Nézz vissza haraggal?

Egyenlőség, 1895. március 8.

Modern evangélisták

Miként a színaranynak is csak akkor hiszik el arany voltát, ha arany jelzéssel van ellátva, úgy az erények is csak akkor válnak teljes értékűekké, ha a keresztény jelzéssel jönnek forgalomba. Mit ér a zsidók jóté­konysága, ha a közforgalomban nem jelen­hetik meg a jelzett arany tolakodásával; mit ér a zsidó erkölcs, mit a zsidó család tisztasága, mit ér a zsidó munka, a zsidó szorgalom, tudás, törekvés, kutató ész, művészi sikerek, ha ezek a külvilágban csak mint nyers fémtömegek szerepelhetnek. Aranytömegek nem érnek a forgalom számára semmit, csak ha könnyű pénzzé verve, csereeszközt képeznek, csak akkor nyerték el igazi értéküket. Keresztény szeretet, keresztény tudomány, keresztény művészet, keresztény család, valóságos for­galmi értéket képeznek: a keresztény szekta hívei jövedelmi és hatalmi forrását. Igaz, hogy azok, a kik ez erényeket becserélni óhajtják, szitkozódásokat szórnak érettük, de hát megfordították éppen ezért az evangéliumi morált, úgy, hogy ma a ke­resztény erények olyan exkluzivitással lát­szanak bírni, hogy mindaz, ami nem ezen jelszó alatt jön forgalomba, már ezen hiány következtében is méltó a megvetésre, de a szerencsés birtokosokat fölmenti mindazon társadalmi tekintetek alól, melyek czivilizált társadalmak jellemvonását szokták képezni.

Minden jó érzésnek ezen arczulcsapása odaterelte a dolgot, hogy a zsidó mintegy szégyenkezve siet szabadulni ezen pöffeszkedő erényektől.

Keresztény türelem ma annyi, mint szomszédjait ökleivel traktálni, keresztény szeretet pedig nem más, mint mindazt, a mit e jelző nem illet meg, lehurrogatni.

Egyenlőség, 1920. március 8.

Lőw Zoltán: Néhány szó a zsidó-kérdésről

A kommün legsötétebb napjaiban, az elmúlt év májusában történt, hogy néhányan megalakítottuk a Magyar Zsidók Országos Szövetségét… És mert világosan láttuk, hogy a kommün bukása után néhány el­vakult zsidó népbiztos miatt az egész ma­gyar zsidóságot támadások fogják érni, megbíztuk Strausz Adolfot egy manifesztum készítésével, melyben tisztázza a zsidóság szerepét a diktatúra alatt, és arra készültünk, hogy ezt az utcán plakátokon terjesszük… Amit sejtettünk, bekövetkezett. A vörös Rém megbukott és a zsidóságot azóta szünet nélkül vádolják és gyanúsítják, hogy a diktatúra alatt hazafiatlanul vi­selkedett, a magyarság ellenségének bi­zonyult és tulajdonképen sohasem volt hű fia hazájának. Mi sem lehetne könnyelműbb és gonoszabb e vádnál! A magyar zsidó a múltban, a jelenben és bizonyára a jövőben is fogja úgy szeretni hazáját, mint a magyar keresztény… a zsidóság mindig a kormány­nak, mint a többség és a keresztény magyarság képviselőjének akaratát szol­gálta. Akkor is keresztény kurzus volt, mint ma, – igen természetesen – mindig és a zsidóság ezt soha nem is vonta kétségbe, szívesen és spontán alárendelte magát a ke­resztény irányzatnak és minden erejével szolgálta azt. Csakhogy akkor a keresztény kurzus mellett liberalizmus is volt, ember­szeretet és kultúra is volt és a zsidóság hálás volt ezekért… akik ma a keresztény kurzust annyiszor és oly tajtékzó gyűlölettel han­goztatják, jól tudhatnák, hogy Magyar- országon sohasem volt zsidó kurzus, amint hogy nem is lehetett, a magyar zsidóság mindig az egész magyarság szolgálatában állott és ami jogokban részesült, az mind csak ellenértéke volt hű szolgálatainak.

