet – nyilaskereszteseknek nevezték önma­gukat, megvett gúnynevüket legali­zálva…

És a nemzet… a fasiszta mézes­madzag utáni csámcsogás kába mohó­ságában tűrte a sebein élősködőket…

Ne köntörfalazzunk!

Magyarországot német zsoldba állí­tották – Magyarország a népek nagy politikai vizsgáján megbukott. A nem­zet leste a koncot, mely zsírosnak ígér­kezett, a nép dolgozott a németeknek, vérzett értük és pusztult és a fogait csi­korgatta.

A politikai vizsgán megbukott or­szág most javítóvizsgára készül. Az újjászülető demokratikus Magyaror­szág most készül a hibák helyrehoza­talára, az elrabolt és elpusztított értékek helyett újak teremtésére.

Új Élet, 1970. április 1.

Illés Béla, a mai magyar irodalom dús fantáziájú regényírója, akinek könyvei ott találhatók a világ valamennyi könyvtárában: magyar nyelven, orosz, angol, francia, héber, szerb, német és ki tudná elsorolni hányféle fordításban, megírta a magyar proletárforradalom történetét (Ég a Tisza), de ugyanakkor, mint ifjú jogász maga is részt vett az 1919-es Tanácsköztársaság küzdelmei­ben és utána egész életében, soha egy percre sem lett hűtlenné a proletár inter­nacionalizmus zászlajához és azokhoz az eszmékhez, amelyeknek alig 20 éves korában követőjévé vált.

De itt közbeszól a betegágyán fekvő író, miközben bodor füstkarikákat ere­get elválhatatlan pipájából:

– Kedves öcsém, hagyjuk ezeket a nagy szólamokat, író vagyok és for­radalmár, az csak nem érdem, ha valaki, mint én is, nem cserélgeti a meggyőződését…

Hűség az eszméhez, melynek hirde­tőjévé szegődött, hűség hazájához, amelyet a messzeségben is rajongva szeretett és hűség őseihez, a „száz bölcs rabbihoz” , akiknek unokájául vallotta magát a Kárpáti rapszódiában. A spa­nyol és magyar rabbi ősök ivadéka ugyanis anélkül, hogy a templomjáró hívőkhöz tartozott volna, vallási hova­tartozását, zsidóságát soha nem tagadta. Talán ez rokonította kritikusai és Dió­szegi András, az Illés Béláról szóló könyv írója szerint Isak Babelhoz, Josef Rothoz, (Sic! A szerk.) Franz Kafkához és hadd tegyem hozzá, Ilja Ehrenburghoz.