Töchija, 1945. május 13.

Egységes zsidó csúcsszervezetet!

Az elnyomatás és üldözés aléltságából felébredő magyarországi zsidóság nem zárkózhat el annak felismerése elől, hogy sorsának szomorú alakulásáért nem egyedül a történelmi vihar a felelős, amely végigsujtott Európán, hanem felelős maga a zsidóság is, mert elvi állásfoglalásának téves volta és szervezetének alkalmatlan­sága lehetetlenné tették minden fajta politi­kai aktivitásra a zsidóság érdekében.

Ha nem akarjuk az elmúlt idők bűnös, tehetetlen passzivitását folytatni, úgy az eseményekből és tényekből le kell vonnunk a következő tanulságokat:

a) A zsidóságot nem kezelték és ma sem kezelhetik egyszerűen vallásfelekezetként; problémái egy népközösség kérdései, és ha a zsidóság maga is szerepet kér a zsidókérdés rendezésében, úgy állásfog­lalásunknak népinek kell lennie.

b) Ennek megfelelően a zsidóság szervezetét nem szabad csupán felekezeti alapra felépíteni. Politikai szervezetre van szükség, amely részt tud venni népi-politi­kai kérdéseinek megtárgyalásában is.

Az egységes zsidó képviselet kérdése ma aktuálisabb, mint valaha. A magyarországi zsidóságnak ma olyan súlyos problémái vannak, amelyek csak egységesen oldhatók meg… Az államhatóságok is kívánatosnak tartanák egy egységes zsidó szervezet megteremtését. Sokszor panaszolták, hogy egyedül a deportáltak kérdésében 53 zsidó közület és bizottság beadványa érkezett a kormányhoz. Nem lehet célunk, hogy ál­lamhatóságok nélkülünk állapítsák meg azt, hogy melyik zsidó szervezetet tekintsék il­letékesnek; viszont hogyan lehet súlya a zsidó ügynek, ha ilyen dezorganizáltságot mutatunk?

Serédi bíboros ,,harca a zsidótörvények ellen”??!

Új Élet, 1970. március 11.

– Megjegyzések az Új Emberben megjelent cikkhez –

Mielőtt rátérnénk az 1944-es eseményekre és okmányokra, röviden szól­nunk kell egy 1939-es eseményről, annál is inkább, mert az Új Ember cikkének alcíme arra is utal, hogy Serédy bíboros nem egy­szerűen az 1944-es zsidóüldözés, hanem a „zsidótörvények ellen” is harcolt… A II. zsidótörvény felsőházi tárgyalásán pedig – mint az a Felsőházi Naplóban és a korabeli sajtóban is olvasható – Serédi bíbornok nagy beszédet mondott a törvény elfogadása mellett. Nem akarunk hosszan időzni e beszédnél: a rövidség kedvéért itt csupán két citátummal élünk. Az egyik: „Sokkal súlyosabb ok kell hozzá, hogy valakit meg­fosszunk azoktól a jogoktól, amelyek őt megilletik, mint ahhoz, hogy ne adjunk meg neki olyan jogokat, amelyek őt nem illetik meg. Amikor ezt hangsúlyozom, kijelen­tem, hogy én ilyen ilyen súlyosabb oknak a zsidókérdésben a nemzet közérdekét, illetve jogos önvédelmét tartom.”…

Nem tagadható, hogy Serédi Jusztinián bíboros kísérleteket tett arra, hogy enyhítse a fasiszta diszkriminációs intézkedéseket. Ezek az intézkedések azonban – ellentétben néhány főpap és számos alsópap kiállásával – mindig elkésettek, határozatlanok és erőtlenek voltak: a bíboros végül is mindig méltányolta a „magyar királyi kormány” szempontjait. Nyilvános kiállása pedig – és ez tulajdonképpen az Új Ember cikkéből is kiderül, csak éppen „elcsúsztatva” a címek által is szuggerált apologikus hangnemben – soha nem volt Serédi Jusztiniánnak. Nem is lehetett, mert akkor idézett felsőházi beszédével és egész pályájával került volna ellentétbe.